Ivancsics Ilona új utakon

– Huszonéves lányként nem lehetett könnyű ilyen messze kerülni a családtól.
– Amikor Budapestre költöztem, elszakadtam a nyugalomtól, s egy teljesen új, zajos környezetbe csöppentem. A belvárosi albérletben időbe telt, amíg megszoktam, hogy az emberek néha éjszaka is éppen olyan hangosak, mint nappal. Persze mai szemmel nézve: megérte.

– Melyik volt az első szerepe, amelyre büszkén tekint vissza?
– Főiskolásként lehetőségem adódott szerepelni a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című darabban, amely akkor az egyik legsikeresebb előadásnak számított. A Vígszínházban játszani igazi megtiszteltetés volt. Egyre több darabban kaptunk szerepet az osztállyal, a folyamatos gyakorlással pedig egyre magabiztosabban mozogtam a színpadon. Lámpalázas igazán sohasem voltam, inkább csak egészséges izgulás volt bennem.

– Ezek szerint már akkoriban is több darabban játszott egyszerre?
– Pályám elején előfordult, hogy havonta harminc előadásom is volt, hat előadásban játszottam, közben délelőtt próbák, esetleg szinkron. Nem is tudom, hogyan bírtam, de boldog voltam ,hogy szükség van rám, foglalkoztatnak.

– Nehéz elképzelni, hogyan lehet helytállni hat különböző szerepben úgy, hogy minden nap más karaktert kell játszani.
– A színész fejében a próbák folyamán kialakul egy kép a darabról. Ahogy egyre többet próbáljuk a szöveget, felolvassuk, összejátsszunk, egy idő után összeáll. A kollégák szövegét is tudom, emlékszem, ki mikor hova lép. Hiába a több különböző darab, mindegyiknek megvan a maga képe a fejemben. Természetesen ez sok próbával jár, és akkor még nem beszéltünk a szerep megformálásáról, amely rengeteg gyötrelemmel, kínlódással jár, de a végén, ha jól dolgoztunk, a közönség tapsa kárpótol mindenért.

– A színpadon áll, s tapsolja a közönség. Mit érzett az első ilyen élménynél?
– A közönség tapsa a legnagyobb elismerés, amit kaphatunk. Amikor a színpadon meghajolok, s az emberek tapsolnak, azt érzem, szeretnek. Ez az érzés pedig leírhatatlan energiát és erőt ad a folytatáshoz.

– A kis herceg, Sok hűhó semmiért, Ármány és szerelem. Szerette e műveket már az iskolában is?
– Iskolásként szerettem az irodalmat, de nem voltam könyvmoly. A kötelező olvasmányokat nem nagyon kedveltem. Inkább verseket szerettem olvasni, Ady Endrét, József Attilát. Gyermekkoromban imádtam hallgatni a rádióban a színházi előadások közvetítéseit, ahogy a dialógusok között a mély hangú „mesélő” a legapróbb részletekig bemutatta a színpadi eseményeket, a színészek mozdulatait, gesztusait. Ez is irodalom, csak nem olvasni, hanem hallgatni kellett.

– Tíz évig játszott a József Attila Színház darabjaiban. A színészpalántából igazi színésznővé vált. Aztán 1994-ben fordulat következett az életében.
– A soproni Petőfi Színház tagja lettem. Budapest és Sopron között ingáztam, az akkor már négyéves kisfiammal. Nehéz, de izgalmas korszak volt. A Petőfi Színházban egyre több nőies karaktert játszhattam el. Szerettem azokat a jelmezeket, különlegesek és gyönyörűek voltak. Csaknem tíz évig tartott ez az időszak az életemben, sok klasszikus darabban játszottam. Aztán egy idő után az ottani közönség szeretete sem marasztalt, közel akartam lenni a családomhoz, ezért úgy döntöttem, hogy otthagyom Sopront.

– Azóta szabadúszóként dolgozik.
– Ez az időszak nagy változást hozott az életemben. Rájöttem, hogy nem várhatok másoktól segítséget, nem hibáztathatok senkit, amiért nincs elég munkám. Sokszor hallom művészektől, hogy a saját sikertelenségükért másokat okolnak. Eleinte én is gyötrődtem, panaszkodtam, vagy éppen közömbös voltam. Aztán végre rájöttem, ha dolgozni szeretnék, akkor nekem kell megteremtenem a feltételeket, a saját életemért csakis én felelek. Nehéz időszak volt, de megérte, mert izgalmas, új élmények jöttek az életembe.

– Mint például?
– Két éve létrehoztuk a párommal a saját színházunkat: a Száguldó Orfeumot. Virtuális színháznak nevezzük magunkat, mivel állandó játszóhelyünk nincs. Budapesten próbáljuk és mutatjuk be az előadásainkat, aztán irány az ország bármely része,vagy éppen a határon túli magyar települések. Műsorainkkal számos városban bizonyítottuk, hogy igenis lehet jó színházat csinálni akkor is, ha nem áll mögöttünk hatalmas állami támogatás, igaz, kell hozzá alázat, tehetséges művészek, munkatársak, akik hisznek benned, no és rengeteg munka.

– A szerep, amely igazán ismertté tette, mégsem színházi darab, hanem egy televíziós teleregény volt, a Szomszédok.
– 1987-ben kaptam meg Jutka szerepét, és büszke vagyok rá, hogy Magyarország egyik kedvenc sorozatában játszhattam. Igen, a nevemet valóban a Szomszédokból ismerik többen, de úgy érzem, nem lettem beskatulyázva Jutka karakterét és színházi szerepeimet is egyformán fontosnak érzem. Számomra mindenhol a közönség visszajelzése a legfontosabb.

– A Szomszédok forgatása idején költözött ki Szentendrére.
– Még 1987-ben, amikor a sorozat már elkezdődött, sem tudtam megszokni a budapesti levegőt. Egyre kijjebb kerestem házat magamnak, végül Szentendréig jutottam. Pismány aljában találtam egy kertes házat, amelybe azonnal beleszerettem. A környék is épp olyan, amilyet elképzeltem magamnak, úgyhogy megvettem. Azóta is itt lakom a családommal, s egyáltalán nem bántam meg, hogy nem maradtam a fővárosban. Azt gondolom, hogy mostanra sikerült olyan egyensúlyt teremtenem az életemben, amire mindig is vágytam. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy most már nincs miért idegeskednem, nem történnek velem kellemetlen dolgok, de a párommal együtt arra törekszem, hogy ezeket ne akadályként éljem meg, hanem feladatként. Melyeket mindig meg kell oldanom. Ahogyan a színpadon is.