• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

A háború nagy luxus – Al Ghaoui Hesna nyilatkozott lapunknak – A teljes interjú

Szerző: Markos Mária
Al Ghaoui Hesna tévésként, íróként egyaránt fontos ügyeket juttat el nézők és olvasók millióihoz. Történetei legtöbbször háborús övezetben élő emberekről szólnak, hadurakról és menekülőkről egyaránt. Félj bátran című könyvében új lapra helyezi a civilizációnkban sokszor tabuként kezelt érzést, a félelmet.

Al Ghaoui Hesna
Fotó:
Németh András Péter

 - Az erőszak kérdése mindenkit foglalkoztat. A minap két kilencéves kisfiú arról beszélgetett, vajon ki fogja kirobbantani a III. világháborút? Ön, aki belülről ismeri a médiát, mit gondol arról az elméletről, hogy sokkal kevesebb erőszakot, háborút és vérontást kellene tálalnia a sajtónak?

- A médiának óriási felelőssége van ebben. Vegyük például a terrorizmust: vajon ugyanennyien vállalnának öngyilkos küldetést, ha arról semmit sem lehetne hallani a hírekben? A megoldás persze valószínűleg nem az, ha nem adunk hírt. De legfeljebb a puszta tényeket kellene közölni, üzenet, adatok és nevek nélkül. Hiszen azáltal, hogy megismer a világ egy terroristát, hőssé válik a saját szubkultúrájában. Ugyanakkor a hírfogyasztóknak is sokkal kritikusabb gondolkodással kellene fogadni a híreket. Nem mindegy, mire kattintunk, milyen és hány csatornáról tájékozódunk, mindent kész tényként elfogadunk, vagy netán elgondolkodunk azon. A média szenzációhajhász, az emberek viszont borzongani akarnak, jól kiegészítik egymást, s rezonálnak a kölcsönös igényekre. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan ott, ahol indokolt lenne a szigor, nem elég kemény a média. Sterilizálja a háborút. Halottat nem mutatunk, már vért sem, csak számokat hallunk, és számokká degradálódnak az áldozatok. A mai ember ezért szerintem fel sem fogja, mit is jelent háborús területen élni.

- Néhány héttel ezelőtt jelent meg Félj bátran címmel a második könyve. Igazi történetmeséléssel fontos ügyeket juttat el az olvasókhoz a háborús övezetben élőkről, hadurakról és menekülőkről egyaránt. Sok olyan dologról esik szó, ami köthető ugyan a világpolitikához, de inkább a mindennapi életünket érinti. Külpolitikusból pszichológussá vált?

- Amikor márciusban felmondtam a köztévénél, úgy éreztem, jó lesz másra fókuszálni, másképp megközelíteni azokat a témákat, amikkel eddig foglalkoztam – a viselkedés, a félelem és az érzelmek szempontjából. Nem akartam pszichológusként viselkedni, de az, ami a világban zajlik, félig szíriai, félig magyar származásúként nagyon összetett és sok érzést, élményt felkavaró helyzet. Olyan útmutatót próbáltam adni, amit – megfigyelőként – én magam is végigéltem. Nem külpolitikáról akartam írni, hanem olyan, külpolitikával kapcsolatos élményeimről, amik ugyanannak a megfigyelésnek a részei: miért viselkedünk vészhelyzetekben az értékrendünkkel ellentétesen, máskor pedig miért hozza ki a félelem a legjobb oldalunkat. Az egyéni szintről, saját szorongásainkon keresztül az általános társadalmi szorongásig. Például arról, miért nem vesszük észre, ha a félelmet mértékadó valutának használják a gazdasági, politikai élet irányítói, hogyan válik a manipuláció eszközévé.

- Nincs új a nap alatt, ez történik évszázadok óta. Miért pont most kellett leporolni ezt a témát?

- Hatalmas különbség a múlthoz képest, hogy olyan technikai vívmányok segítik a félelemkeltést, amik megtöbbszörözik a hatást. Túl sok inger éri az embereket, egyre elveszettebbnek érzik magukat, sokan csak a Facebookról tájékozódnak, ami az algoritmusok alapján pusztán a saját érdeklődésünknek megfelelő tartalmakat hozza fel. Ezáltal egyre vastagabb falú alternatív valóságbuborékokba záródnak az emberek, csökken a toleranciaszint más nézőpontok felé, s a végén már csak azt vesszük észre, hogy a „Ha nem vagy velünk, ellenünk vagy” típusú gondolkodásmód uralkodik el. Éppen az, amit ma Magyarországon vagy Amerikában, de sok más országban is látunk.

 - Mikor volt utoljára kamerák kereszttüzében úgy, hogy rakéták röpködtek a feje felett?

- 2011-ben Líbiában, Tripoliban, a felkelés idején.

 - Nem hiányzik?

 - Amikor babát vártam, megfogadtam, hogy háborús helyre jó darabig nem megyek.

 - Ha egy élsportoló befejezi a versenyzést, gyakori jelenség, hogy elhízik. Mi történik egy háborús tudósítóval, amikor visszavonul a komfortzónába. El lehet hízni lelkileg? Nem fél nem félni?

 - A Bábel forgatása alatt nem éreztem ennek a hiányát. Ott is doppingolt rengeteg izgalmas történet, ráadásul időnként ott is volt mitől félni, sok nehéz forgatási helyzetbe és bizonytalansági faktorba futottunk bele. Amikor ez véget ért, következett a könyvírás hosszabb szakasza, amiből fél-egy év azzal telt, hogy lelkileg kipihentem a korábbi éveket. Ez volt a feldolgozás időszaka. Gyűjtöttem és próbáltam feldolgozni az élményeket, retrospektív módon visszatekintettem a korábbi eseményekre. Mostanra érzem újból azt a vágyat, hogy kilépjek a komfortzónámból. De kellett ez a kis nyugalmi periódus.

 - Anélkül, hogy érdemeit kisebbíteném, kérdezem: tényleg olyan veszélyes egy fejlettnek számító nyugati ország háborús tudósítójának lenni? A statisztikák azt mutatják, csak ritkán történik baj a nyugati riporterekkel, hatalmas biztonsági háló veszi körül őket. Az igazi veszély a helyiekre leselkedik.

 - A helyi újságírók valóban jóval nagyobb veszélynek vannak kitéve. A különböző hatalmi csoportok tudják, hol élnek és ezáltal sokszor a családjuk biztonságát is kockáztatják. Ennek ellenére arccal vállalják a tudósítást a frontvonalon – vagy épp amögött – ennél nagyobb bátorság nincs! A feltárómunkát mindig az ottaniak kezdik, a nyugati sajtó ezek alapján indul el. Ráadásul mi két-három hét után hazamegyünk, ők meg ott maradnak, s be sem kerül a hírekbe, ha bosszút állnak rajtuk. De azért hozzátenném, hogy az európai stábok sem azonos körülmények között dolgoznak, ezeken a forgatásokon nekünk sem igazán volt biztonsági hálónk. Nem állt a rendelkezésünkre 24 órában működő forródrót, mint a például a CNN riportereinek, akik biztonságpolitikai szakértő tanácsát kérhették ki az aktuális rizikókról. Nem dolgoztak velük fegyveres őrök és nem volt páncélozott dzsipünk sem. Mindig ketten, az operatőrrel mentünk, kis költségvetésben toltuk végig. Azon pedig csak mosolyogni tudok, amikor megkérdezik, kaptunk-e valaha veszélyességi pótlékot.

 - Kötött életbiztosítást?

 - Nem is emlékszem erre, szerintem nem, de hogy a tévé nem kötött, azt konkrétan tudom. Ezt egy nyugati tévétársaság sosem bízná a véletlenre. Ilyen tekintetben lehettem volna körültekintőbb. De az is tény, hogy nekem csak évente két-háromszor volt lehetőségem ilyen helyekre utazni, éppen ezért soha nem tekintettem magam igazi hadi tudósítónak. Vannak kollégák, akik az év 365 napjában háborús terepen vannak. Én ezt nem tehettem meg, mert erre nem volt fedezete az MTV-nek soha. Nagy luxus háborúból tudósítani.

 - Ön, aki látta a világ legsötétebb oldalát, mit gondol, hogyan képesek az emberek túlélni az állandó nélkülözést, életveszélyt, rettegést. Hogy Fassbindert idézzem: a félelem megeszi a lelket?

 - Nehéz erre választ adni, mert mindenre láttam példát. Amikor elkezdtem a félelemkutatással foglalkozni, elővettem régebbi fotókat. Egymás mellé rakosgattam őket, s fürkésztem az emberek arcát, a tekintetüket. Próbáltam visszaemlékezni történetekre Szudánból, Afganisztánból, Ugandából. És egyszer csak rájöttem, hogy sokak szemében nem a félelmet láttam már, hanem az ürességet. Nagyon ijesztő felismerés volt. Azt éreztem, hogy egy idő után a lélek megkérgesedik, s egy olyan bőrt növeszt maga köré, ami ahhoz kell, hogy túlélje a körülményeket. Az Üss vagy fuss! ösztönös reakciónk, vészhelyzetben minden porcikánk a túlélésre összpontosít. Turbóra kapcsolt testtel és lélekkel nézünk egy helyzet elé, aztán ha elmúlik a vész, visszazuhanunk a légüres térbe. Ez egy hatalmas amplitúdó, a félelem tetőfokától a légüres térig, s ha túl sokszor ismétlődik meg, úgy fárasztja ki a lelket, mint a hízás és fogyás a bőrt: rugalmatlanná teszi.

 - Mikor járt utoljára Szíriában?

 - Hat éve. Utoljára akkor, amikor a polgárháború elkezdődött. Nagyon vágyom vissza, de nem egyszerű újságíróként visszamenni. Utoljára Törökországban jártam egy hatgyermekes szíriai menekült családnál. Első pillantásra úgy tűnt, a szerencsésebbek között vannak, legalább van egy lakás, ahol élhetnek. De a menekült létnek sok fokozata létezik, és az empátia maximum addig kíséri ezeket az embereket, amíg közvetlenül életveszélyből menekülnek. Pedig a legnehezebb szakasza az életüknek talán éppen ezután jön: szembesülni azzal, hogy jó darabig nincs visszaút az országukba, és az átmeneti körülmények között kell valamiféle állandóságot vinni a hétköznapokba, a gyerekek életébe. Ugyanakkor hogyan dolgozzanak, vagy járjanak a gyerekek iskolába, ha nem beszélik a nyelvet? Ezért hiába mondják innen Európából, hogy tartsák ezeket az embereket Törökországban, ha semmilyen perspektívájuk nincsen. Éppen ezért az EU és a Világélelmezési Program indított egy programot, amely ezen próbál segíteni, és legalább némileg visszaadni a családok emberi méltóságát. Élelmiszeradagok helyett egy csekély összeggel feltöltött úgynevezett ESSN-kártyát kaptak, és ők dönthetnek arról, mire költik ezt a pénzt. Ha gyerekkönyvre, mert az hozza vissza az állandóság élményét, akkor arra, ha egy új öltönyre, amiben el tud menni a férfi egy állásinterjúra, akkor pedig arra.

- Kíváncsi lennék, ők mit választottak?

- Talán hihetetlenül hangzik, de ők ebből a pénzből meglátogatták a Törökországba került rokonokat. Nekik ugyanis az volt a legfájdalmasabb, hogy szétszóródott a hatalmas család, akikkel, míg béke volt, minden héten összejöttek. Milyen pici dolognak tűnik ez nekünk, ugye? Itt, a béke közepén bele sem gondolunk, milyen szerencsések vagyunk!