• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Kézben tartott múlt

Szerző: F. Tóth Benedek
KÖLTÖZÉS MIATT BEZÁRT a Néprajzi Múzeum. Rövid, tömör mondat olvasható a múzeum honlapján. A gyűjtemény nem először költözik története során, viszont most először olyan helyre, amelyet eleve múzeumnak építenek Budapesten, a Városliget peremén, a mostani parkoló helyén.

Négy év múlva ünnepli fennállásának 150. évfordulóját a Néprajzi Múzeum. Kiállított és raktáron lévő tárgyai azonban ennél több idő alatt gyűltek össze, amire egyszerű a magyarázat: amikor Xántus Jánost (1825–1894) 1872. március 5-én kinevezték a Magyar Nemzeti Múzeum Ethnographiai Osztályának őrévé, nemcsak azokat a tárgyakat vették lajstromba, amelyeket Xántus magával hozott kelet-ázsiai útjairól (1868–1869), és amelyeket addig összegyűjtöttek a Kárpát-medencéből, hanem azokat is, amelyeket Reguly Antal (1819–1858) szállított haza az Észak-Urál vidékén élő obi-ugoroktól, amikor 1843 és 1845 között náluk járt. Így kezdődött a Néprajzi Múzeum gyűjteményi alapozása, tárgyainak számát pedig ma már 220-230 ezerre becsülik.

Az csak elsőre tűnik különösnek, hogy pontosan nem tudható, hány tárgyat őriz a múzeum, de amire az új helyén kinyit, talán még erre is választ kapunk. A költözés ugyanis már csak olyan, mint amikor egy család az egyik házból átpakol a másikba: mindig előkerülnek rég elfeledett tárgyak, emlékek; és olyasmi is akad, amin kifogott az idő, magához szólította az elmúlás. Ám amíg egy családi költözés többnyire egy-két hétvége alatt lebonyolítható, egy múzeum életében mindez több évet, komoly előkészületeket igényel – már csak azért is, mert itt minden tárgy a nemzet tulajdona. Vagyis semmit nem lehet csak úgy papírba csomagolni, netán egyszerűen kidobni, mondván, veszünk helyette másikat. A Néprajzi Múzeum minden tárgya a különböző kultúrák mindennapjainak emlékét őrzi. Segítségükkel – legyen az fotográfia, ruházat, játék vagy használati tárgy – akár a száz évvel ezelőtti hétköznapok is rekonstruálhatók, az, hogy emberek miként éltek, dolgoztak, gondolkoztak, örömködtek, szomorkodtak, álmodoztak egy jobb világról.

A múzeum dolgozóinak most, a költözésnél a múlt és a jelen darabjait, emlékeit kell egyenként kézbe venniük. Muszáj megvizsgálniuk, milyen állapotban vannak. Mindegyiket lefotózzák, és ha szükséges, a tárgyak a restaurátor-műhelybe kerülnek. Valamennyit felcímkézik, előkészítik csomagolásra. Mindegyiket olyan állapotba hozzák, hogy mire eljön az ideje, szállíthatók legyenek. A tárgyak nyilvántartását számítógépes rendszer segíti: minden címkét kétdimenziós mobilkóddal, úgynevezett QR-kóddal látnak el. Ennek segítségével minden adat lehívható az adott darabról: leírása, kié volt, ki gyűjtötte, mikor, sérült-e, restaurálták-e, mikor és hányszor állították ki. A kód segítségével még az is nyomon követhető, ki és mikor mozgatja a tárgyat, vagyis merre jár, ki kéri ki, milyen célból. Könnyű elképzelni, hogy ez a munka 220-230 ezer tárgy esetében mennyi törődést és odafigyelést igényel. Mindez kiváló alkalom arra is, hogy a muzeológusok revízió alá vegyenek minden darabot, módszert és szokást.

A Néprajzi Múzeum amúgy nem először költözik a Városligetbe. A  gyűjteményt Xántus idejében még a Nemzeti Múzeum fogadta be, majd egy Csillag utcai bérház. Ezt követően került a Városliget egyik millenniumi csarnokába, majd a XX. század húszas éveiben a Könyves Kálmán körútra, egy iskola épületébe. A Kossuth térre is úgy költözött az 1970-es évek közepén egy olyan épületbe, amelyet eredetileg bírákra terveztek – a Kúria a múzeum költözésével most kapja vissza egykori palotáját –, vagyis mai helye igazából már akkor sem volt alkalmas múzeumnak. Így amikor felmerült a lehetőség arra, hogy a Liget-projekt keretében olyan épületet kaphatna a néprajzi gyűjtemény, amelynek kialakításakor a muzeológusok is megtehetik szakmai észrevételeiket, az építészekkel egyeztetve megindult a tervezés. Merthogy látvány és funkcionalitás találkozásáról van itt szó. Az a múzeum más lesz, mint a mostani Kossuth téri épület, melynek belső tere történelmi időket idéz; nem véletlen, hogy számos céges rendezvény kedvelt helyszíne az aula, és számos mozifilmet is forgattak itt. A múzeumnak pedig itt a meglévő termekből kellett kihoznia a legjobbat, hogy helyet kapjanak az állandó és időszaki kiállítások.

Most, a költözésnél pedig mi sem bizonyítja jobban múzeumi munkatársak kiváló térkihasználási képességét, hogy jelenleg a restaurátorok dolgoznak a felső emeleti időszaki kiállítótermekben. Ottjártunkkor is azon fáradoznak, hogy szállítható állapotba kerüljenek halászhálók, szákok, kecék, bőrpajzsok, apró keleti bábuk, és már dobozban várja sorsát egy komplett szamurájharcos-öltözék is. Fábián Mária, a Műtárgyvédelmi és Restaurátor Főosztály főosztályvezetője örül annak, hogy ők is beleszólhattak abba, hogyan tervezzék és alakítsák ki az új hely munkakörülményeit. Pártákat, koszorúkat és főkötőket mutat egy asztalon, mert bármennyire azt képzelnénk is, hogy szállításkor az üveg- vagy a cserépedények vannak a legnagyobb veszélyben, a szerves anyagokból készült tárgyakra különösképp kell vigyázni. Főleg azokra, amelyikek többféle alkotóelemből állnak. Ezek az anyagok ugyanis koruknál fogva sérülékenyek, nem mindegy, hogyan nyúlnak egy meggyengült, törékeny textilhez, apró üveggyöngyökhöz, képekhez, zsinórokhoz. A tárgyak teljes körű restaurálására most nincs idejük, hiszen a legfőbb szempont a szállítható állapot elérése. Munka így is akad bőven a tisztítással, a konzerválással, a szerkezeti megerősítéssel, a csomagolás előkészítésével. Kolléganőjével, Tumpek Eta textilrestaurátorral úgy vélik, az új helyen annyi lesz a munkájuk, hogy az akár 3-4 restaurátorgenerációt is eltarthat. A munka olyan mennyiségű, hogy még több szakképzett restaurátornak adna elfoglaltságot, fémrestaurátor jelenleg nincs is a múzeumban.

A tárgyak megóvásának fontosságát az épület padlásterében kialakított Szokás- és Játékgyűjtemény költözésének előkészítésekor is érezni lehet. Mert ahogyan Foster Hannah, a szokás- és játékgyűjtemény muzeológusa mutatja is, a hímes tojások például az idők folyamán képesek úgy darabokra, sőt porrá omlani, hogy azokon már a restaurátorok sem tudnak segíteni. De még ezeket sem lehet csak úgy kidobni: mindegyikről feljegyzés készül, külön dokumentáció, a tárgymaradványok sorsáról szakértők döntenek. A tetőtérben mintegy 10-12 ezer tárgyat készítenek elő szállításra, és ahogyan Foster Hannah fogalmaz, akad köztük esendő is, vagyis különösen veszélyeztetett darab. Mint például a bogáncsokból összerakott apró bútor. Ha ez szétesne, azzal együtt eltűnne a múlt egyik szelete is.

A Kossuth téri épület alagsorában különös kincsekre lehet találni. A Háztartásgyűjtemény részeként mintegy 30 ezer darab kerámia várja a költözést. Vida Gabriella főmuzeológus (nyitóképen) olyan lelkesen mesél kancsókról, butéliákról, tányérokról, kályhacsempékről, ónmázas fajanszokról, hogy érezhető, mindegyiket személyesen ismeri. Jól haladnak a tárgyak tisztításával, fotózásával, lemérésével és felcímkézésével. Egy nap alatt 30-80 darabbal tudnak végezni, függően a tárgy méretétől és állapotától. A kerámiagyűjtemény dolgozóit nem is olyan régen meglepetés érte: az egyik felső polc kosarában értékes ritkaságra bukkantak. Senki nem tudta, hogy a kosárban egy – az 1700-as években, Hanauban készült – fajansztányér lapul. A műtárgy akár a része is lehet annak az állandó Kerámiatérnek, amely a Városligetben épülő múzeumban, a föld alá vezető lépcső mellett kap majd helyet: mintegy négyezer kerámia gigantikus méretű tárlója határolja majd azt a teret, ahová a látogatók még jegy nélkül is betérhetnek. A gyűjtemény mozgatása miatt Vida Gabriella nem aggódik, merthogy a jól előkészített és bedobozolt tárgyak tudnak magukra vigyázni, de mégis akad közöttük olyan, amelyet majd a kezében visz át. A neve: türelemüveg. Selmecbányán készült 1791-ben, tudománytörténeti ereklye. Az üvegben lévő apró figurák a bányászat legfőbb mozzanatait végzik, mindezt díszegyenruhában.

S bár a költözés miatt a múzeum a nagyközönség előtt zárva tart, a kutatószolgálat az év végéig elérhető. A Fényképtár a magyar nyelvterület és a világ népeinek életmódját mutatja be mintegy 450 ezer képen. A gyűjtemény alapítója – az 1902-ben fiatalon, 34 éves korában elhunyt –, Jankó János és az őt követő muzeológusgeneráció arra törekedett, hogy megszerezze az eredeti negatívokat is. Az 1920-as évek elején a múzeum munkatársai számos műtermet kerestek fel országszerte, és több mint húszezer eredeti üvegnegatívot vásároltak meg vidéki fényképészektől. Sokszor nem is tudni, ki látható a képeken, de mind hűen őrzi saját kora mindennapjainak pillanatait. A leírókartonok között kutatva fellelhető az egyes leltári számú kép, azt Jankó János készítette 1894-ben: egy kiskorpádi parasztház látható rajta. A leírás szerint „Oszlopos, tornácos. Az oszlopok díszesen faragottak. A  ház előtt léces kiskapu, primitiv kerítés.” Gebauer Hanga muzeológus szerint a néprajzosok anno igen gyorsan követték a technikai újításokat: a Lumiére fivérek például 1907-ben mutatták be az autokróm színes képrögzítési eljárást Párizsban, Györffy István, a Néprajzi Múzeum fiatal gyakornokaként pedig már 1911-ben, terepmunkája során alkalmazta ezt a technológiát a Fekete-Körös völgyében. A Fényképgyűjtemény elhelyezése amúgy külön tervezést igényelt az új múzeumi körülmények kialakításakor: mivel az üvegnegatívokat tároló szekrények súlya igen nagy – egy üvegnegatívokat tartalmazó doboz súlya elérheti a 3,6 kilogrammot, egyetlen szekrény súlya pedig a 356 kilogrammot is, a mostani költözésnél a tervezők külön statikai számításokat végeztek elhelyezésükre.

Azt még nem tudni, mikorra készül el a Néprajzi Múzeum új, 34 ezer négyzetméteres épülete, de annyi bizonyos, hogy a beköltözéshez is időre lesz szükség. Schleicher Veronika gyűjteményi főosztályvezető azt mondja, hogy az új helyen is a tárgyaké lesz a főszerep: míg itt mintegy háromezret tudtak kiállítani, a Városligetben már akár tízezret is. A múzeum tárgyainak fele amúgy már – a digitalizációs munkának köszönhetően – most is kereshető a holnapon. A jövőben nagyobb hangsúlyt kap a műtárgyvédelem, amire szükség is van, a főosztályvezető szavai szerint: „mi vagyunk az a tudományág, amelyik a hétköznapokról szól”. A jelenkor mindennapi tárgyai ugyanis egyre többször műanyagból készülnek, ezek tárolása és állagmegóvása külön kihívás elé állítja a muzeológusokat. A jövőben ismét megindul a klasszikus – a XX. század végén lelassult – múzeumi terepmunka, a gyűjtés, ami azt jelenti, hogy erősödnek a tárgyelméleti teendők is. Szarvas Zsuzsa, a Néprajzi Múzeum főigazgató-helyettese szerint most van itt a lehetőség arra, hogy „nagyon átgondolják”, milyen legyen a múzeum. Az eltűnő paraszti kultúra ugyanis új feladat elé állítja a néprajzosokat, akik adósak azzal, hogy megfogalmazzák, milyen szempontok szerint kellene gyűjteni az elmúlt 40-50 évet. Annyit azonban már most elmond, hogy a költözés után egy sokkal nyitottabb múzeum és múzeumi szakma áll majd a látogatók elé.

KÁLLAI MÁRTON FELVÉTELEI

 

Címkék: Riport