• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

'Már hogyne hinnék, kihoztam egy gyereket a pokolból!'

Szerző: Ujlaki Ágnes
Az én képernyőm: Élet a pokolból

Megvallom, türtőztetnem kell magam, hogy ne írjak az On The Spot szerzőpárosának, Cseke Eszternek és S. Takács Andrásnak külön minden egyes riportjáról. Ezt nem lehet, pedig szívesen megtenném. Nem tagadom, elfogult vagyok a két fiatal tévéssel szemben: még nem volt olyan munkájuk, amire ne adtam volna ötöst. Felkészültségük, szemléletük, stílusuk, humoruk, bátorságuk, sőt még a megjelenésük is nagyon tetszik, számomra ők a XXI. századi magyar televíziózás legszebb arcai. Ha eddig ötös volt a 9 hónap alatt a Föld körül minden epizódja, akkor a legutóbbi csillagos ötös! Mint máskor is, most sem magyarázzák agyon témájukat, pátosz és meghatódottság nélkül beszélik el. Ez azonban soha nem jelent náluk távolságtartást, ellenkezőleg: bevonják a nézőt, részesévé teszik találkozásaiknak.

A történet megrendítő, elképesztő és szinte hihetetlen. Találkozunk egy hetvenegy éves férfival, aki 1945. február 28-án született a dachaui koncentrációs táborban. Ott, ahol több tízezer embert pusztítottak el, köztük sok gyermeket. De valamiért – mondhatjuk, a nácik kénye-kedvéből vagy akár az utolsó hetek zavarodottságából – hét magyar zsidó nőnek megengedték, hogy megszülje és gondozhassa kisbabáját. A csecsemők egyike volt Lacika, aki ma már Leslie, és Torontóban tekintélyes polgár. Már nem tud magyarul, hiszen a megmenekülésük után szülei gyorsan elhagyták a korábban hazájuknak hitt országot, de még Európát is.

Tökéletesen beszél viszont ma is magyarul édesanyja, a 93 éves Mirjam Rosenthal, aki az egyetlen élő a dachaui kismamák közül. Megragadó egyszerűséggel, nyugalommal beszél a borzalmakról, mutatja karján a tetoválást, mosolyog a magyar riporterekre. Egy nehéz, kemény élet vége felé bölcs derűvel tud visszatekinteni a borzalmakra is. Látjuk a régi fényképet a komáromi, szép fiatalasszonyról, aki lenyűgöző erővel tudta végigküzdeni terhességét és szülését, aki hazatértekor boldogan mutatta fel babáját férjének. A férfitől úgy szakították el korábban a feleségét, hogy nem is tudott annak terhességéről. Mi ez, ha nem az élet diadala a halál fölött?

Szokták mondani, Isten is meghalt a lágerekben, hiszen másképpen hogy engedhette volna megtörténni mindazt, ami ott megesett. De amikor az idős Mirjamot megkérdezi a riporter, hisz-e Istenben, azt válaszolja: – Már hogyne hinnék, kihoztam egy gyereket a pokolból!

És hisz a fia is. Pedig megélhette volna sorsrontó béklyónak is születése helyét és körülményeit. De ő mégis úgy élte meg, mint különös kegyelmet, mint akivel szándékai vannak még a Teremtőnek. Amikor beszélgetés közben könnyes lesz a szeme, akkor is inkább édesanyja emlékei miatt fáj a szíve. De Mirjam nénit nem kell félteni. Az anyák óriási ereje őrizte őt meg akkor, amikor újszülöttjére kellett vigyáznia. S akkor is, amikor új életet kellett kezdenie rengeteg munkával. Gyerekek, unokák, dédunokák veszik ma körül. Nincs benne keserűség, ma már a fájdalmon is túl van. Tud örülni a két fiatal magyarral való találkozásnak is.

Mely két fiatal magyar ismét kiváló munkát végzett.