Csak semmi pánik!

A pánikzavar manapság szinte divatbetegségnek számít. A becslések szerint minden harmadik ember átélte már a roham néhány ijesztő tünetét: heves szívdobogás, mellkasi fájdalom, légszomj, halálfélelem, remegés, reszketés, hányinger stb.

A rosszullétek gyakorta egy-egy zsúfolt helyen lepik meg az illetőt. Akad, aki előre szorong, ezért kerüli a nyilvános helyeket, és a lakásába zárkózva gubbaszt, hogy elkerülje a bajt.

Milyen tévhitek szövődtek a pánikzavar köré, s mit tehet az, akit hasonló állapot kínoz? – ezt boncolgatja legújabb kötetében Szendi Gábor pszichológus. A néhány éve megjelent, Depresszióipar című könyv szerzője a tőle megszokott provokatív stílusban taglalja a kérdést. Ismét azt bizonygatja, hogy a gyógyszergyárak a meglevő piruláikhoz keresnek beteget. Újabban felfedezték a „pánikipart”, azért születik egyre több, egy kaptafára készülő diagnózis.

Szendi Gábor véleménye szerint nem csak egyfajta roham létezik. A „százarcú” pánikzavar sokféle módon kerítheti hatalmába az embert, ezért előbb az okokat kell tisztázni. Az egyik fajta roham spontán, hirtelen jön, derült égből villámcsapásként érkezik. Egyes kutatók ezt azzal magyarázzák, hogy a szervezet tévesen riaszt, és menekülésre sarkall, pedig nem is jön semmiféle ellenség.

A másik fajta roham viszont, a szorongásos, épp a félelem révén keríti hatalmába az áldozatát. Teszem azt, hirtelen erősen kezd verni az illető szíve, mire bevillan neki, hogy ez biztosan infarktus. A rettegés ördögi kört indíthat el, és a végén valóban kialakul a pánikzavar. Szendi Gábor szerint hosszabb távon nem a nyugtató és antidepresszáns tabletták, hanem a viselkedésterápia segíthet megszabadulni a kínzó tünetektől.

Mit szolgált eredetileg a pánik? A lélekgyógyász ezen is eltöprengett. Egyetért azokkal, akik szerint volt egy hosszú időszak az emberiség életében, mikor részben vízi életmódot folytattunk Kelet-Afrika lagúnás tájain. E „vízimajom-elmélet” azt mondja, a szervezet nagyon érzékenyen reagál arra, ha a vér szén-dioxid-szintje megemelkedik, méghozzá azért, hogy megelőzze a fulladást.

A spontán pánik tünetei tehát az ősi védekezési módot ismétlik, amely azt szolgálta, hogy az ember ne maradhasson túl sokáig a víz alatt. Ha fogy az oxigén, elakad a lélegzet, és a menekülő gyorsan a felszínre rúgja magát, majd gyorsan levegő után kapkod. Hasonlóan viselkedik hát, mint az, akit elkap a spontán pánikroham.

Kutatások szerint azok a páciensek, akik pánikzavarban szenvednek, sokkal érzékenyebbek a szén-dioxidra, emiatt könnyebben kapnak az agyuktól „vakriasztást”, gyakran álmukban. Ilyenkor az alvó például arra riad fel, hogy fulladozik, kalapál a szíve, és azt hiszi, azonnal vége az életének.

Kutatók megfigyelték azt, hogy a fokozott szén-dioxid-érzékenység – mely egyébként az asztmásokra is jellemző – érdekes módon gyakoribb azoknál, akik gyerekként érzelmi sérülést szenvedtek el, például korán elvesztették a szüleiket. Ha a szorongás kergeti pánikba az embert, akkor viszont az agy ősi, érzelmi része önállósítja magát, és „tudtunkon kívül” elrendeli a riadót.

Szendi Gábor azt állítja: a pánik és más szorongásos állapotok gyógyulása azon áll vagy bukik, van-e erőnk az ellenőrzésünk alá vonni az elszabadult érzelmi reakciókat. Valahogy úgy, ahogy önuralmat parancsolunk magunkra olyankor is, ha legszívesebben ordítoznánk, például a pimasz gyerekünkkel.