• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Búcsú a díványtól - Bálint András a Radnóti Színház színésze marad

Szerző: Borzák Tibor
ÖTVEN ÉVE indult a pályán, nemrég vette át az aranydiplomáját. Harminc esztendőn át igazgatta a budapesti Radnóti Színházat, pár hét múlva lejár a mandátuma. Túl a hetvenen azt reméli, sok jó szerep és rendezés vár még rá. Bálint Andrással beszélgettünk, akiről többek között az is kiderült, hogy erdőben sétálva tanul, és színre lépés előtt kezet mos.

Bálint András
Fotó:
Üveges Zsolt

– Vészesen közeleg 2016. január 31-e, igazgatói mandátumának utolsó napja. Mit sajnál a legjobban itt hagyni?

– A díványomat. A szűk irodában délutánonként ezen pihentem. Messzire lakom a színháztól, a napi munka és az előadás között sosem mentem haza. Ilyenkor félórányi alvás is sokat jelent. Úristen, ezután hogy lesz? Hol fogok én délutánonként szunyókálni?

– Nem is sejti?

– Talán kibérelem majd a dramaturgszobában lévő díványt. És az öltözőkben is vannak kihúzható ágyak, végső esetben csak befogadnak a színész kollégáim. Komolyra fordítva a szót: két éve eldöntöttem, hogy eddig csinálom. Nincs bennem nosztalgia, fájdalom, de ujjongó öröm sem. Harminc év igazgatás elég volt. Nyugodt vagyok, mert Kováts Adél személyében jó kezekbe kerül a színház.

– Annyit megjegyeznék: létezik „szereposztó dívány” is…

– Ha valaha is lettek volna pajzán gondolataim, itt olyan vékonyak a falak, hogy minden kihallatszott volna. Ezzel kapcsolatban elterjedt egy színházi vicc: Bálint András ül a szereposztó díványán, magához nyúl és közben mondogatja: „magamra osztom, magamra osztom”. De hát mindenki jól tudja, csak kevésszer osztottam magamra a legnagyobb szerepeket. Igyekeztem ezt a kérdést kulturáltan, arányosan és normálisan kezelni.

– Nem volt ambivalens érzés direktorként és színészként egyszerre helytállni?

– Úgy gondolom, érvényes színész vagyok. Negyven-, hatvan- vagy hetvenévesen nem hiszem, hogy olyasmit játszottam volna, ami nem nekem való. Persze nem sikerült minden tökéletesen.

– Lesz valamiféle hivatalos átadás-átvétel?

– Adél huszonkét esztendeje a társulat tagja, körülbelül egy évvel ezelőtt már átbeszéltük, milyen elképzelései vannak a színházvezetésről. Szeptemberben nevezték ki utódomnak. A stáb alapvetően nem változik: Papp Zsuzsa művészeti titkár, Komáromi György gazdasági vezető, Valló Péter főrendező a helyén marad, amint a műszakiak, a titkárság, a szervezés, a dramaturgok, a színészek is. Remek kollégák, nem volna értelme a csapaton változtatni. Ami a műsortervet és a működést illeti, természetesen minden döntésembe bevonom az utódomat. Január végéig formálisan én írok alá, a következő szezon előkészítése viszont már teljesen az övé lesz.

– Készít számvetést?

– Legfeljebb csak gondolatban. Egy olyan intézményt vezethettem három évtizeden át, amely nemcsak a méretét tekintve, hanem a munkatársakat illetően is kedvemre való volt. A nemrég bemutatott Heltai-estemen elhangzik: „Egy színigazgató életében két boldog nap van: az egyik, amikor színházat kap, a másik, amikor megszabadul tőle.” Ekkor nevet a közönség, a premieren még bele is tapsoltak. Azért ez nem ennyire egyszerű, nekem a közte lévő harminc év volt a boldogság.

– A jövőben nem kell azon agyalnia, honnan teremtse elő a szükséges milliókat a színház működtetésére. Megkönnyebbül?

– Eddig sem én foglalkoztam a milliókkal, hanem a gazdasági igazgató. Az igaz, hogy a nagy stratégiai döntéseket nekem kellett meghoznom, például mennyi pénzt lehet elkölteni a díszletekre. Most egy örömteli eseményre is lehetőség nyílt: karácsony előtt a színház összes dolgozójának tudtunk pénzjutalmat adni, a portástól a főrendezőig mindenkinek ugyanannyi került a borítékjába.

– Harminc év igazgatással ön rekorder. Óriásit változott a közélet és a szakma is 1985-től 2015-ig.

– Én még a szocializmus idején lettem direktor, bár akkor már érezhető volt az olvadás. A kinevezésemhez a kerületi pártbizottság hozzájárulása kellett. Behívtak, kérdezgettek, miért lettem párttag. Amikor kiderült, hogy nem vagyok az, gyorsan váltottak, és ugyanazzal a lélegzetvétellel folytatták, akkor miért nem lettem párttag. Úgy hiszem, kevés ellenséget szereztem. Bizonyos dolgokat – viselkedést, magatartást – nem kedveltem, de mindig megtaláltam a hangot az illetékesekkel. Soha nem szóltak bele a műsorpolitikába, pedig lett volna rá alkalom. Például Jordán Tamás József Attila- estje kapcsán, amely a Szabad-ötletek jegyzéke alapján készült; bonyolult engedélyezési folyamat előzte meg, de sikerült bemutatnunk.

– Melyik előadásokat tartja a legkiemelkedőbbeknek?

– Fontos hangot találtunk meg Ibsen Nórájával 1989-ben. Említhetném Eperjes Károllyal a főszerepben a Hetvenkedő katonát. A Csehov-darabokat, a Nem félünk a farkastól című drámát, a ma is műsoron lévő Vágyvillamost. Büszke vagyok az 1985-ben indult Szóváltás című sorozatra, mindig más témáról beszélgettem a vendégekkel. Akkoriban a rendszerváltozás előszeleként értelmiségi találkozóhely lett ez a színház. Szívemhez közeliek az Arany-, Radnóti-, Kosztolányi-, Márai-, Heltai-estjeim is. Szoros kapcsolatunk volt-van a Holmi folyóirattal, a Magvető Kiadóval, emlékezetesek a közös programjaink. Valamikor a teátrum az Irodalmi Színpad nevet viselte, az irodalom ma is sokféle formában van jelen a színpadon.

– Ami az ön jövőjét illeti: februártól miként lesz?

– Maradok a Radnótiban. Két új darabban, A Glembay házban, majd a Turandotban játszom. Ha hívnak máshová játszani vagy rendezni, ezután jobban rá fogok érni. Előtte persze mérlegelem a körülményeket. Nyilvánvalóan nem úgy kezdik, hogy mit szeretnék játszani. Ezt nem a színész dönti el. Igazgatásom alatt két darabot vettünk elő a kedvemért, a Nem félünk a farkastólt és a Solness építőmestert. Előző nagy siker volt, utóbbi talán kevésbé.

– Milyen szerepet kaphat egy 72 éves színész?

– Például a Lear király egy idős férfi, mi is bemutattuk, de fel sem merült, hogy én játsszam, László Zsolt remekel benne. Úgy alakult, hogy pályám során sok királyt, grófot, kínai császárt, főinkvizítort, főügyészt, polgármestert, igazgatót formáltam meg, valószínűleg erre predesztinál az alkatom.

– Most is jó kondiban van!

– Minden reggel tornázom, járok úszni, sétálok a kutyámmal. Szeretek az erdőben bóklászni. A szerepeimet is ott szoktam tanulni. Kezemben a szöveg, hangosan mondom. Hatékonynak bizonyul, bár egyre nehezebben megy a memorizálás. Mivel a színház egészségtelen műfaj, kicsit patkánylét a reggel tíztől este tízig való bezártság, ezért vigyázok magamra.

– Bocsánat, ahogy az imént belenyúlt valamiért a táskájába, megpillantottam a Micimackót. Ezt olvassa?

– Azért van nálam, mert a szomszédomnak megígértem, hogy rámondom cédére, ez lesz az unokái karácsonyi ajándéka. Itt vesszük fel a színházban. Többen jelentkeztek, hogy nekik is kell belőle. Egyébként most került a boltokba egy verses lemezem, illetve A kis herceg hangoskönyv.

– Másik kerek jubileumot is ünnepelhet: ötven éve végzett a főiskolán.

– Igen, megkaptam az aranydiplomát. Ennek kapcsán nosztalgiázni hívott a televízió. Jót beszélgettünk a hajdani diáktársakkal, köztük Moór Mariann-nal, Meszléry Judittal, Fodor Zsókával, Balázs Péterrel, Kertész Péterrel. Szinetár Miklós volt az osztályfőnököm. Nem szeretem az ünnepeket, azt meg végképp nem, ha engem ünnepelnek. Ne mondja meg senki, mikor köszöntsem a nőket, mikor legyen kötelező szeretni. Gondolhatná, akkor a színpadi jelenlét jelenti számomra az ünnepet. De az sem. Az valahol munka, a mesterség maga. Akkor is menni kell, ha meghalt az anyám, beteg a feleségem, kitüntetést vettem át vagy hullafáradt vagyok.

– Azt hallottam, színre lépés előtt kezet most. Miféle szokás ez?

– Semmi fellengzősség, egyszerűen jó tisztának lenni. Még akkor is, ha egy kukás embert játszom, bár a kellékes összekeni a kezem. Mielőtt bemegy a színész a rivaldába, alapvető dolgokat végez: elvégzi a kisdolgát, megmosdik, sminkel, jelmezbe öltözik – ennyi csak.

– Kilépve a színházból hátra tud hagyni mindent?

– Testileg-lelkileg kimerítő szerepek után elüldögélünk még egy ideig a társalgóban és próbáljuk visszanyerni önmagunkat. Csomós Marival a Nem félünk a farkastól után sokáig nem tudtunk távozni. Számtalanszor találkoztam a halállal a színpadon, évente néha ötvenszer is kileheltem a lelkem. Most épp A Glembay ház második felvonása végén kapok infarktust. Igyekszem jól meghalni, és utána egészségesen hazamenni.