• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Jobb a román napszám

Szerző: Tanács István
SZÁZÁVAL JÁRNAK a Békés megyei határvidékről aradi gyárakba dolgozni. Pedig ott nincs társadalombiztosítás – de a fizetés több, mint a közmunka, a munka jobb, mint a napszám, és a pénzbehajtók nem érik utol az embert.

El tudja képzelni az olvasó, milyen az, amikor éjjel negyed háromkor csörög az óra, hogy reggel hatra odaérjen az ember a gyártósor mellé – egy másik ország nagyvárosában? Közben hetven-nyolcvan kilométert kell buszozni oda is, vissza is. A határon minden áldott nap kétszer ellenőrzik az iratokat, és lehet izgulni, hogy sokan lesznek-e, netán szórakozni van kedvük a hatósági embereknek. Műszakváltás előtt és után mégis sorba állnak a munkásbuszok a battonyai határállomáson.

Tele a magyar sajtó a sápítozással, hogy nem jut elég napszámos a mezőgazdaságba. Most megindokoljuk, miért jobb napi többórás utazással a határ menti településekről Aradra ingázni betanított gyári munkára, mint Medgyesegyházán emelgetni a 10-15 kilós dinnyéket a traktor pótkocsijára reggeltől estig.

Az Eleken lakó özvegy Rocskár Jánosné 70 éves. Az egészségügyből ment nyugdíjba, kevés a nyugdíja, egyedül él, szüksége van a fizetésre. Az egészsége rendben van, és mivel jól tud románul, nemhogy dolgozni alkalmazzák a Leoni Wirings aradi gyárában, hanem gyakran ő tanítja be a Magyarországról, Moldovából vagy Dél-Romániából érkező új munkásokat. Azt mondja, a többiek, a fiatalok nevében is beszél, mert sokan nem mernek nyilatkozni. Amikor megvárjuk a munkásbuszt Elek szélén, a buszmegállóban, még olyanok is fejüket leszegve elsietnek, akik korábban megígérték, hogy beszélnek a helyzetükről.

– Tíz évet dolgoztam Gyulán, a Harisnyagyárban. Valaha ezernél több dolgozója volt – de aztán jöttek az elbocsátások, 2000-ben pedig bezárták. Húsz évet húztam le az egészségügyben, szintén Gyulán, a szakrendelőben. Mégis olyan kevés a nyugdíjam, hogy amikor láttam, egyre többen járnak át Aradra, én is jelentkeztem. Aki csak a normális napi 8 órát dolgozza le, az is megkeres nettó 130-140 ezer forintot. Három műszakos a munka, a műszakpótlékot kifizetik, korlátlanul lehet túlórázni, egy túlóráért nettó ezer forint körül adnak. Aradon hatalmas és zsúfolt az ipari zóna. Az E68-as európai főút elkerülő szakaszán könnyűszerkezetes üzemcsarnokok, ameddig a szem ellát. Elég egy pillantást vetni rá, hogy az ember cáfolva lássa azt a Magyarországon közkeletű véleményt, hogy iparra már nincs szükség. Ezek a cégek zömmel olasz és német tulajdonban vannak, a nagy nemzetközi autógyáraknak szállítanak be. A Leoni például, ahol a legtöbb Békés megyei dolgozik, a gépkocsik elektromos kábelrendszerét gyártja.

Nincsenek szigorú egészségügyi követelmények. A munka jó része abból áll, hogy összeillesztik a kábelnyalábokat, és különféle csatlakozókat raknak a szálak végére. Állva nehezebb dolgozni, de a munka egy részét ülve is lehet végezni. Ha jól meggondoljuk, még a nyolc általánosra sincs szükség ehhez a tevékenységhez. Fontosabb a hozzáállás, mondja Rocskár Jánosné, hogy akarjon dolgozni az illető.

Sokan akarnak dolgozni. A Leoni munkásbuszának végállomása például Sarkad, ahol gyakorlatilag megszűnt a foglalkoztatás, amióta tönkretették a téeszt és bezárták a cukorgyárat. Az ipari munkahelyek zöme Gyulán is elveszett. A fürdőhöz kapcsolódó idegenforgalom sokaknak ad ugyan munkát, de a régi gyárak ezres létszámainak a töredéke tud csak belőle megélni.

Sarkad–Gyula–Elek–Lőkösháza– Dombegyház–Battonya, majd a határon át Arad az útvonal. Sarkadról majdnem 90 kilométer csak az odaút. Kunágotáról és Kétegyházáról még így is személyautóval, kisbusszal kell Elekre vagy Dombegyházra, a buszhoz vinni az embereket.

Az átjárók között szép számmal vannak romák. Nem igaz, hogy „a cigányok” nem akarnak dolgozni. Vannak házaspárok, akik eltérő műszakban dolgoznak, hogy legalább egyikük a gyerekekkel tudjon lenni. Lőkösházán megkeresünk egy cigány családot – mondják róluk, hogy minden munkaképes családtag dolgozik, többen Aradon. Bizalmatlanok, nem nyilatkoznak. Egy elvált fiatalasszonyt délután hatkor már nem találunk otthon. Korábban kellett elindulnia, hogy odaérjen az este tízkor kezdődő éjszakai műszakba.

Mi a vonzó ebben a borzasztóan nehéz romániai munkavállalásban? Mindenekelőtt a pénz, és az, hogy a munka állandó, a fizetés biztos. Pedig ennek is nagyon durva hátulütői vannak. A nettó kereset például azért lehet olyan magas, mert nem vonnak le belőle sem egészség-, sem nyugdíjbiztosításra. Mivel a többség nem áll velünk szóba, nem derül ki, van-e itthon egészségbiztosításuk. A fiatalok talán ritkán betegek, a gyerekeiknek pedig jár az ingyen egészségügyi ellátás.

Hogy miért vállalják mégis? Rocskár Jánosné szerint az átjárók között sok a devizahitel-adós. Ha Magyarországon bármilyen munkahelyre bejelentik őket, pár héten belül megjelennek a bankok vagy pénzbehajtó cégek, és letiltatnak a fizetésükből, amennyit csak lehet. A zömmel vidéki, valaha viszonylag kis összegű hitelt felvevőket az út szélén hagyta a kormány, nem vállalja föl képviseletüket az ellenzék. Ezek az emberek fölvettek 2-3 milliót, visszafizettek már 4-5 milliót, és még 6-8 milliót követelnek tőlük. Kilakoltatni nem érdemes őket, mert vidéken nincs ára az ingatlannak. A  hitelezőknek az a legcélszerűbb, hogy szipolyozzák őket, ha hozzáférnek a jövedelmükhöz.

Az 58 éves özvegy Kopács Péterné is átjár Elekről Aradra. Valaha dolgozott a gyulai kórházban, aztán a húskombinátban, volt Eleken is közmunkás. A kórházi évekre egykor járó korkedvezmény miatt 60 évesen elmehet előnyugdíjba, de mindössze havi 54 ezer forintot kap majd.

– Magyarországon kihasználtak – meséli. – A szociális otthonba, egy állami intézménybe úgy vettek föl, hogy csak három hónapos szerződést adtak, ameddig járt rám a munkanélküliek foglalkoztatásáért a támogatás. Amikor lejárt, elküldtek. A  napszám embertelen. Minden a napszámos kockázata: ha esik, nem kell dolgozni, de nem is fizetnek. Kinn a földeken 40 fok van, látástól vakulásig tart a munka. A Leoniban légkondicionált teremben dolgozunk, nyolc órából fél órát lehet enni, pihenni, dohányozni. Olcsó és finom az üzemi koszt. Ha messze van is, elvisz-hazahoz a vállalat busza. Emberségesebben bánnak velünk, mint idehaza.

Rocskár Jánosné hozzáteszi: a magyar–román határ mentén már 6-7 éve kiépítették az utakat a határ két oldalán lévő települések közt, de mivel Romániát nem veszik föl a schengeni övezetbe, nem lehet használni azokat. Havonta egyszer, hétvégén megnyitják a határt, hogy az Európai Unió vissza ne követelje a pénzt, amit az útépítésekre adott – holott éppen az unió nem engedi be Romániát az egységes övezetbe. Ezzel a határ mentén élő magyarokat is sújtják.

De miért kell ezeknek az embereknek Romániába törekedniük? Miért hanyagolták el a kormányok Békés megyét, hogy a rendszerváltás óta az itt élők csaknem negyede elvándorolt? Miért nem javítják meg az itteni utakat? Miért nem teremtenek munkahelyeket? Ha Aradra oda lehetett csábítani a Leonit és sok hasonló vállalkozást, miért nem lehet a Békés megyei városokba is befektetőket hívni? – kérdezi Rocskár Jánosné.

Azért a társadalombiztosítás nélküli aradi munkavállalás sem perspektíva a fiataloknak. Csak éppen muszáj dolgozni, mert másképp nincs pénz, és ebben a helyzetben nem az számít, lesz-e nyugdíjuk, hanem az, hogy lesz-e mit enni holnap. Nem jó ez így sem – de mi mást kínálnak? Az 50 ezer forintos közmunkát vagy a rosszul fizetett, kíméletlen idénymunkát. Annál mindenképpen jobb, mint hogy a pénzbehajtóknak dolgozzék az ember olyan hitelek törlesztésére, amelyeket már duplán kifizetett.