• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Két világ közt rekedve - Riporterünk és fotósunk a görög-macedón határon dokumentálta a szörnyű helyzetet

Szerző: Szűcs Ágnes
ALI ÁLL A KERÍTÉS MELLETT. Néz át Macedóniába. Néz át Európába. Felesége és négy gyereke a sátorban. Ali tanító volt a szíriai Kobaniban. Visszafelé nincs út: a polgárháború porig rombolta a városát. Előre nincs út: második hete tartják zárva a görög–macedón határt. Munkatársaink a görögországi Idomeniben és Athénban jártak.

Munkatársaink a görögországi Idomeniben és Athénban jártak
Fotó:
Németh András Péter

A balkáni dominót az osztrák kormány indította el, amikor úgy döntött: korlátozza az országba beengedett migránsok számát. Attól való félelmében, hogy az emberek országában ragadnak, Szlovénia, Horvátország, Szerbia és Macedónia sorban zárta le a határokat. Az ostor Görögországon csattant, hiszen az ezernyi apró sziget köré nem húzhatnak kerítést. Csak januárban és februárban 120 ezer migráns ért partot az országban, amelyben az a megdöbbentő, hogy a múlt évben júniusra mérték ugyanezt a számot. A korábban érkezőknek sikerült folytatniuk az útjukat észak felé. A kevésbé szerencsések – jelenleg 12 ezer ember – a görög–macedón határ menti Idomeniben várakoznak.

Itt korábban is létezett egy kisebb tábor, de arra senki nem készült fel, hogy napok alatt emberek ezrei torlódnak fel a kerítés mellett. A segélyszervezetek nem tudnak megbirkózni ekkora tömeggel. A görög kormány nem is akar. „Két hete még háromezer ember ellátására készültünk. Pillanatokon belül hatezren lettek, majd négyezerrel többen, és egyre csak jönnek” – mondja az Orvosok Határok Nélkül segélyszervezet egy francia munkatársa. Naponta 25–30 ezer adag étellel segítik a rászorulókat, de ennek döntő része szendvics. Meleg ételből csak az emberek felének jut, egyszer egy nap.

A menekültek nem nagyon tudnak maguknak ételt vagy pokrócokat vásárolni, mert mindenüket az embercsempészeknek adták. A 17 éves Abdurrahman és barátja fejenként 800 dollárt (körülbelül 225 ezer forintot) fizetett az útért. A megmaradt fillérjeiket nem költik ételre. Ha nem kapnak a segélyből, inkább beérik a szépséges napfénnyel: spórolnak arra, hogy ha egyszer kinyílik a határ, elérjenek Németországba.

A kevéske adományhoz ugyanis nehéz hozzájutni. A migránsok életének állandó velejáróra a sorban állás és a tülekedés. Legalább 200 méter hosszú, kerítéssel jelzett sort kell kivárni ahhoz, hogy egy kis kenyeret és egy palack vizet kapjanak. Az élelmesebbek a sor elején átemelik a gyerekeiket a rácson, hogy előbb jussanak falathoz. Így a szabálykövetők maradnak hoppon, ami sok veszekedést szül.

Arrébb egy egyházi szervezet idősebb képviselői osztanak az autójukból pelenkát és ruhát. Az emberek úgy körbefogják őket, hogy a segítők a könyöküket is alig tudják felemelni. Van, aki két zsák ruhát szerez meg, másnak meg semmi nem jut. Egy fiatal férfi, akinek szemmel láthatóan semmi szüksége gyerekruhára, megelégeli ezt, és elkezd ordítozni a jótevőkkel, hogy állítsák sorba az embereket, és figyeljenek, kinek mit adnak. „Hogy beszélhetsz így velük? Csak jót akarnak!” – próbálja valaki leinteni a hangoskodót. „Nem úgy érti – kel a védelmére egy barátja –, ő is jót akar. Nem igazság, hogy valaki mindent elvisz, aztán meg szétdobálja, mert nem kell neki.” „Akkor sem lehet így beszélni velük.” „Igaz, sajnáljuk. Csak nagyon nehezen viseljük már ezt.” A nyomor és az elkeseredettség szüli az indulatot. A hevenyészett táborban alig van víz és illemhely. Sokaknak sátor sem jut. Ez a 20 fok feletti áldott görög tavaszban nem tűnik vészesnek. De ha lemegy a nap, pillanatok alatt megdermed keze-lába annak, aki a nyílt mezőn kuporog. Egy férfi sátrat kér az Orvosok Határok Nélkül munkatársától. „Nem tudok adni. Nincs több.” „De nem aludhat a családom a szabad ég alatt.” „Sajnálom, akkor sincs több.”

Múlt héten két-háromszáz ember megelégelte a reménytelen várakozást, és áttörte a kerítést. Sokra nem jutottak. Órákon belül befoltozták a lyukat. A könnygáz és a rendőrsorfal megfékezte a fiatal férfiak harci kedvét. Bár egy bőrkabátos főforradalmár azóta is tüzeli őket. Maroknyi csapatával időnként farkasszemet néznek a vasúti síneken álló rendőrök. Pár métert előrenyomulnak a vonatok számára meghagyott kapu felé, majd visszatolják őket. Előre, hátra. Előre, hátra. Izzadtságszag és harag árad belőlük. Ha csak ötvenen is ordítanak egyszerre, fenyegetően hat a sok indulat. Érthetetlen mondatokat skandálnak és lepedőkre festékszóróval felfújt jelszavakat lengetnek. „Nyissátok ki a rasszista határokat!” „Németország, segíts rajtunk!” Egy darabig tart a demonstráció, majd szétszélednek. Pár órával később újrakezdik. Rohamot nem indítanak.

A férfiak többsége nem ért egyet a tüntetőkkel. Békésen akarják kivárni, míg folytathatják az útjukat. „Odamentem hozzájuk, és azt mondtam, ne ordítsátok, hanem szépen énekeljétek, nyissá-tokki a-hatá-rokat!” – meséli Szamer, aki 17 évig dolgozott Damaszkuszban plasztikai sebészeti asszisztensként. Kapott egy állásajánlatot Kuvaitból, de nem tudott Libanonon átjutni, mert szíriai palesztin. Ezért a kisfiával Európába indult. „Az orvosok szerettek velem dolgozni” – emlékezik vissza. Az okleveleit és a kuvaiti levelezést is féltve őrzi, hogy majd azzal igazolhassa a szaktudását. A várandós felesége a kislányukkal otthon maradt, mert nem mert az útra vállalkozni. De a sok idegességtől nemsokára elvetélt. Szamer szeretne mihamarabb megtanulni németül, hogy munkába állhasson, és egyesíthesse a családot.

Ali is a békét pártolja. „Milyen képet festünk magunkról Európában, ha erőszakosak vagyunk?” – kérdi a Kobaniból elmenekült tanító. Most társaival a drótkerítés mellett állnak és várakoznak: hátha csoda történik, és továbbindulhatnak álmaik földjére, Németországba.

Mindenfelé gyerekek futkároznak. A tábor lakóinak legalább a felét ők teszik ki. A kicsik pillanatok alatt hozzászoknak az új körülményekhez. Az árnyékban egy pici lány ismerkedik a nyugati kultúrával. Ölében egy Barbie baba lenge miniruhában. A kislány fehér kendőt csavargat a baba fejére. Leveszi, felteszi. Leveszi, felteszi. Eldönthetetlen dilemma. Előtte drótkerítés, mögötte rendőr. Így is fel lehet nőni.

Mások a leszakított drótok mögött bújócskáznak. Szaladgálnak mindenfelé. A kisfiúk bármivel nekiállnak focizni. Ha nincs labda, akkor kövekkel dobálják egymást. Mint a nagyok a rendőr bácsikat. Egy apró manó a sínek mellett alszik el a hátizsákján. Álmát bátyja vigyázza. Amott egy kislány pipiskedik magas sarkú cipőben. Mint minden korabeli, szereti az anyukáját utánozni. Csak ő éppen kint áll a mezőn, egy sátor előtt, amire az van írva, „segítsetek, hideg van”. A cipő sarka a lassan dagonyává változó földbe süpped.

Az élelmes görög kereskedők pillanatok alatt észbe kaptak, és kitelepültek a tábor mellé. Tudják, ha maguknak nem is, a gyerekeiknek bármit megvesznek a menekültek. Egy szőke, szemüveges asszony kézen fogva jön két fiával. Vesz két kiló almát átszámítva ezer forintért, és ráadásnak kap egy banánt is. A gyerekek örülnek, a nő egyenesen ragyog a boldogságtól. Végre nem csak szendvicset esznek. Ünnep van ma, ha meg is kellett adni az árát.

Sötétedik. Egy gyereket az anyja be akar terelni a sátorba. Ő még játszana. A nő a sátor előtt térdel, megfogja a gyerek kezét. Az sírva fakad, és ívbe feszül a háta.

Lassan itt is, ott is tábortüzek gyulladnak. Sütni nincs mit rajtuk, csak melegszenek mellettük. Sokan elmentek napközben rőzsét gyűjteni, de nem nagyon akad fa a környéken. Ezért bármit rátesznek, ami a kezük ügyébe kerül. Az égő műanyag bűze megül a tájon.

Késő este hatalmas mozgolódás támad. Egy füstölgő fekete kályhaszerűséget hoznak ki a mezőre, a menetet vagy kétszáz ember követi. Énekelnek, éljeneznek. Egyre többen csatlakoznak hozzájuk. Ahogy felcsap a gőz, valami bizarr rítusra emlékeztet a dolog. Aztán a fahéj illata kerekedik felül: teát főztek önkéntesek tesek a menekülteknek. „A rendőrök nagyon agresszívak voltak velünk, ezért kijöttünk a táborból” – mondja egy segélymunkás. A „gulyáságyú” tetejére többen is felkapaszkodnak, egy kiskamasz is. Az egyik segítőtől szerzett egy hatalmas fakanalat, azzal kevergeti a teát, míg zsákszámra öntik bele a cukrot. Az emberek közben sorba rendeződnek, és várják, hogy két deci forróság menedéket adjon az éjszakában.

* * *

Az Athénban feltorlódott migránsoknak még annyi reményük sincs, mint a határon várakozóknak. A Viktoriasz téren naponta százak ütik el az időt. Iránból, Afganisztánból, Algériából, Marokkóból, Fekete- Afrikából jöttek. Ők ma már nem is álmodhatnak a menekültstátusról. Ha megnyílna a macedón határ, úgyis kiszűrnék őket, hiszen Ausztria és a balkáni országok megállapodása értelmében csak az irakiakat és a szíreket engedik tovább. Őket tartják valódi háborús menekültnek.

„Mindegyikük megérdemelné a szánalmat, szörnyű dolgokat éltek meg otthon” – érvel Soma, aki a saját költségén utazott Athénba, hogy segítsen a rászorulókon. A magyar fiú fiatalok egy maroknyi csoportjához csatlakozott, akik anarchistáknak nevezik magukat, mert semmilyen hagyományos szervezettel nem vállalnak közösséget. Mindennap meleg ételt főznek, és kiviszik a Viktoriasz térre. „Általában vegetáriánus fogásokat készítünk, hogy ne ütközzön a vallási előírásokba. Olyan zöldségeket keresünk, amelyek olcsók és nagy tételben lehet belőlük főzni. Egy iráni séf irányítja a munkát.”

Az amerikai Amanda pár napja csatlakozott az önkéntesekhez. Előtte egy kis görög szigeten dolgozott egy hónapig. „Nem szoktam az embereket magukról kérdezni – mondja. – Túl sok sebet tépnék fel vele. Amikor új voltam, egy lánytól megérdeklődtem, hol a családja, azt válaszolta: mind meghaltak. Azóta csak meghallgatom őket, ha akarják.”

Az amerikai lányt nagyon megrázta, a 250 fős sziget lakói mennyire gyűlölték a menekülteket és az őket segítőket. Athénban sincs ez másképp. A kicsit lejtős Viktoriasz tér tetején metróállomás van. Egy nő a tér alján megáll, végignéz a bűzlő férfitömegen, és inkább megkerüli az egészet, hogy a metróhoz jusson. Undor és lemondás az arcán.

Nem sokkal később egy kisbusz érkezik adományokkal. A migránsok pillanatok alatt körülveszik.  „Most nézzen rájuk. Mint a sáskák. Tízből jó, ha egy olyan, akinek valóban rossz volt otthon. A többi azért jött, hogy jobban éljen. De azt az ételt, amit nekik adnak, mi is kaphatnánk. Alig eszünk – mondja a rokkant Dimitrosz, aki egy tolókocsiból bámészkodik. – Mi nem zárhatjuk le a tengerpartot. De ha a törökök kerítést építenének, minden megoldódna.”

Az európai közvélemény kifogyott az irgalomból a menekültek iránt. Most úgy tűnik, a görögök számára sem maradt szolidaritás. A határokat lezárták, és a politikusok mossák kezeiket: a migránsválság már nem az ő problémájuk.

Görögország pedig lassan összeroppan a teher alatt.

 


SZŰCS ÁGNES
RIPORTJA


NÉMETH ANDRÁS PÉTER
FELVÉTELEI