• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Guba Zoltán: Tűzbe veszett félelem

Szerző: Guba Zoltán
Gyerekként félt, rettegett. Ágyánál a lámpát éjjel égve hagyták. Hároméves lehetett, vagy alig több, mikor az apja, aki kemény emberként a gyengeséget nem viselte, magához rendelte, s haragosan szólt: Félsz? Milyen férfi lesz így belőled? Mi sosem félünk. Nem volt a szavak embere, de azt hozzátette: félni hülyeség! S lámpát oltott, mától, fiam, így alszol, döntött.

Azért a fiú még félt, takarót a feje fölé szorított, magát nyugtatva, ég kint az a lámpa, akkor meg milyen baj érhetné? Félt, titkon sírt, halkan, hogy az apja meg ne hallja, csalódást okozni nem akart. Váratlanul, különböző helyzetekben, helyeken tört rá a félelem: arca kipirult, szíve, mint aki hegyre fut, kalimpált. S ájulni, halni készült. Közben összefüggéseket keresett: hol s miért tört rá az érzés? De hiába szerkesztette félelmeit táblázatba, összefüggést sehogyan nem talált.

Nőtt, korosodott, s próbált mindent kizárni az életéből, ami a bajt okozhatja. Kerülte az ilyen helyeket: metróba nem szállt, buszra se nagyon, korábban kelt, gyalog járt dolgozni. Különös, megmagyarázhatatlan taktikákat talált ki, hogy ne jöjjön ez az egészen rossz érzés, ez a néki halál közeli állapot. De jött.

S később gyakran járt orvosi ügyeletekre. Úgy, hogy az apja meg ne tudja. Mit szólna, hogy ő egy nyavalyás, semmi ember? Komoly doktorok hajoltak össze az EKG-görbe előtt, hogy a szív nagyjából rendben, szorongás lesz ez, pánikbetegség! Kapott rá nyugtatókat, szorongásoldókat, ám attól semmi sem lett jobb, vagy nem sokkal. Járt relaxálni, hol egyebek mellett légzéstechnikát tanult, s egy betegtársától azt is, ő direkt keresi a veszélyt, mert nem az a bátor, aki nem fél, hanem az, aki félelmét legyőzi. Ő például búvárkodni jár, s a vízben még fél, de mikor végre kint van, hetekig úgy érzi, elpusztíthatatlan, neki semmi sem árthat. A búvárkodás jó, gondolta a férfi, aki kisgyermekből időközben megemberesedett. Kár, hogy úszni nem tudok. Hegymászásra is gondolt, de tériszonya okán ezt is elvetette.

A megoldás a szemünk előtt van, jött rá később. Tőlük úgy ötháznyira önkéntes tűzoltóság működött, veszélynek jó az is. Belépnék, ha bevennének, kezdte szerényen. Teszteken esett át, oxigénpalackkal a hátán futott, szintidőre öltözött, tömlőket szerelt, gurított. S meggyújtott konténerben önként belépve oltott. Jól vagy, kérdezték tőle. Jól, lódította, bár sápadt volt, a térde remegett. Vitték éles helyzetbe is, s látták, nála a palackból gyorsabban fogy a levegő, mint a többieknél. Csak nem fél? Ugyan, felelte a férfi. Újabb tűzhöz riasztották, s ment, mutatva, nem fél, bátran előre.

Oltott, mikor mellette dőlni kezdett a fal, s esni a tető. Rádőlt az egész. Fájdalmat nem érzett, pedig a téglák a lábára, csípőjére dőltek. Mozdulni nem tudott, feküdt, mellette égett a gerenda, de azt is hallotta a társaitól: tarts ki, jövünk, ne add fel! Nem adom fel, felelte a férfi, s egészen nyugodt maradt. Eszméleténél volt, amikor a társai hozzá értek, téglák alól kiszabadították, s a friss levegőre vitték. Nézte azt is, mikor a mentők infúziót kötöttek be, hordágyra tették. Lába négy helyen tört, a medencecsontja is sérült, hallotta még a műtét előtt. Nem félt, kérdezte az orvosa, amikor a férfi altatásból ébredt. Nem, felelte a férfi, mert az ember a bajban sosincs egyedül. Irigylem magát, felelte a doktor, de hát bátornak születni kell, mondta, mielőtt indult volna a többi betegéhez...

Két éve ennek, s azóta tényleg semmitől sem fél. Nincs szorongás, nincs pánik, rossz gondolat. Hiába, ez az én fiam, a vér nem válik vízzé, mi különös fából vagyunk faragva, dicséri néha az apja. Úgy van, jó géneket örököltem, mondja a férfi. Azt azért reméli, ez az állapot kitart tovább is. Mindvégig.