• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Kiss Ádám: Nekem ki kell ugranom!

Szerző: Szijjártó Gabriella
A médiaszereplők közül Kiss Ádám humorista vehette át a Playboy magazin Az év embere elismerését. A Dumaszínház tagja, a Showder Klub állandó fellépője született bálványimádó, aki szalagavatós tabukat döntögetett, és felfedezett egy 80 milliós piaci rést a német humorban. Egy fiatal srác a sok közül, aki végül is „csak” elmeséli nekünk, mi történik vele a nagyvilágban. Akivel, engedelmükkel, lehetetlen magázódni.

Kiss Ádám
Fotó:
Kállai Márton

– Mekkora nyomot hagyott benned, hogy gyerekkorodban Magyarországot Németországgal váltogatva cseperedtél?

– Gondolkodásomban és vezetési stílusomban biztosan németebb vagyok az átlag magyarnál. Például nem szemetelek, átengedem a gyalogosokat – ezek odakint természetesek, míg itthon jó pontként külön fel kell tüntetni a portfóliónkban.

– Egyáltalán, hogy kerültél oda?

– Pedagógus szüleimmel Szerencsen éltünk, és a városunk jó kapcsolatot ápolt német településekkel. Tíz éven át május végétől szeptemberig ismerős családoknál, kint töltöttük a nyarakat – a szüleim dolgoztak, én pedig a helyi óvodába, iskolába jártam. Anyanyelvi szinten beszélem a nyelvet, számtalan barátot szereztem. Egyszer szeretnék majd „visszaalázkodni” oda a humorommal.

– Németországba?! Egy mostanság futó Opel-reklámban a német származású modell, Claudia Schiffer ismeri be: autót nagyon tudnak csinálni, de humorérzékük, az nincs.

– Épp ezért az a titkos misszióm, hogy megreformáljam a németek humorát. Merthogy nevetnek ők – de én csak sírni tudok azon, amin ők percekig a térdüket csapkodják. Önsanyargatásképpen nézem a tévében a stand up műsorukat; egyszer például a legnagyobb poén az volt, hogy a Csillagok háborújában a fénykard miért egyméteres, amikor a fény végtelen… Úgy is mondhatjuk: találtam egy 80 milliós piaci rést, tervezem, hogy idővel lenyomom a németek torkán Kiss Ádámot.

– Ott is ülnek majd a mi poénjaink?!

– Egy próbát mindenképpen megér. Majd’ húszórányi humoranyagom van, ennek jelentős része lefordítva is vicces – legalábbis a német barátaimnál bejött a tesztüzemmód. Egyébként nemcsak a merevségük, a nyelvük a másik gyenge láncszem. A magyar nyelv ugyanis annyi színnel és árnyalattal bír, hogy mi jobban tudjuk csűrni-csavarni a mondandónkat, rendkívül magas színvonalon lehet játszani a nyelvünkkel. Ha ez a nyelvi sokszínűség egy zseni agyával párosult, nagy írók, költők és nevettetők születtek.

– Kiss Ádám viccesnek született?

– Olyannyira, hogy tízéves koromban Fábry Sándor akartam lenni. Azt hittem, ez ugyanolyan szakma, mint a tűzoltóé vagy a katonáé – az ember kiáll, hülyeségeket beszél, és a többiek jókat nevetnek rajta. Kerestem a fórumokat, ahol kiélhettem a szereplési vágyamat. Tizenhárom éves koromra komoly Esti Showder-függő lettem: kéthetente a csütörtöki adásokat kazettára vettem, és másnap szóról szóra felmondtam az iskolában. Tizennégy évesen az NB II-es kosárlabdacsapatunkban játszottam, a meccsek végén mindig kaptam pár perc lehetőséget a pályán – mégsem a labdajátékommal sikerült felhívnom magamra a figyelmet. Megkértek ráérős játékosként, segítsek a közvetítések során, mert nemigen történik semmi, azt se tudni, ki kinek passzol. Olyan sajátos értelmezésben közvetítettem, hogy egy idő után az emberek miattam kezdtek meccsre járni. A szalagavatóm előtt pedig azért vertem az asztalt, hogy nincs abban semmi kreativitás, hogy 1863 óta minden osztály ide-oda kering és letapossa egymás cipőjét. Nehezen, de sikerült átvinnem a rendszeren, hogy én a tánc helyett összefoglalhassam a gimnáziumi éveink történéseit, az osztálykirándulásoktól a tanárok jellemzéséig. Óriási sikert arattam. Rájöttem, hogy nekem ez a „fábryskodás” megy! Sőt, nagyon élvezem!

– Vagyis nem kellett törnöd a fejed pályaválasztáskor.

– A szüleim megmondták: valami értelmeset kell tanulni. Hát, Isten őrizze azt a céget, ahová én közgazdászként kerülnék! Az egyetem nyolcvan százalékánál tartottam, amikor jött a Magyar Rádió Humorfesztiválja. Fontosságát jelzi, hogy csak nyolcévente hirdetik meg – miközben választást meg olimpiát minden negyedik évben tartanak. Megnyertem, és beindult a humoristakarrierem. Kegyetlen érzés volt visszaülni az iskolapadba, hogy mégiscsak megszerezzem a diplomát, több év alatt kiestem a vizsgázás-puskázás ritmusából. Pláne nehezemre esett olyan témákról beszélni, amilyenek csak a tanáraimat érdeklik!

– A stand up humoristák közt akad történelemtanár, építész, jogász, bölcsész. Van összefüggés a diploma és a siker között?

– Ha egyenes arányosság nincs is, de jó adag intelligencia, érdeklődés, tapasztalás mindenképp szükségeltetik ahhoz, hogy valaki beszippantsa, majd szellemesen és egyedi módon tükrözze vissza a világ dolgait.

– Milyen a te szűrőd?

– Több más fellépővel ellentétben én ilyen vagyok az életben is, a színpadon magamat adom. A közönség azt érezheti: „csak” egy srác vagyok a többi közül, aki a saját életéről mesél, a nagyapjáig visszamenőleg, és ugyanúgy 143 órát áll sorba az okmányirodában, mint ők. Így sokkal jobban tudnak röhögni rajtam – és kicsit magukon is. A humor demokratikus műfaj: a néző dönt, mi tetszik neki.

– Vannak tabu témáid?

– Nincsenek. Ha az anyám és a menyasszonyom dolgairól órákat beszélek, miért kéne a celebek vagy a politikusok lelkét simogatnom?! Érdekel a közélet, de mindenkor ellenzéki szemszögből humorizálok: a visszásságokat kell észrevennem és görbe tükröt tartanom, mindegy, melyik oldal jegyzi. Ez nálam nem pártszimpátia alapján megy. Igaz, olykor perrel fenyegetőznek.

– Például?

– Egyszer azt mondtam Gyurcsány Ferencről, hogy „hallom, műtik a miniszterelnök urat, kap egy gerincet, altatás a Gazprom támogatásával”. A kisebb-nagyobb sértődések, mondhatni, a hivatásom mellékhatásai.

– A humoristáknál létezik alkotói válság? Nem fogysz ki néha a témából?

– Én csak arról tudok beszélni, ami megtörtént velem. Nekem tényleg ki kell ugranom ejtőernyővel a repülőből negyvenezerért, hogy a közönség röhöghessen az élményen! Régebben szívesen figyeltem az embereket az utcán, akár órákig is – ma már ezt nem tudom megtenni, mert mint ismert humoristát ők lesnek engem. Nem viselkednek természetesen a jelenlétemben. A rendőr igazoltatáskor inkább elenged, csak hogy ne szerepeljen a műsoromban. Rájöttem, hogy csak külföldön lehetek külső szemlélő, ezért is élvezem annyira az utazásokat. Az élményeimből két önálló est állt össze, ezenkívül az interneten látható az On Air Day Tour és a Juróp Tour című kisfilmsorozatunk. Nem kimondottan a Duna Tévé stílusában mutattuk be Erdélyt és a kontinenst.

– Mindezek mellett nagyjátékfilmre is jutott időd!

– Január közepétől játsszák a mozik a Dumapárbaj című filmet, Paczolay Béla rendezésében. A történet szerint – a dumaszínházas Hadházi László által játszott – öreg humorista, akinek már húsz éve fut műsora, kezd kiégni, erre jövök én, a fiatalabb és viccesebb, és ellopom a show-t. A közös menedzserünk is engem favorizál, mert engem jobban el lehet adni. Mi-cso-da élmény volt forgatni!

– Jut eszembe: sikerült a „nagy öreg” Fábry közelébe férkőznöd?

– Igen! Húszévesen láttam a HVG-ben egy hirdetést: a Showder gyakornokot keres. Ezt nekem írták ki! A legutolsó ember lehettem a Fábry-stábban, aki a kávét fénymásolta. Hamarosan a soron következő poénokat súgó táblát tarthattam Sanyi bácsinak a felvételkor – természetesen aléltan a gyönyörűségtől. Ott ült a Humorfesztivál döntőjén, nevetett a poénjaimon. Lubickoltam! Másnap ugyanúgy tartottam a táblákat a stábos pólóban, Sanyi bácsi meg sem ismert. A dumaszínházas Aranyosi Peti mondta neki, hogy ez itt a tegnapi nyertes srác. Ez a gyerek?! – csodálkozott, majd váratlanul felhívott a színpadra, hogy improvizáljak, és otthagyott, vigyem a show-t. Olyan jól sikerült, hogy amikor tíz perc múlva visszajött, nem akartam átengedni a helyet, mondtam a közönségnek: tizenévnyi sikerszéria után köszönjenek el Sanyi bácsitól, ez mostantól az Esti Showder Kiss Ádámmal… A korona ékköve az volt, hogy bevett az egy évtizedig zárt közösségként működő írócsapatába. Én képviseltem a modern vonalat: magyaráztam, hová klikkeljen, és hogy mi az a Facebook. El tudod képzelni, mit éreztem, amikor ültem a tévé előtt, és Sanyi bácsi azt mondta, amit én írtam neki?!

– Sanyi bácsinak szólítod?

– Tegezem, de nem akarom lesanyizni. Ez a tiszteletem hangja. Azóta kirepültem a fészekből, a magam útját járom, sikerrel, de ő nálam akkor is más szinten van, feljebb. A bálványimádatomat nem nőttem ki.

Címkék: Interjú | Humor