• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

'Egyedül vagyok, halálosan fáradt, több betegséggel küzdök, úgy nézek ki, mint a saját nagyanyám...'

Szerző: Ujlaki Ágnes
A Szabad Föld 2016. 1. számában, "Kinek mondjam el" rovatunkban megjelent üzenetváltás.

Kedves Ágnes!
Ha nem bánod, tegezve szólítalak meg, mivel soksok évvel ezelőtt ismertük egymást.
Egy ideje olvasója vagyok a lapnak, és örömmel fedeztem fel, hogy van egy „Lelki posta” rovatod – hát most én is kiönteném neked a szívem. Mégpedig azért, mert te még ismerted azt a lelkes fiatal nőt, aki voltam, tele tervekkel, célokkal, vágyakkal. Most pedig ott tartok, hogy az életemnek nem volt sok értelme.
Nagyon szegényen kerültünk össze a férjemmel. Mindketten sokgyerekes családból, faluról származtunk. Az egyetemen találkoztunk, amit én második év után abba is hagytam, mert jött egy álláslehetőség, amiből kettőnket el tudtam tartani. Férjem így nappali tagozaton szerezhetett diplomát, én meg azt terveztem, majd levelezőn befejezem egy nyugalmasabb időszakban. Persze nem lett belőle semmi. Lakásra reményünk sem volt, építkeznünk kellett egy főváros környéki településen.
Szabályosan a két kezünkkel és sok-sok rokoni segítséggel húztuk fel első házunkat. Lassan, az évek során mindenünk meglett, a jelenlegi nagy budai lakunk, a harmadik házunk. De mindennek én voltam a motorja. A férjemet csak a saját munkája érdekelte, én terveztem, szerveztem, hajtottam, spóroltam. Mellékállást is vállaltam, napi 12 órát dolgoztam. Meglett a balatoni nyaraló is, először egy kis faház, aztán ugyancsak magunk építettük fel a többszobás, parti kőházat. Közben egy szem fiunk is cseperedett. Hamar önállónak kellett lennie, hiszen mindkét szülője állandóan dolgozott. A férjem néhány éve váratlanul meghalt.
Egyedül vagyok, halálosan fáradt, több betegséggel küzdök, úgy nézek ki, mint a saját nagyanyám. A fiú mindent megkapott, többek közt külföldi egyetemet. Ezt mind úgy hálálta meg, hogy kiment Ausztráliába, nyolc éve nem láttam, néha telefonon beszélünk. Negyvenéves, mindig más nővel él együtt, gyereke nincs, azt mondja: minek?
Most betegen, magányosan ülök egy nagy házban, áron alul árulom a balatoni nyaralót. És ha visszatekintek az életemre, semmi, de semmi jót nem találok benne, csak embertelenül sok munkát…
Üdvözlettel: Anna

Kedves Anna!
Megértem a keserűségedet, s azt is, hogy rájöttél: kár volt az egész életedet feltenni az anyagi javak megszerzésére.
Ezt a motort bizonyára a nagyon szegény gyermekkor emléke hajtotta. De most már ne ostorozd magad, ne bánd a múltat. Próbálj valami értelmes tartalmat adni az életednek. Rengeteg mai szegény emberrel tudnál jót tenni, nemcsak pénzzel, hanem figyelemmel, idővel.
És felújíthatnád az elsorvadt, régi rokoni-baráti kapcsolatokat is. Például engem is felhívhatsz…
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes

Címkék: Kinek mondjam el?