• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Kováts Adél: Nekem a színészet az oxigén

Szerző: Tátrai Ágnes
KOVÁTS ADÉL huszonhárom éve a Radnóti Színház tagja. Idővel egyik vezető művésze lett. Igazgatóként viszont még kezdő: első évadját indította a minap a budapesti teátrumban. Amikor átvette a színház vezetését, azt a tanácsot kapta: ne legyen másmilyen, mint eddig.

Kováts Adél, a Radnóti Színház igazgatója
Fotó:
Németh András Péter

– Egyszer azt mondta Bálint András, a korábbi direktor: a Radnóti Színházat könnyebb elnyerni a Nagymező utca 11-ből.

– Arra értette: aki a társulathoz tartozik, annak helyi előnye lehet. Huszonhárom évem fűz közösségbe a kollégákkal. Tényleg erős a kapocs köztünk.

– Hátrányát nem érzi a masszív köteléknek?

– Megbízunk egymásban. Amikor átvettem a színházat, Bálint András azt az útravalót adta: „Ezen a poszton is legyél csak saját magad.” Az vagyok.

– Csakhogy igazgatóként azt is önnek kell közölnie, ha valamely régi színésztársa ősztől kevesebbet vagy kisebb szerepekben játszik majd.

– Igen. És nyilván számomra is kellemesebb, ha azt mondhatom valakinek: „Nézd, rólad fog szólni az új évad.”

– De ha mást kell mondania, nem okoz gyötrelmet, álmatlan éjszakát?

– Amikor eldöntöttem, hogy pályázom a színházra, szándékosan nem húztam magam után a társulatot. Tisztában voltam azzal: ha nyerek, nem mindenkinek tudom ugyanúgy fogni a kezét. De tisztelettel és megértőn fordulok feléjük. Ismerem a nyugtalanságot, amikor az igazgató behívja magához a színészt, véleményezi és közli, hogyan képzeli a következő szezonban a szerepeit. Ezt most én teszem meg, mivel jelenleg én ülök ebben a székben. Tudják rólam, hogy úgy tartom: két ember közt a legrövidebb és a legsimább út az őszinteség.

– Valahogy azt mégsem tudom elképzelni, hogy önnek – a Radnóti vezető színésznőjének – bármikor is komolyan kellett volna aggódnia, vajon megfelelő szerepeket kap-e direktorától egy új évadban.

– Téved. Zökkenőket magam is átéltem. De nem szabad évadban gondolkodni, ezt megtanultam a pályán. Kicsi a társulatunk, összetart minket, hogy egyenrangúak vagyunk a színpadon. Egyfelé húzunk. Voltam én is mellékszereplő, és igazgatóként is lehetek epizodista egy előadásban. Szabó Magda Régimódi történetének egyik kulcsmondata valahogy így hangzik: az, hogy mit adhat a kedd, ne tervezd hétfőn, hiszen az egyik nap ilyen, a másik olyan. Ezt gondolom én is. Egyébként a megerősítés sokfelől jöhet.

– Hogy érti?

– Sosem engedtem, hogy az alkotói energiáim csendesedjenek. Megesett, hogy épp ezért „házon kívül”, más produkcióban találtam szakmai lehetőséget. Mondjuk, ilyen volt az Amerikai Elektra a „szomszédban”, a Szűcs Miklós vezette egykori Budapesti Kamarában. Persze nem a szöveg mennyiségétől függ egy szerep súlya. Pár mondatos jelenlétből is születhetnek színháztörténeti jelenetek. Kétségtelen: a színház működtetésében az igazgatóé az utolsó szó. Ám a színpadon nem, és még az sem bizonyos, hogy a főszereplőé.

– Véleményvezér volt színészként a színházán belül. Ki veszi át ezt a szerepét?

– Minden észrevétel fontos. Várom is a visszajelzéseket. Egy kollégám óvón megjegyezte a múltkor: kevesebbet lát mosolyogni. Jólesik a féltés, kiérzem belőle, hogy nem akarják elveszíteni azt az Adélt, akit megszerettek. Azt is mondták: „Adél, ne siess, nyugodj meg!”

– Pörög?

– Nyilván. Merthogy állandóan tervezek, mindent szeretnék intézni, megoldani és tenni a színházért. Nemcsak a tizennégy fős színészgárdáért vagyok felelős, hanem mind a hatvan munkatársamért, meg azért is, hogy a közönség szeresse, amit közösen létrehozunk.

– Kapott már kritikát is kollégától, mit nem csinál jól a színház élén?

– Igen, és nagyon jókor jött. Hálás voltam érte. Vállalni kell a rossz döntést is, hogy utána egy másikat meg lehessen hozni, amely előrevisz. Kölcsönösen tanuljuk a társulattal is az új helyzetet. Ők azt, hogy egyvalaki közülük az igazgató, én meg azt: bár főnök vagyok, nem kiemelkedtem a csapatból, sőt ki sem kerültem onnan – csupán valamelyest másik útra léptem. De nem csendes zarándokút ez, miközben egy vezetőnek sűrűn adódhatnak magányos pillanatai is.

– Szóval még tanulja a színházvezetést?

– Ez nem gyorstalpaló, ez lassú folyamat. A színész az érzékenységeiből építkezik a színpadon, rugalmasan kitolja az alkotás kereteit. Az igazgató viszont racionálisan határt szab az érzékenységének, hiszen a döntés és a felelősség mindenben az övé. Hogy biztonságban érezzem magam vezetőként, ahhoz értenem kell a színház működését – a jegyeladástól a büféig. Munkatársaim a támaszaim ebben, ők meg tudják: ha nincs elég információm tőlük, félrecsúszhatnak a dolgok. Privát beszélgetésekben gyakorta kérdezik tőlem: előadás végén ugye nehéz kibújni egy színpadi szerepből, és egy ideig még cipelem magammal a játszott karaktert? Nem, én gyorsan kilépek a figurából. Az igazgatás dilemmáit azonban sokszor hazaviszem. Erről majd le kell szoknom.

– Emberöltőnyi időt töltött Bálint András a Radnóti élén. Harminc év alatt pedig minden rendszer megcsontosodik. Rutinokat, szokásokat nehéz megváltoztatni. Bizonyára lesik majd a szakmában, mennyiben lesz más az ön színháza. Mit tesz hozzá, mit vesz ki belőle?

– Most debütálunk: az elején célok, szándékok fogalmazhatók csak meg. Lehetnék magasztos, hogy természetesen magas művészi minőségre törekszünk, de gyakran az egyszerűbb szavak a legpontosabbak: jó előadásokat szeretnék, amelyekről beszélnek a fővároson kívül is. S jó is lesz a színház, ha jót akarunk csinálni. Belefogtam átalakításokba. Azt is gondolom: a nagyobb változások mindig kis pillanatokból erednek. Más, friss az arculatunk, hangosabban kiállunk társadalmi ügyek mellett, elindítottuk a Szóval című színházi párbeszédfórumunkat, ahol női írók műveivel foglalkozunk. Rendezni hívtam a fiatal korosztály ígéretes alkotóit, ifjabb Vidnyánszky Attilát és Fehér Balázs Benőt. Tehetséges emberek vesznek körül, bízom bennük, hogy elég érdekesek tudunk lenni, s újgenerációs közönséget is megnyerünk a színháznak.

– Igazgatóként beül a próbákra, nézi a kollégáit?

– Mértéket tartok. Nem akarom feszélyezni őket. Jó három éve forgattuk a Terápia HBO-sorozatot Mácsai Pállal. Tőle kérdeztem meg először: „Mondd, te látsz bennem képességet színházvezetésre, vagy verjem ki a fejemből az egészet?” Akkor még a családommal sem beszéltem erről. Pali azt felelte: felkészültnek tart rá emberileg és szakmailag is. Hozzátette még: állandóan olvasnom kell, és nem csak színműveket, a figyelmem megváltozik, mások felé nyitottabbnak, magam irányába korlátozónak kell lennem, akár lemondani darabszerepekről, amelyeket éppen rám osztana egy rendező.

– Megfogadta, amit Mácsaitól hallott? Alárendeli a színészetét az igazgatásnak?

– Ön megkérdezné egy rendezőtől is, aki igazgató lett, hogy akar-e még rendezni az életében? Vagy egy orvostól, aki kórházat vezethet, hogy vajon felhagy a hivatásával, otthagyja a betegeit?

– Lehet, hogy nem kérdezném. Ha csak azt nézzük: Alföldi Róbert is fellépett a Nemzetiben, amikor azt vezette. Mácsai is játszik az Örkény Színházban, amelyet igazgat. Eszenyi Enikő rendez és szerepel is a Vígben, ahol ő a direktor. Bálint András is osztott önmagára szerepeket.

– Én csak az eddigi előadásainkban lépek színpadra. Legutóbb egy éve próbáltam új szerepet, azóta csak megyek és „osztom az észt”. Ezt nem lehet. Szükségem van arra, hogy együtt legyünk a társulattal. Karbantart a színészet. Ha nem játszhatnék, alig maradna közöm a közös alkotáshoz. Elsősorban színész vagyok, és ennek a csapatnak a tagja. Az igazgatás – gondoskodás. A színészet viszont a hivatásom, és az oxigén, amely nélkül nem tudok létezni.