Dacia Sandero Stepway 1.5 dCi: mesterséges unintelligencia

A románok imidzsét hívatott kicsit feljebb hozni a Stepway, s erre készül a hamarosan kapható Duster is – ami elvileg már rendes terepjáró lesz, nem csak a farsangi bálba való Sandero. Eredetileg Brazíliában fejlesztették ki a modellt, ahol Renault márkanévvel fut – simán elhiszem, hogy ott akár még villogni is lehet vele. Nálunk azonban leküzdhetetlen undor él a Daciákkal szemben. A Skoda öt év alatt tudta levetkőzni a múltat, s a recept az volt, hogy bizonyított. Nem kell tehát a Daciának sem más tenni, csak rigorózusan jó autókat csinálni, és előbb-utóbb megváltoznak a rossz beidegződések.

A Sandero Stepway tehát feledtetni szeretné a Daciák igavonó státuszát – ennek megfelelően a ma divatos városi terepjáró szerepében tündököl. Műanyag lökhárítóbetétek és sárvédő ívek, ezüstösen csillogó műanyag visszapillantó-ház és alufelni adja meg az alaphangulatot. A pár centi magasítás is csak optikai tuning, terepre nem Sanderoval megyünk, bár a mezőn vagy az enyhébb földúton azért elboldogul. Négykerékhajtás nincs és nem is rendelhető – ezzel a gyár is kifejezésre juttatja, mennyire gondolták komolyan a terepezést.

Pitesti-ben kedvelik azt a remek új találmányt, amelyet műanyagnak hívnak, és valószínűleg 10-15 évvel ezelőttről maradt nekik egy nagyobb készlet. Ebből a nagyon gyenge minőségű anyagból épül fel ugyanis a teljes belső tér, a kilincsek – egy pillanatra azt hittem, még a felni is, mert az is ugyanolyan, de szerencsére nem. Tehát lehangoló belül a helyzet, hiába néhány ezüstös műanyagbetét és a nem is rossz kormány. A műszerfal nemes egyszerűsége közel áll a Clio-Thalia tengely hangulatához, az ülések pedig kifejezetten jól tartanak. Ezt kissé beárnyékolja, hogy nem állíthatóak magasságban, ahogyan a kormány sem. Mert a 178 centimmel, mondjuk, pont jó az üléspozíció, de mi van a 160 vagy 190 centisekkel?

Az úgynevezett használati érték érezhetően szándékosan gyenge, nehogy a feljebb pozícionált Renault alapmodelleknek konkurenciája legyen. A zajszigetelés csapnivaló: alacsony fordulaton úgy búg, mint a mosógép, autópálya-tempónál meg már kellemetlen a hangos beszélgetés. Az ablakmosót egy karral ráspricceljük a szélvédőre, utána pedig külön be kell kapcsolni az ablaktörlőt. Ilyen a duda is, ami csakazért is az indexkar végére került – vicces perceket szerezve az autóval való ismerkedéskor. Nagy ergonómiai baki, hogy a klímakonzol tekerői konkrétan lefelé néznek, így a vezetőülésből csak saccra lehet beállítani, hová is fújja a levegőt – arról nem is beszélve, hogy 10 centivel a váltógomb mögött vannak, ezért hármasban vagy ötösben ne tekergessük, gondolhatták a mérnökök. Az irányjelző pittyegése túl halk, attól pedig rosszul vagyok, hogy nem mutatja, merre indexelek: mindkét irány villog egyszerre... A megerősített futómű viszont kifejezetten jól vette az akadályokat – gondolom, Romániában még az itthoninál is több kátyút kell túlélnie –, nem bizonytalankodik, nem pattog, néha még élvezni is tudtam egy-egy kanyart.

A gyengébbik 1,5-ös dCi Renault-motor az egyetlen dízel, ami rendelhető hozzá. Jó hangos, nem túl erős, de legalább nem is nagyon fogyaszt: 5,2 literes étvágyat mértünk (fedélzeti számítógép nincs, amin ezt nyomon követhetnénk). Autópályán is használható a Sandero, de szigorúan csak a megengedett tempóig, mert 120-130 felett hallhatóan nem szeret huzamosabban dolgozni a dízelmotor.

És hogy mennyi az annyi? Az alap Sandero 1,4-es motorral 2 millió forintról indul. A Stepway kivitel egyetlen felszereltséggel kapható – amihez a klíma, a központi zár és az MP3-as hifi is jár – kicsivel 3 millió felett van a dízellel. Ennyiért nem rossz vétel, de aki megveszi, annak számolnia kell azzal, hogy a kocsi presztízse alulról súrolja a nullát.

Bármelyik fotóra kattitntva megnyílik a képgalériánk!