• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Kanada: ahol a medvék nem alszanak - Hol bujkálnak a sziklatestű favágók?

Szerző: Babucs Éva
– Hallottad, hogy Kanadában egy turistanőt megevett egy medve? – néz rám kajánul a férjem.
– Micsoda? Úgy érted, megtámadta? – hüledezem, hiszen épp oda készülök én is.
– Semmiféle támadásról nem írtak az újságcikkben – folytatja szarkasztikusan –, kifejezetten a „megette” szót használták.

A kanadai nemzeti parkok: igazi túraparadicsomok! - A képen a Moraine-tó
Fotó:
Pál Máté

BABUCS ÉVA RIPORTJA
PÁL MÁTÉ FELVÉTELEI

Kanada olyan hely, ahol egy falevél, pontosabban a juharfa levele miatt utcára mennek az emberek. Ugyanis a lelkesen lobogtatott emblematikus zászlódísz nagy vihart kavart annak idején. A nemzeti juharlevél XX. századi kezdeményezés, és bevezetésekor fellángoltak az ízlésbeli indulatok. Mára azonban a vörös falevél az egész világon közismert kanadai jelkép lett, mint ahogy a medvék is, amelyek például a Sziklás-hegység környéki városokban szoborba öntve ágaskodnak a tereken vagy épp a bevásárlóközpontok előtt. És tény az is, hogy tüntetésre sem emlékeznek arrafelé a levélincidens óta...

Egy olyan országban, amelynek határait két óceán mossa, ahol a világ legnagyobb kiterjedésű erdői és a világ legszebb tavai találhatók, ahol az állatokra annyira vigyáznak, ott jó lehet élni. Még az autók rendszámtáblái is ezt a jókedvű életérzést hirdetik. Albertában „Wild Rose Country” (Vadrózsa Országa) felirat virít a táblán virágszirommal díszítve, Brit Columbiában pedig a számokon kívül ki is írják a rendszámtáblára: „Beautiful British Columbia” – ha egyszer tényleg gyönyörűséges. Elkapva az itt lakók nyugodt és derűs tekintetét, elhiszem nekik, hogy a feliratokat komolyan is gondolják.


XXX



Kanadába hatan indulunk, elszánt természetrajongók. Calgary, Alberta tartomány fővárosa a kiindulási pont, és a Sziklás-hegység vonulatát követve, ezer kilométeren és nemzeti parkokon át egészen a Csendes-óceán partjáig szeretnénk eljutni. Brit Columbia vár, Vancouver a célállomás, illetve a hasonló nevet viselő sziget, amely egyben nemzeti park is. Szeretnénk hegyet mászni, erdőkben barangolni, túrázni, és természetesen rengeteg állattal találkozni. Pontosabban szeretnénk is meg nem is. Merthogy a medve az egyik legkeményebb vadállat, gyakorlatilag nincs természetes ellensége, és ha például a kicsinyeiről van szó, a vérengzéstől sem riad vissza. Szóval, jobban tesszük, ha betartjuk az úton-útfélen kitáblázott szigorú előírásokat. Csak a kijelölt helyen parkolj! Ne hagyj élelmiszert a kocsiban! Csak a jelzett útvonalakon haladj! Ne túrázz egyedül! Beszélj hangosan, kolompolj, csapj zajt, hogy távol tartsd a medvéket! Ha medvét látsz, állj meg! Ne mozdulj! Ne nézz a szemébe! Csak a kijelölt, medvebiztos szemetesekbe dobj hulladékot! Ami úgy néz ki, mint egy katonai tároló, zöld monstrum, mozdíthatatlan vastömeg. Csak az emberi kéz ujjainak finom mozdulatára nyílik.



Eszter, egyik útitársunk azonban nem bízik józan óvatosságunkban.

– Ezt jobb lesz magunknál tartani – mutat fel egy poroltószerű készüléket, amelyet kanadai barátnőjétől szerzett be félig illegálisan. – Paprikaspray. Ha jön a medve, ráfújjuk… és talán lesz időnk…

– Mire? – legyint Máté, a túravezetőnk. – Egy medve elől nem lehet elszaladni. Elképesztően jól fut, még a fára is pillanatok alatt felszalad. Csak lefelé nehézkes...

Még fontoskodunk, hogy mit csinálunk majd, de amikor a Banff Nemzeti Park bejáratához érünk, már másra koncentrálunk. A táj máris elbűvöl bennünket, pedig ez még csak a kezdet...


XXX


A Sziklás-hegységben elterülő park már harminc éve a világörökség része, szomszédjai is híres vidékek: a Jasper, a Yoho és a Kootenay Nemzeti Park. Mind tele hegyekkel, gleccserekkel, vízesésekkel, tavakkal, érintetlen vadonnal. Igazi túraparadicsom valamennyi. Megtévesztő a nemzeti park elnevezés. Szinte bejárhatatlan, országnyi nagyságú terület, amelynek zegzugait lehetetlen megismerni. Mi is csak kapkodunk, megyünk a jelzett csapáson, itt-ott belekóstolunk a természetbe.

Épp úton vagyunk a Takakkaw-vízeséshez. Errefelé már súlyos a természet illata. A finoman szitáló párában az idelátogatók áhítatosan járulnak a zuhatag elé. Mi is sietünk, meg sem állunk, a retinánkkal kattintgatunk. Őstermészet. Errefelé nincs rombolás, letört ág, leszakított virág. Nincs elejtett csikk (errefelé senki sem dohányzik), kóbor fecni, kacat, morzsa, narancshéj. Minden rendes. Még a mellékhelyiségek is: gondosan tisztán tartott mind, ahol a kézfertőtlenítő flakonok sosem fogynak ki.


XXX



A Louise-tó nekem gyermekkorom szomszéd nénijét juttatja eszembe. Piri néni mindig fantasztikus képeslapokat kapott a tengerentúlra vándorolt rokonaitól. Még most is felvillan előttem az a régi fénykép, amely egy tavat ábrázolt. Ilyen kék tó biztos nincs is, gondoltam akkor – most, évtizedekkel később tanúsíthatom: van. A világ egyik legkékebben ragyogó tava a kanadai Louise-tó. Nem is kék, a türkiz legtürkizebbje. Vagy a kék legkékebbje? A hegyen kaptatva akárhányszor letekintek a víztükörre, az méterről méterre változtatja árnyalatait.

A közelben lévő Moriane-tó is valószínűtlen színekben pompázik. A köré fonódó havas hegycsúcsok pedig visszatükröződnek benne. Elmélázva, áhítatosan kaptatunk a tó feletti hegyi úton, templomi csendben. Aztán kijózanodunk, úgy hallatszik, mintha tehénkolompok zörögnének a közelben. Úgy is van! Fiatal lányok érkeznek, egyikük az övére alpesi kolompot akasztott. Nevetnek, nem félnek. Mi is követjük példájukat, medveűző zajozásba kezdünk: harsányan énekelünk.
 

XXX



Az óceánt Vancouvernél érjük el. Fura, de Brit Columbiának nem ez a kozmopolita nagyváros, hanem a közeli és azonos nevű szigeten található Victoria a fővárosa. Pedig Vancouver olimpiáknak is helyet adó, csodás nagyváros. Az országot jól ismerők is a legszebb fekvésűnek tartják. Az óceánpart, a hidak, az öblök, a hatalmas parkok, a különleges klímának köszönhető pálmafák, a Sziklás-hegység távolban felsejlő csúcsai mind a szépségét hangsúlyozzák. A felhőkarcolók mellett jól megfér a kisvárosi hangulatú, viktoriánus stílusban épült és felújított városrész. Minden szép, minden idilli. Majdnem… Amikor egy kiürült borosüveg csattan mellettünk a falon, észhez térünk. A romantikus séta közben a drogosok utcájába keveredünk. Az út egyik oldalán szenny és piszok. Nyílt kereskedelem. Előttünk a drogozás valamennyi stációja.


XXX


A Vancouver szigetén lévő fővárosba hajóval érkezünk. Victoria igazi brit település klasszikus épületekkel, karcsú hajókkal, hangulatos öböllel. Valódi polgárbarát parlamenttel, ahol az ajtó előtt korabeli ruhákba öltözött fiatalok kapják el a turistákat és tessékelik be a Tisztelt Ház épületébe. Nem várnak mást, csak azt, hogy megnézzük. Természetesen ingyen. Mi sem maradunk ki az idegenvezetésből, amely elsősorban a brit királyi család látogatásait bemutató kiállításra korlátozódik. Nem csoda, elvégre Kanada államfője, királynője II. Erzsébet. Politikai berendezkedése ugyanis parlamentáris demokrácia és alkotmányos monarchia, még akkor is, ha a királyi teendők ma már a formális ügyekre korlátozódnak.



Vancouver szigete gyakorlatilag az 500 négyzetkilométernyi Pacific Rim elnevezésű nemzeti park. Nemcsak a fehér homokos és csipkézett part tűnik érintetlennek, de a szigetet behálózó őserdőszerű vadon is. A több száz, de néhol ezeréves fák olyan misztikus kacskaringókkal törnek egymás és az ég felé, hogy az ember könnyen egy fantasztikus film kellős közepébe képzelheti magát. Az óceánban bálnákra leshetünk – ha akarunk –, és a parányi parti településeken embert sem látva kóborolhatunk. Itt a nagyobb faluk is csak pár száz lelket számlálnak. Az egyik házban nemrég fogott élő rákokat árulnak, egy nagy medencéből kiválasztjuk, melyiket áldozzuk fel a gasztronómia oltárán. Szállást adó faházunk grillsütőjén sül majd rózsaszínűre, s amikor ollóit szépen meghámozzuk, hálát adunk, hogy eljuthattunk a világ rejtélyesen egyszerű és érintetlen sarkába.


XXX


Kanada a Föld második legnagyobb országa, mégis mindössze csak három és félszer laknak benne többen, mint nálunk. Egy négyzetkilométerre három ember jut. Eközben a világ nyolcadik leggazdagabb országa. Szóval lakói jómódban élhetnek, lubickolva a természet gyönyörűségeiben. Talán ez az oka, hogy mogorva, rosszkedvű kanadait tényleg nem láttunk. Nem az amerikás örök mosoly miatt – itt nem is divat az állandó „csíííz”. Sőt, éppen az amerikai kultúra ellenében arra törekednek, hogy ne egyfajta olvasztótégelyként fogadják a bevándorló népcsoportokat, hanem identitásukat tiszteletben tartva, kulturális sokszínűségüket erősítsék.

Kanada kétnyelvű ország, történelméből következik, hogy angol és francia területek váltják egymást. (Amerika felfedezése után, 1534-ben alapította egy Cartier nevű francia úr az első települést a Szent Lőrinc-folyó vidékén. A sorozatos háborúkat követően a XVIII. században az angolok vették át az uralmat.) Szóval az utcán szembejövők ősei érkezhettek a világ négy sarkából is. Sokszínű, tarka embersereg.

– De hol van már egy igazi kanadai favágó? – reklamál társnőnk, Viki, miközben kávét kortyolva bámuljuk Vancouver főutcáján a kavargó tömeget.

– Olyan kék szemű, sziklatestű, napbarnított pasira gondolsz? – fanyalognak férfitársaink. Lelkesen bólogatunk, színesen ecseteljük a képzeletbeli hegylakó külsejét. De való igaz, sehol egy favágó. Talán kihaltak vagy elbujdostak az erdőben? Na, gyerünk, keressük meg őket!


XXX


Az utolsó napokban a medvetámadást elűző paprikasprayt már nem is akasztja övére túravezetőnk. Egy medve sincs talpon e vidéken a tízezrek közül? Nincs. Csak beszélnek róluk – állapítjuk meg rezignáltan.

Aztán a nemzeti parkok közötti keskeny országúton egyszer csak kisebb tömeg bukkan elénk. Parkoló gépkocsik, távcsővel, fényképezőgéppel felvértezett emberek. Mindenki az út szélén áll, mindenki egy irányba néz. Csak suttogás hallatszik. Kiszállunk az autóból, nyújtogatjuk a nyakunkat a bozótos felé.

– Ott van… látod? – hallatszik innen-onnan a halkra tompított izgatottság.

És valóban! Az erdő előtti tisztás bozótosában mozgolódás, reccsenés. Aztán egyszer csak kidugja a fejét.

Csodás, barna, tömött bundáján megcsillan a fény. Valami bogyófélét tépkedhet, talán majszolja is? Bár nem látjuk élesen, mégsem mozdulunk. Csak állunk, nézzük azt a hatalmas állatot. A mellettem állókra pillantok. Senki nem sietős, nyugtalan, türelmetlen. Az arcokon elégedett mosoly. Néhányan suttognak, cinkosan összekuncognak. Mi is mosolygunk, idegenekével villan össze a tekintetünk. A távolba merengünk, a medvén túl mintha egy hegyi óriás állna, öles fenyőtörzzsel a vállán.

Igen, itt rendben van a világ.

Pedig nem történt nagy dolog, csak felbukkant egy őslakó, egy régi időkből itt maradt bundás legenda. És volt egy pillanat, amikor minden mindennel összetartozott.