2009. november 13. | péntek
Nagyon depressziós ország vagyunk, mondja, de az ellen tiltakozik, hogy depressziós nép lennénk. Dr. Kopp Mária egyetemi tanár, a SOTE Magatartástudományi Intézetének igazgatóhelyettese,Prima Primissima-díjra jelölt kutató gimnazista korában költőként, azóta pedig tudósként kutatja, hogy mi az a boldogság, valahol az élettan, a pszichológia és a szociológia határmezsgyéjén, ahol csak kevés tudós fordult meg előtte.
– Boldogságkutatás: szokatlan, nehezen körülírható terület az öné.
– Csak az utóbbi időben fedeztem fel, hogy ezt így hívják. Valójában kezdettől fogva az érdekelt, hogyan okozhatnak lelki tényezők és környezeti hatások nagyon komoly egészségromlást vagy éppen -javulást. Eredendően mindig bölcsész akartam lenni, egy irodalmi verseny első díjasaként a verseimet is felolvasták a rádióban. Az utolsó percben mégis az orvosi egyetemre jelentkeztem, majd pszichológiára is.
– Melyik terület számított inkább családi örökségnek?
– A szüleim mindketten művészettörténészek voltak, édesapám a Nemzeti Galéria elődjének, a Fővárosi Képtárnak volt az alapító igazgatója. Aztán ’49-ben egyik napról a másikra kirúgták, miután nem írta alá az egyházi iskolák államosítását és Mindszenty elítélését. Ez a fiatal, egészséges ember ezek után néhány éven belül megvakult. Egy darabig még Pesten éltünk, de a kitelepítések alatt elmenekültünk a surányi egyszobás kis nyaralónkba, ahol eleinte nem volt se víz, se villany. A 413 forint nyugdíj, amit apám kapott, már akkor is nagyon kevés volt. Anyám ügyesen kertészkedett meg kecskéket tartott, úgyhogy ezekből éltünk. A végén a kecsketejnek már a szagát sem bírtam. Viszont hatalmas élmény volt az ottani élet. Apám néha bekapcsolta az elemes kisrádióját, esténként nagyokat beszélgettünk, nagyon sok lemezt hallgattunk. A nyolc testvér közül az én dolgom volt, hogy felhúzzam a lemezjátszót. Így ment ez egészen ’68-ig, amikor visszajöttünk Pestre.
– Hogy jött a képbe a lélekkutatás és a magatartás-tudomány?
– Végzés után a Munka-egészségügyi Intézetben kezdtem, ahol önállóan, ráadásul a férjemmel, Skrabski Árpáddal együtt dolgozhattam. Árpád az egyik első nagy hazai számítóközpontnak volt a vezetője, így éjszaka ingyen kaptunk gépidőt, hogy az adatainkat feldolgozzuk. Tatabányai bányászokat vizsgáltunk, de az intézetben nem nézték jó szemmel, hogy a pszichés oldallal is foglalkozunk. ’45 után néhány évig még pszichológiaoktatás sem volt a magyar egyetemeken. Azt mondták, hogy lélek márpedig nincs, akkor pedig lélektan sincs. Csoda volt, hogy 1973-ban az egész csoportommal átkerülhettem az orvosi egyetemre és létrehozhattam egy pszichoszomatikus ambulanciát, ahol a világon másodikként kezdtünk pánikbetegeket kezelni. Mintegy húsz évvel később alapítottam meg ugyanitt a Magatartás-tudományi Intézetet. Nyilván az apám példája motivált, aki – miután félreállították – súlyos depressziós lett, végül szívinfarktusban halt meg. Ezekkel a kérdésekkel az orvoslás alig foglalkozik, pedig a lelki tényezők az agy közvetítésével minden élettevékenységünket befolyásolják.
– Definiálható egyáltalán, hogy mit jelent boldognak lenni?
Előző
1
