• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Dobó Kata: éjszaka agyalok a jövőmön

Szerző: Borzák Tibor
Tizenhat éves koráig rút, jelentéktelen békának tartotta magát. Aztán modellként, majd filmszínésznőként megjött az önbizalma. Megjárta Amerikát, amit sokan máig nem tudnak neki „megbocsátani”. Kislánya, Szofi érkezése megváltoztatta az életét, saját karrierje már nem annyira fontos. Dobó Kata színésznővel találkoztunk.

Fotó: Németh András Péter

– Nincs túl nagy csend ön körül?
– Ez szándékos. Persze az újságokat nem érdekli, hogy én mit szeretnék. Mindig tudtak és tudnak a megkérdezésem nélkül sztorikat kreálni rólam. Néha magam is meglepődöm, mik történnek velem.

– Aki reflektorfényben áll, annak a magánéletére is kíváncsiak az emberek. Amerikában a sztárok milliókért adják el a csecsemőjükről készült fotókat!
– Nálunk is előfordult már, persze sokkal szerényebb összegért. Abban igaza van, hogy a társasági magazinok olvasói szeretnek bekukkantani az ismert emberek privát szférájába. Ez alól én sem vagyok kivétel, gyakran keresnek különböző lapoktól, hogy lefényképeznének a kislányommal. Az esetek többségében nemet mondok, hiszen nagyon ritkán „mutatom meg” a magánéletemet.

– Az interneten kap hideget-meleget.
– Ha valótlanságokat írnak velem kapcsolatban, a kommentelők akkor is rajtam verik el a port, hiszen nem sejtik, hogy semmi közöm nincs a cikkhez. Nem tagadom, rosszul esik. És megdöbbent. Szomorú és vicces egyszerre.
Ha valaki rendesen dolgozik és elégedett a saját életével, az nem foglalkozik ilyesmivel, ideje sincs rá. Tehát leginkább a boldogtalan és a kárörvendő emberek írnak véleményt. A sikereket irigylik, pedig maguk is tehetnének érte. És ez az élet minden területére igaz. Biztos vagyok benne, hogy a rosszindulat előbb-utóbb visszaszáll az okozójára. Hiszek a pozitív és a negatív energiák varázserejében. Nem akarok senkinek sem rosszat. Néha azonban nekem is vannak nehezebb napjaim, olyankor nem érzem jól magam a bőrömben, hiszen alapvetően szeretni szeretek. Szofit is erre tanítom.

– A kislánya megváltoztatta önt?
– Már nem az a fontos, hogy velem mi lesz. Teljesen másodrendűvé váltam. Sok dologra legyintek, amit korábban fontosnak tartottam. Szívbaj nélkül halogatom a házimunkát, de a színészi feladatok is megvárnak. Néhány régi szerepemet visszavettem ugyan, új darabot viszont csak tavasszal kezdek próbálni. Most inkább anyuka vagyok. Ennek biológiailag itt volt az ideje, arról nem is beszélve, hogy a kultúra mostohagyerekké vált, színészként sem könnyű mostanság boldogulni.

– Való igaz, például az utóbbi időben alig készülnek magyar filmek. Ön is két esztendeje forgatott utoljára a Halálkeringőben…
– Annak dacára, hogy nem hívnak minden évben, szerencsésnek mondhatom magam, hiszen pályám elejétől kezdve elég sok filmben szerepeltem. Most is járok külföldi castingokra, nem kizárt, hogy máshol hamarabb összejöhet egy munka, mint idehaza.

– Inkább filmszínésznőként szeretne érvényesülni?
– Játszom fővárosi és vidéki színházban is, de hogy ott mi történik, arról szinte csak azok tudnak, akik jegyet váltanak az előadásokra. Tehetséges kollégák vesznek körül, akiket szélesebb körben nem ismernek, mert nem jutnak hozzá televíziós vagy filmes feladatokhoz. Ami pedig a közönséget illeti, mára mindenki megtalálta a neki tetsző játszóhelyeket. Szerencsére a Pinceszínház a felkapott helyek közé tartozik, ahol négy év után újra műsorra került a Libikóka, melyben Szervét Tibor a partnerem. A békéscsabai Jókai Színház is a hátországom lett.

– Hogyan került oda?
– Jordán Tamáson keresztül talált meg Fekete Péter igazgató 2008-ban. Meghívott a Lüzisztraté című zenés vígjáték főszerepére. Azután komolyabb műfajban is bemutatkozhattam, az Elnöknőkben, majd a Stuart Máriá¬ban. Boldogan vettem részt ezekben a produkciókban, noha nagyobb országos visszhangot is megérdemeltek volna. De hiába, nálunk működik a kettős mérce. Ezt a saját bőrömön is érzem. Az emberek többsége puszta irigységből alakít ki rólam véleményt, nem pedig az alapján, amit velem szemben tapasztal, mert erre nincs lehetősége. Megfigyeltem, amíg másoknak elég százszázalékos teljesítményt nyújtani, addig nekem kétszáz százalékon kell bizonyítanom.

– De miért?
– Szabálytalan a pályafutásom. Először is: nem fejeztem be a főiskolát. Ha lediplomázom, talán szakmailag elismertebb színésznő lennék, és talán kevesebbet foglalkozna velem a bulvársajtó. De túl sok a talán… Abban is különbözöm a többiektől, hogy én filmekkel kezdtem. Sokan az amerikai éveimet sem tudják „megbocsátani”. Maguk sem tudják, mi a nagyobb problémájuk: hogy kimentem, vagy hogy hazajöttem. Szinte hallom a megjegyzést: na, nem sikerült neki! De hiszen én senkinek nem ígértem semmit. Azt sem mondtam, hogy Oscar-díjjal fogok visszatérni. Nem értem hát, mit kérnek rajtam számon. Fantasztikus dolgok történtek velem Amerikában. Talán ezeket kellett volna jobban hangsúlyoznom, amikor megérkeztem. Utólag már mindegy. Azt érzem, valamiért nem tudnak engem hova tenni az emberek. Aki eldöntötte magában, hogy milyen vagyok, az nehezen változtatja meg a véleményét rólam. Azt hiszi el, amit ő akar – és meggyőzhetetlen.

– Andy Vajnával való kapcsolatát is gyakran felemlegetik?
– Magamtól sosem beszélnék két ember legbensőbb ügyeiről. Még sincs olyan interjú, amiben ne említenék meg. Pedig nélküle is működik az életem. Könyörgöm, azóta eltelt hét év!

– Igaza van, térjünk át a jelenre.
– Most minden Szofi körül forog. Sok mindenre megtanít. Talán még arra is, hogy jobban szeressem önmagam. Nagyon izgat, hogy milyen világban fog felnőni. Állapotosan az érzelmek teljes kavalkádjába kerültem. Elképesztő hullámvasúton ültem. Szerettem volna elvonulni a civilizációból egy szigetre, az óceán partjára, ahol szabadon élhetünk. Utópisztikus elképzelés, nem? Mennyivel más volt minden az én időmben! Nemigen jutottam a lakótelepen, az iskolán túl, most meg az internet jóvoltából néhány gombnyomással az egész világ bekebelezhető. Félelmetes! Nekem pozitív élményeket ad, de felmerül a kérdés, mikor engedjem majd a számítógép közelébe a lányomat. Aztán észrevétlenül beköszönt a tinédzserkor, tele aggodalommal.

– Önnek milyen gyerekkora volt?
– Sűrűn költöztünk, mivel apukám katonatiszt volt. Három évig Kijevben is éltünk, ott tanultam meg anyanyelvi szinten oroszul. Elég szigorú neveltetést kaptam, ami nem múlt el nyomtalanul, mindmáig fegyelmezett vagyok. Hogy milyen volt a világ akkoriban? Békésebb és nyugodtabb. Nem áradt a szenny a televízióból, nem ismertük az internetet, nem beszélgettünk odahaza az emberek vallási érzületéről, nemi identitásáról. Most ezek a kérdések nem megkerülhetők. Szofi is elég hamar szembesülni fog velük. Párommal együtt készek vagyunk a mi értékrendünk mentén magyarázattal szolgálni. Semmit nem akarunk ráerőltetni. Azt viszont szeretnénk megértetni vele, hogy az emberek különbözőek. S alapvetően nem a szavak fontosak, a saját életünkkel kell példát mutatni.

– El tudná képzelni a jövőjét külföldön?
– Most nincs bennem késztetés erre. De vagyok annyira kozmopolita, hogy ha úgy hozná az élet, nem zárnám ki a lehetőséget. Család nélkül persze nem mennék. Megmondom őszintén, azzal is számolni kell, hogy a külföldi karriernek nyelvi akadályai vannak. Beszélhetek bármilyen jól angolul, egy hajszálnyi akcentus is elég ahhoz, hogy ne én kapjam meg a munkát. Színész csak anyanyelvén lehet az ember. Én ezenkívül mással nem tudnék foglalkozni. Imádom a vele járó szabadságot: délelőtt vígjátékot próbálok, éjszaka thrillert forgatok, vasárnap színpadon vagyok.

– Ez a jó irány?
– Szabadúszóként lubickolok. Azt azért látom, hogy egy másfajta világ felé tartunk, a nyereségorientált színházaké a jövő. Nekem sem szabad a sült galambra várni, ki kell találnom érdekes projekteket. Van is néhány ötletem. Igazából olyan dologgal szeretnék előállni, amit nem várnak tőlem – sem a szakma, sem a közönség. Most viszont az időm nagy részét Szofival töltöm, saját jövőmön csak éjszaka tudok agyalni.

– Csak azért is meg akarja mutatni?
– Nem, nem. Sokkal inkább az motivál, hogy van mondanivalóm, és szeretem a mesterségem. Az a Dobó Kata, akit ismer a közönség, köszönő viszonyban sincs a valódi Dobó Katával. Akkor leszek elégedett, ha a kettőt sikerül egymáshoz közelebb hoznom.