• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

F. Tóth Benedek: Ég és föld

Szerző: F. Tóth Benedek
A nő néhány nappal az ötvenedik születésnapja előtt érkezett Budapestre. Lábánál két bőrönddel a Keleti pályaudvar peronján állt, és a kijáratot bámulta. Az ég szürke volt odakint, a város színtelen.


Mögötte a múlt homályos, reménytelen.

Egy pillanatra elbizonytalanodott, de csak arra az időre, amíg megragadta a bőröndök fogantyúját. Életének súlya húzta a vállát, ujjai elfehéredtek a szorításban. Mégsem fordult vissza, nem is volt hova. Szülei meghaltak, rokont a temetésükön se látott. Gyereke nem született.

Férje, mert a vágya vitte, másik nőhöz költözött. A válásba még a ház főgerendája is beleroppant. Munkahelyéről pedig, a rendelőintézetből lassacskán eltűntek az orvosok, és egy magafajta, amúgy kiváló asszisztenstől mégsem várhatja senki azt, hogy meggyógyíthat embert, társadalmat.

Egy reggel aztán arra ébredt, hogy elfogytak mellőle a nappalok. Csak az éjszakák maradtak, az átvirrasztott hajnalok, valamint a kétség, hogy van-e értelme mindannak, amit úgy hívnak, élet.

S amikor már olyannyira összesűrűsödik az emberben a bánat, hogy félő, nem marad hely a szívdobbanásnak, az egyetlen kiút a menekülés. Akkor is, ha mindössze két bőröndben elfér egy ember élete.

A nő kilépett a pályaudvar kapuján.

Egy pillanatra megállt, hogy szeme hozzászokjon a városi szürkeséghez. Semmi szépet nem látott abban, ami odakint várta. Lecipekedett a lépcsőn, az aluljáróban vett négy vonaljegyet. Csak a bank központi fiókjánál jött fel a föld alól. Az épület forgóajtaján átpréselte magát, sorszámot húzott, várakozott. Már nem sietett.

Aki hosszú útra indul, az ritkán rohan. Kezét ölébe ejtette, némán várta, hogy a hívószámkijelzőn megjelenjen a sorszáma. Még egy utolsó simítás a folyószámlán, még egy aláírás a lap alján, és végleg felszámol mindent. Elvágja addigi életének fonalát. Új terveket szőve költözik egy másik világba. Felidézte a legfontosabb szavakat, amelyeket a tanfolyamon tanult, végigvette az igeidőket, a kötőmódot, alanyi és tárgyas ragozást, és minél jobban elmerült a nyelvtani időkben, a szakszavak rejtelmeiben, annál hatalmasabbnak érezte a lelke mélyén tátongó űrt.

De tudta, ennek a semminek a végén várja új munkája. Azt elképzelni sem tudta, hogy egyben az új hazája.

Amikor sorra került, egy fiatal lány ült vele szemben a pult túloldalán. Adatokat egyeztetett, és kíváncsi volt, miért szünteti meg a számlát. A nő csak annyit felelt, hogy családi okok miatt, kell a pénz az utazásra. S amíg beszélt, eltűnődött azon, ha lett volna lánya, ilyesforma lehetne az is. Amikor azt is megtudta, hogy a lánynak gyereke is van, elképzelte, milyen lenne ő most nagymamának.

Ezen felvidult, és mire kiért a repülőtérre, úgy érezte, némi vigasszal telítődött a lelke mélyén tátongó űr.

A fedélzeten megkönnyebbülve csatolt biztonsági övet, és szemébe csak akkor futottak könnyek, amikor a gép a magasba emelkedett. Kinézett az ablakon, látta a suhanó tájat, és megfogadta, egyszer visszatér ide.

Ám minél magasabbra szállt vele a gép, annál kevésbé hitt magának. Az ég kék volt odafent, a föld pedig színtelen odalent.