• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Nekem a hatalom nem való - Beszélgetés Spiró Györggyel

Szerző: Borzák Tibor
VISSZATÉRT A SZÍNHÁZHOZ, művészeti főtanácsadó lett a szegedi teátrumban. Lázasan dolgozik esszékötetén, nagyregényt viszont nem várhatunk tőle. Figyeli a közéletet: mulatságosnak tartja. Úgy él, mint egy nyugdíjas kispolgár. Spiró György Kossuth-díjas íróval beszélgettünk.

Spiró György
Fotó:
Kállai Márton

– Mitől ennyire elfoglalt?

– Ritkán mozdulok ki otthonról. Kötetet állítok össze korábbi esszéimből, néhány új is lesz benne. Áprilisban jelenik meg, sürget az idő. Tartanom kell a határidőt.

– Újraolvasva, mit gondol a régebbi írásairól?

– Egy írás vagy jó, vagy nem jó, bárki legyen a szerző. Nekem is születtek olyan fontos dolgozataim, amelyek nincsenek elég jól megírva és javításra szorulnak.

– Ha regényt, drámát ír, akkor is szorítja a határidő, vagy akármeddig húzhatja? Nagyregényéhez, a Fogsághoz tíz év kellett…

– Általában nem kötök előre szerződést, ezért határidőm sincs. Akkor adom le a kéziratot, amikor elkészülök vele. A mostani különleges helyzet, a kiadó ütemtervét nem hagyhatom figyelmen kívül. Sokak szerint a határidő a legjobb múzsa, de engem egyáltalán nem inspirál. Én lassan gondolkodom, komótosan dolgozom, sokat javítok. Mindig fúrok-farigcsálok valamit.

– Pillanatnyilag milyen témák foglalkoztatják?

– Nem tudnék egyet megnevezni. Sok mindent feljegyzek, aztán valamelyikkel elkezdek behatóbban foglalkozni. Igazából azt sem tudom, hogyan és miért jut eszembe egy-egy ötlet. Számomra a téma nem az utcán hever, különben sem vagyok riporter alkatú ember. Ami nem azt jelenti, hogy nem nézek utána a dolgoknak. Ha mondjuk mai magyar tárgyú témával foglalkozom, elmegyek bizonyos helyszínekre, intézményekbe, háttérinterjúkat is készítek.

– Drámát ír-e? Azért kérdezem, mert épp a Szabad Földnek nyilatkozta régebben, hogy a Csirkefej óta önnek nem megy a drámaírás.

– Azóta született jó néhány új darabom, köztük egész jók is. A drámaírás hol megy, hol nem megy. Azt meg végképp nem lehet előre megjósolni, miből lesz siker. Én mindig színpadra írok. Ha nem látom magam előtt az alakokat és a közeget, akkor nem tudom megírni a dialógust. Amennyiben színház kér fel, abban a társulatban és abban a játéktérben gondolkozom.

– Volt rá példa, hogy színésznek írt, az Imposztort Major Tamásnak.

– Igen. Kifejezetten inspiráló, ha kiugróan karakteres emberről kérnek darabot. Major ilyen volt. A színészek nem is tudják, hogy őket képzelem oda a színpadra, az ő hangjukat hallom, miközben írok. Számos erős karakter, úgynevezett archetípus létezik a színházakban, ami ihletet ad az írónak.

– Szegeden milyen típusú színészeket lát?

– Művészeti főtanácsadóként nem én fogok szerződtetni. Nekem hasonló lesz a „szerepköröm”, mint hajdanán a dramaturg, esszéíró Czimer Józsefnek, aki a pécsi színházban dolgozott, és láthattam házi főpróbákon megnyilvánulni, amikor darabomat vagy fordításomat mutatták be. Találó észrevételeit mindenki halálos csöndben és rettentő hálásan hallgatta. Engem is lenyűgözött a tekintélye, a hozzáértése, az érvrendszere. Mivel pár évtizedet eltöltöttem már színházon belül és körül, abban reménykedem, hogy talán nekem is sikerülhet valami hasonlót művelnem Szegeden.

– Ezt a „megnézés intézményének” nevezi.

– Zsámbéki Gáborék vezették be, és én is fontosnak tartom. Sok ilyen főpróbán vettem részt, amíg a kaposvári színházban dolgoztam. Csak ott lehet megcsinálni, ahol a rendezők, a segédrendezők, a dramaturgok bizalommal viseltetnek egymás iránt. Ahol a bizalom nincs meg, ott nem lesz építő jellegű a munka.

– Nem akart volna inkább direktor lenni?

– Nekem a hatalom nem való. Hatalmi helyzetben szorongok, és nem tudom megelőzni a bajokat. Az 1990-es évek elején igazgattam a szolnoki teátrumot, nem voltam ügyetlen, de mégsem érzékeltem időben, hogy mikor és mibe kell belenyúlnom, ezért sok helyzetet nehezebben tudtam megoldani, mint ésszerű lett volna.

– Milyen színházat lehet manapság csinálni?

– Ez nem elméleti, hanem gyakorlati kérdés. Izgalmas színház kell. Ami biztos: politikai iszapbirkózásba nem megyünk bele. Nem a mi műfajunk. Persze a színház politikus intézmény, azokról az emberekről szól, akik a társadalmat alkotják, az ember eleve zoón politikon, vagyis társadalmi lény.

– Milyen a közérzete mostanság?

– Nekem inkább magánérzetem van. Figyelem az eseményeket. Képes vagyok este hattól tízig az összes hazai és külföldi híradót megnézni, hogy miként tálalják a történéseket a különböző szerkesztőségek. Szakmai szemmel is nézem, külpolitikai újságíróként kezdtem a pályám. Mulatságos. Az meg kifejezetten érdekes tanulmány, hogy a külföldi állami televíziók mit hogyan manipulálnak, sok minden megsejthető így a világról.

– Ami nálunk történik, amiatt van szégyenkeznivalónk?

– Ha mi magunk nem követtünk el valami disznóságot, szégyenkezni sincs okunk miatta. Nem sok beleszólásunk van a dolgok menetébe, bár a mi bőrünkre megy a játék. Azt például nem értem, miért az történik az egészségügyben és az oktatásban, amit látunk. Rejtély, hogy az állam miért nem tudja megoldani a rá háruló feladatait.

– Szeret itt élni? Nem vágyik Nyugatra?

– Soha nem merült fel, hogy elmenjek. Magyarul írok, külföldön ezzel semmire se mennék. Nem tudnám elképzelni az életem másol, minden ide köt.

– Kivel osztja meg a nézeteit?

– A barátaimmal. De meg is szoktam írni, amit fontosnak tartok. Igyekszem higgadtan fogalmazni. Régen is megírtam, amit gondoltam, ma is megteszem. Nem különleges dolog, és inkább alkati kérdés. Vannak írók, akik sok mindentől távol tartják magukat, és ez semmit sem von le a műveik értékéből. Én nem ezek közé tartozom.

– Van olyan kollégája, akivel különböző nézeteik miatt ma már nem áll szóba?

– Alig van ilyen. Hadd mondja el mindenki a magáét. Az a jó, amikor a radikálisan eltérő vélemények napvilágra kerülhetnek. Szekértáborok mindig léteztek. Már a reformkorban egymást kizáró írói stratégiák, vélekedések forogtak. Gondoljon arra, hogy fogadták Petőfit – jobbról, balról, alulról és felülről. Nem volt akármi.

– Ismer művészeket, írókat, akik igyekeznek megfelelni a fennálló kurzus elvárásainak?

– Szoktak ilyenek lenni. De nem feltétlenül tehetségtelenek. Gyakran előfordult, hogy valakit befuttattak, majd később szembefordult a hatalommal, és remekműveket írt. Például Juhász Ferenc.

– Ma elég vészjósló a helyzet. A Nemzeti Kulturális Alap pénzosztásába bevonják a Magyar Művészeti Akadémiát, a kormány pedig a fiatal írók támogatására alapít céget.

– A művészetet emberek hozzák létre, ezért soha nem lehet államosítani. Évszázados tapasztalatok bizonyítják, hogy az ilyen kísérletek nem sikerülnek. Vannak bizonyos műfajok, például a film, a színház, amelyek mindenképpen támogatásra szorulnak, mert nem tudnak nyereségesek lenni. Az individuális művészeteknél, mint amilyen az írás, az állam nem tud beleszólni az alkotásba, maximum a terjesztésbe, ideig-óráig.

– Hogyan jutnak el önhöz az olvasói véleményei?

– Leginkább a közönségtalálkozókon. Tanulságosak a hozzászólások. Sokszor témát is javasolnak: „Azt írja meg, író úr!...” Az emberek szeretnék leírva látni a közelmúlt eseményeit, és szívesen mesélnek. Ezeket a történeteket már nem én fogom megírni, de vannak szerzők, akiket megihletnek. Mostanában három-négy óra felkészülés után fél óránál tovább már nem fog az agyam, az embernek a koncentrálóképessége idővel romlani kezd.

– Tartja a kijelentését, hogy nem ír több nagyregényt?

– Igen. Egyszerű az oka: fáj a derekam, nem tudok huzamosabb ideig a gép előtt ülni.

Címkék: Interjú | Fókusz | Irodalom