• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Ragályos gyűjtőmánia - Halász Iván a szocializmus relikviáira szakosodott...

Szerző: Biczó Henriett
FONTOS TÖRTÉNELMI KORSZAK lenyomatai ezek – érvel Halász Iván, hogy gyűjtőként miért éppen a szocializmus relikviáira „szakosodott”. Szó sincs arról, hogy nosztalgiát érezne a Kádár-korszak iránt. Birtokában vannak azok a besúgói jelentések, amelyekből kiderül hogy a most 60 éves nyomdász ellenzékiként gyűrte a szocializmus éveit.

Halász Iván rádiógyűjteményének első darabját anno egy varázsszemes jelentette
Fotó:
Németh András Péter

Festék és gépolaj szagának elegye kavarog a levegőben, a kattogó gépek között könyvekkel teli polc húzódik meg, az oszlopokon 40-50 éves színes filmplakátok vonzzák a tekintetet. Aztán végigpásztázzuk az egymáson tornyosuló több tucat rádiót, a majd’ 600 darabos gyűjtemény egy-egy érdekes példányát. A jelen és a múlt jól megfér egymás mellett. Amíg a nyomdagépek a XXI. századi kiadványokat, könyveket és reklámszövegeket ontják magukból, addig a szocializmus színes relikviái pihennek Halász Iván irodájában.

Ahogy belép az ember, hirtelen Engels fején találja magát, egy NDK-ból származó faliszőnyeg a földre terítve fogadja a látogatót. Az csak a véletlen műve, hogy nem Lenin vagy Marx fizimiskáján lépdelünk, a nagy trió mindazonáltal magabiztosan tekint a jövőbe. A galambok ketrecében egy Mao-szobor pihen, a plafonról pedig egy trombita lóg, sarló-kalapácsos zászlóval díszítve. A szovjet csapatok hagyták hátra, amikor túl gyorsan kellett csomagolniuk. A hely szelleme azt sugallja, nem akármilyen nyomdában járunk.

A nyomdászat komoly alkotó tevékenység – vallja Halász Iván, bár valószínű, hogy 14 évesen nem ez a gondolat vezérelte, hogy nyomdász legyen. A betű és a könyv élete szerves része volt mindig, könyvkötő apjától örökölte az olvasás iránti szenvedélyét. Szülei válása után a pesti fiú Dunaújvárosba került. Mint izgalmas város él emlékeiben a szocializmus virágzó időszakából. Dübörgött az acélipar, özönlöttek a városba a fiatal családok, sok gyerekkel. A kis Ivánt nem az indiánosdi kötötte le, hanem a könyvek. Alig volt tízéves, amikor Könyvbarát Klubot alapított: pár baráttal összedobták a könyveiket, és a közösből kölcsönzött mindenki. Játszva megnyerték a Ki tud többet a Szovjetunióról? című városi vetélkedőt. Halász Iván szívta magába a humán tudományokat, leginkább a történelmet.

– Órákat álldogáltam az Egyetemi Nyomda előtt Pesten, a kirakatban ott virított a Pajtás Újság más hasonló „remekművek” társaságában. Azt éreztem, milyen jó lehet ennyi betű között élni. Akkor határoztam el, hogy nyomdász leszek. Szerencsémre az egyik legigényesebb nyomdában, a Révaiban kezdhettem a pályafutásomat. Utána a Széchényi Könyvtárba kerültem, majd a református egyház nyomdáját vezettem a rendszerváltozásig. Aztán úgy éreztem, jobb az ember élete, ha nincs főnöke.

Eladta a Volvóját, vett két olcsó nyomdagépet, kibérelt egy garázst, és még maradt annyi pénze, hogy egyetlen alkalmazottjának, aki a mai napig jó barátja, kifizesse a bérét. Két hónapot adott magának arra, hogy kiderüljön, meg tud-e élni a saját lábán. Olyannyira sikerült, hogy a gazdasági válságig folyamatosan prosperált az üzem, modern, ma is több száz milliós gépállomány zakatol a HTSART nyomdában. Talán jobb is, hogy nem lett belőle operatőr. Négyszer jelentkezett a Színművészeti Főiskolára, a több mint kétezer jelentkezőből rendre bejutott az első tízbe, de tovább egy tapodtat sem. Azt mondja, talán, mert nem ismerte Aczél Györgyöt...

Életének másik szenvedélye a gyűjtögetés. Ezt is édesapjától örökölte, aki őrizte és dédelgette a múlt minden emlékét, mintha azok beszélni tudnának. Tudnak is, mondhatnánk, hiszen Halász Iván első igazi kincse egy varázsszemes rádió, családi örökség. Aztán jött a következő, egy tranzisztoros példány, ezen hallgatták esténként a Szabad Európát.

A ’89 utáni évek jelentették a gyűjtemény igazi gazdagodását, amikor az emberek boldogan szabadultak meg a múltjuktól. Halász Iván rendületlenül járta a lomtalanításokat és az ócskapiacokat, mániájának híre gyorsan szárnyra kelt, és egyre többen keresték fel azzal, vinné el a kacatjaikat. A fiatal nyomdász lelkesen bogarászott az értékek között, hisz mégiscsak egy fontos történelmi korszak lenyomatai volnának. Így jutott hozzá az egyik kedvenchez, egy plakáthoz, amely az '50-es években hirdette: „Ifjak, lányok! Olvassátok a jó könyveket, jöjjetek a könyvtárba.” De birtokában van egy Kádár-szobor, amelyből nem sok készült, aztán az Esti Hírlap egykori postaládája és a Munkásőrség utolsó vezérőrnagyának egyenruhája. Az irodájában áll egy viharvert 1952-es Csepel D motor, Halász Iván még ezzel furikázott abban a faluban, ahol hétvégi házat vettek. A helyi italbolt felé is sokat fordult, persze csak anekdotázni.

– A legtöbb tárgy dobozban rostokol, nincs hová kitennem mindet. De örülök minden különlegességnek, ez például egy Sztálin-szobor fejrészéből tört le. Az egyik barátom édesapja is részt vett az akcióban, eltette mementónak, de nekem adta – s máris mutatja a bajuszos torzót.

– Nagyon szeretnék egy olyan hangszórót, amelyik egy tanácsháza falán virított. A rádiógyűjteményem már több kiállításon szerepelt, a Kiscelli és a Budapesti Történeti Múzeumban is. Szabó István A napfény íze című filmjében az én rádiómon olvasták be a zsidó törvényeket – emlékszik Halász Iván egy-egy jelentősebb pillanatra.

Maga sem hitte el, amikor 1980-ban megvalósult régi álma: eljutott az USA-ba. Bejárta a legendás 66-os út egy részét, átment Mexikóba, majd föl egészen a kanadai határig.

– Alig volt pénzem, az éjszakáimat a buszon töltöttem, jól talán egyszer sem laktam a hat hét alatt. De a szabadság megélése leírhatatlan. Ha apám nem lett volna nagyon beteg, biztos, hogy nem jövök haza – mesél kalandos utazásáról a 60 éves Halász Iván, aki egy percig sem elégedetlenkedik a sorsával.

Alapvetően optimista ember, tervei között szerepel egy olyan kultúrház létrehozása, ahol otthont adhat a tárgyainak. És lenne egy kis kávéház is, ahol dolgozgatni lehetne. Meg persze egy moziterem, mert nagy rajongója a filmeknek. Két barátjával hetente egyszer összejönnek, és filmklubot tartanak. Most éppen a francia új hullámnál tartanak, már túl a szovjet klasszikusokon. A vállalkozásával is elégedett; például pár hónapja itt nyomtatták Esterházy Péter és Szüts Miklós A bűnös című kötetét – közel állt a szívéhez ez a munka, nagy megtiszteltetésnek érezte.

Egy-egy antikváriumba mindig betéved, nála olyan ez már, mint valami betegség. És ott van a zene, mindig rajongott a dzsesszért, még szaxofonozni is tanult egy kicsit. Most nincs rá elég ideje, ráadásul az angoltudását is szeretné tökéletesíteni. Öregség? Ilyen értelmetlen dolgokkal nem foglalkozik.

Címkék: Portré