2010. július 23. | péntek
Amikor én még kissrác voltam, ő huszonhárom évesen az Illés zenekarral megnyerte az 1968-as Táncdalfesztivált. A számok bűvöleténél maradva: ezen a tavaszon lett 65 esztendős, az Illés 1965-ben indult; 1945-ben született, idén 45 éves a zenekar; az 1966-os fesztiválon másodikak lettek, jövőre tölti be a 66. életévét; s remélhetőleg lesz 83, hogy az István, a király bemutatásával is legyen párhuzam. A hattyúdalra készülő Kossuth-díjas Szörényi Leventével beszélgetett Borzák Tibor.
– Tényleg abbahagyja? Kész az életmű?
– Nem, feltehetően az még nincs kész. De nem is egészen erről van szó. Hattyúdal című életműkoncertemen előadói és szerzői pályám legjava és lényege kerül előtérbe, ezután már csak zeneszerzéssel foglalkozom. Ezzel a színpadi búcsúval annak lehetőségét szeretném megteremteni, hogy ne kelljen többé igent mondanom, ha a színpadra invitálnak. Valójában jó ideje már erre sem kértek, mivel sem az Illés, sem a Fonográf nem létezik.
– Korábban viszont nem tudott nemet mondani, hiszen nem is egy búcsúkoncertet tartottak az Illéssel!
– Én nem nevezném búcsúkoncerteknek, hiszen a közönség igényelt bennünket. Sok bepótolnivalónk is volt, például Erdélyben korábban nem jártunk, most is csak Pásztory Zoli halála után jutottunk ki. Aztán Illés Lajos is itthagyott bennünket. Be kell látnunk: halad fölöttünk az idő. És megmondom őszintén, maga a koncertezés sem jelent már számomra olyan izgalmat, mint régebben.
– Nemrég emléktáblát avattak az Illés zenekar törzshelyén, a Kárpátia étteremben. Elkezdődött a mítoszteremtés?
– Több emléktábla nem lesz! Remélem, az senkinek nem jut eszébe, hogy szobrot készítsen rólunk, de ha mégis, azt sem tudnánk megakadályozni. Én úgy vagyok vele, amíg az embernek lehetősége van rá, végezzen el egyfajta összegzést. Nem feltétlenül önmaga, hanem a közönség számára.
– Elégedett az Illés-összegzésekkel?
– Változó. A leghúzósabbnak az 1981-es A koncertet tartom. Akkor még fiatalabbak voltunk, még tíz év sem telt el a szétválásunk óta. Izgatottságunkban szinte dupla tempóban nyomattuk a számokat. Némi cinizmussal azt mondhatnám: bemutattuk, hogyan kellett volna az Illésnek addig játszania.
– Később lassult a tempó?
– Igyekeztünk elkapni azt a ritmust, ahogyan eredetileg megírtuk. Ez élő koncerten nem mindig sikerült.
– Elmúlt hatvanöt éves. Fizikailag is kevesebbet bír?
– Persze. Soha nem vezetek gyorsan, nem viselkedek felelőtlenül az utakon, de azért szeretek lendületesen haladni. Az utóbbi időben viszont azt vettem észre magamon, hogy városon belül az átlagosnál sokkal óvatosabban és lassabban autózom. Egyszerűen azért, mert féltem az életem.
– Nem akar könyvet írni?
– Az Illésről jelentek már meg könyvek. A De ki adja vissza a hitünket? című válogatásban újságcikkek, interjúk mellett saját írásaim és a velem kapcsolatos III/III-as dokumentumok is szerepelnek. Egy időben több újság felkérésére írtam. A rendszerváltás előtt is gondolkodtam a világról, a magyarságról, emberségről, de eszembe sem jutott publikálni. Nem azért, mert féltem, egyszerűen nem létezett lap, amelyik ilyeneket közölt volna. Így hát a műveinken keresztül üzentünk.
– Van egy dossziéja, ezt írta rá: „Illés Lajos elszomorító halála kibiztosította a középszer fegyverét, és most hatalmas lyukat tépett a milliók által jól ismert és szeretett Illés-kép vásznán”.
– Ezt honnan tudja? Igen, van egy ilyen dossziém, elképesztő dolgok sorakoznak benne. Lajos a halála előtti éveiben nem volt teljesen a maga ura, a családi háttér keményen befolyásolta. Amikor meghalt, olyan nyilatkozatok jelentek meg, melyek méltatlanok a zenekarhoz, megpróbálták az én szerepemet kisebbíteni. Nekem Lajossal sosem volt semmi bajom.
– Nem úgy Bródy Jánossal, akivel már korábban „összerúgta a port”, s azt nyilatkozta róla: „Bródy elvesztette a józan eszét, pedig volt neki”.
– Ezt most is fenntartom. Tini annál értelmesebb és okosabb ember, hogy elveszítse a józan eszét, mégis gyakorta előfordul.
Előző
1
