Madeira
2009. szeptember 25. | péntek
A Bosnyák téri piacon az egyik épület sarkánál ugyanazon a helyen ül egy parasztasszony. Színes főkötőt hord a fején strasszal díszítve, rengeteg szoknyája alatt egy ládikó. Előtte egy másik, azon kiterítve gyönyörű fehér abroszok. Messziről látható, hogy ez a hófehér, apró lyukakkal díszített asztalterítő az, amit a szaknyelv madeirának nevez. Valamelyik nap erőt vett rajtam a kíváncsiság, és megszólítottam az asszonyt. Kérdésemre készséggel válaszolt: – Bizony édes uram, ez madeira, nem drága, ha tetszik, vigye, csak 8000 forint.
– Na és nehezen, lassan készül egy ilyen terítő? – érdeklődtem tovább.
– Tudja kedves úr, ezt a tudást mink nagyszülőről szülőre, és anyáról gyerekre hagyjuk. Ez nem robot, szenvedély. Én is édesanyámtól örököltem a tudást. Van egy kopott, megsárgult papírmintám, amit sablonnak nevezünk. Egy ilyen abrosz hetekig készül nagyon sok munkával, és a házunk előtt ülve egész sötétedésig gürcölünk vele – hangzott a válasz.
A szívem facsarodott a gondolatra, több heti munkáért 8000 forintot kap, és vajon azért mit visz haza. Ekkor futva érkezett egy fiatal lány, valószínű az eladó gyermeke. A ládánál kiborította a kezében lévő szatyrot, és abból még vagy 20 ilyen madeirás abroszt. A szájába szerelt piercing mellől hadarta: – Most jövök a Thököly útról, a Schlesingerné üzeni, hogy egy darabig nem tud újat csinálni, mert elromlott a gépén a schlingliző. Ha megjavíttatta, akkor a többit már csak 1000-ért vállalja.
Én meg felocsúdtam a szánalom állapotából, és magamban nyugtáztam, hogy az utóbbi években nemcsak a népművészet virágzott ki nálunk, hanem a népi furfang is.
Spánn Gábor
Előző
1Következő
