Hazaárulás illegális mobillal?

A kivégzett Csong olyan adatok átadásával próbálta – úgymond – aláásni az állami hatalmat, mint hogy mennyibe kerül a rizs és mi az ára egyéb élelmiszereknek. A rádió úgy tudja, hogy a koreai–koreai választóvonal déli oldalán egy északi menekült fogadta a hívásokat.

Hogy Csong mikor hajtotta végre a hívásokat, nem tudni. Azt viszont igen – azaz majdnem igen, mert Észak-Korea esetében semmi sem biztos –, hogy ő volt az első (reméljük, egyben az utolsó), akit a mobilokat illegálisan birtoklók ellen indított akcióban kivégeztek a kommunista országban.

Tudnunk kell, hogy Észak-Koreában a közemberek számára szigorúan tilos a mobiltelefonok használata. Először 2002-ben kísérleteztek a szolgáltatás bevezetésével, de 2004-ben betiltották, mert az ország északi részén egy – állítólag – Kim Dzsong-Il államfőnek szánt bombát mobillal hoztak működésbe. 2008 decemberében aztán ismét életre kelt a mobiltelefónia, bár a szolgáltatás csak a főváros, Phenjan területén érhető el. Persze, azt nem tudni, hogy a hárommilliós városban kinek van lehetősége a maroktelefon használatára – vélhetően az államapparátus tisztviselőin kívül keveseknek. Szerencsésebb „civileknek” csak a határvidéken lakók mondhatók, ahol csatlakozni lehet északon Kína, délen meg Dél-Korea mobilhálózataihoz.

Az a szörnyű, hogy Csong kivégzése mínuszos hírnek tűnhet a világ más atrocitásait figyelve. Mint ami például Nigériában a minap történt: Jos városában mintegy kétszáz embert – többnyire nőket és gyerekeket – mészároltak le bozótvágó késekkel. Vagy ami Mexikóban zajlik: a drogkartellek áldozatainak listájára hetente tucatnyi név kerül fel.

Nem jártam Észak-koreában, s vélhetően nem is fogok egyhamar. Biztosan feledhetetlen élmény lenne egy autók, telefonok, internet nélküli világot megismerni. De egyvalamit – bár meglehetősen kifordított módon – mégiscsak „köszönök” Kim Dzsong-Il elvtársnak és stábjának: tevékenykedésük nyomán mind a mai napig látható, hogy milyen is az élet egy személyi kultuszra épülő diktatúrában. Amelynek nincs sok köze nemcsak a kapitalizmushoz, de még a szocializmushoz sem. A mi környékünkön talán csak a román Kondukátor tudott némileg hasonlót produkálni – de ő már, hál’ istennek, a múlté.

A mobilom ezután mindig arra emlékeztet: nem csekélység, ha az ember arról beszélhet, amiről és azzal, akivel csak akar. Meg arra, hogy legalább ennyi szabadság megilletné a világ valamennyi polgárát. Még ha – „aljas módon” – elárulja is az ellenségnek, mennyibe kerül nálukfelé egy kiló rizs...