• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Lőporos a levegő Fűzfőn - Riport

Szerző: Hardi Péter
BÁR NINCS SZEZON A BALATON PARTJÁN, a tó északkeleti csücskében fekvő Fűzfőn mégis élénk az élet. No, nem a turisták nyüzsögnek, sokkal inkább a helyi közélet szereplői. Jó okuk van erre, mert ezekben a hónapokban dől el, hogy a városka ipari település marad-e, vagy itt is a turizmus lesz a fő bevételi forrás – mint a tó partján általában.

A hetvenes években a lőszergyártás „mellékvágánynak” számított a vegyipari termékek mellett - Fotó: Bisztray Károly, MTI

A bomba januárban robbant – de már a múlt év decemberében ketyegett.

– Péntek este volt, január 8-án, amikor a számítógép előtt üldögélve a Balatontipp híreit olvasgattam.

Keil Norbertet hallgatom, stílusosan a Fűzfa étterem asztalánál. Norbert az egyik helyi civil csoport, a Fűzfő mindenkiért, mindenki Fűzfőért vezetője.

A Balatontipp – leginkább turisztikai honlaphoz hasonlítanám – írását magam is ismerem. Ez a cikk azonban kivételesen nem programajánló, annál sokkal izgalmasabb. Már maga a címe is olyan, amit egy magára valamit adó helybéli nem hagy olvasatlanul: Balatonfűzfő – hadiipari gigaberuházás a Balatonnál. És ha ez nem elég valakinek, alatta fekete-fehér kép látható egy kráterről, körülötte szemlélődők. A felvétel 1977-ben készült, amikor nitroglicerin robbant a gyárban. Akkor négyen haltak meg…

Na, de hagyjuk kibontakozni beszélgetőtársamat:
– A cikket olvasva tudatosult bennem, hogy merénylet készül a fűzfőiek ellen. Hiszen évente minimum ötvenezer tonna kapacitású hadianyag hasznosítható és lőszer gyártható az egykori Nitrokémia Ipartelepek területén. Ötvenezer tonna! – emeli egy pillanatra a hangját a fiatalember. – Tudja, mennyi az?

A legutolsó robbanáskor, még a gyár 2011-es bezárása előtt, ha jól tudom, húsz kiló lőpor szállt a levegőbe, de abba is beleremegtek az ablakok a környéken.

Érzékeltetésképpen említi még a hollandok közelmúltbeli bakonyi hadgyakorlatát, ahol két kiló robbanóanyag dörejei Siófokig terjedtek.

A cikk felfedezését követően Keil Norbert Facebook-bejegyzésben hívta fel a helyiek figyelmét a cég terveire, ami azóta beszédtéma a városban.

* * *

A Balatontipp színes írása a Balatonfűzfői Hírlap decemberi számában megjelent száraz közleményen alapul.

Ezt Szabóki Sándortól kaptam meg. A vegyészmérnök élete a Nitrokémia körül forgott, a vezérigazgatóság titkárságvezetőjeként ment nyugdíjba. Találkozónkat is ide beszéljük meg. Félreértés ne essék, nem a vállalat irodájába, hanem a Városházára. Az önkormányzat ugyanis a Nitrokémia szétesésekor megvette annak főhadiszállását.

– A Nitrokémiát a történelem hozta létre – horgonyzunk le néhány percig a múltnál. – A trianoni békediktátumot követően az országnak szüksége volt a hadianyagra. A hadianyag – különösen a lőpor – gyártása pedig elképzelhetetlen víz nélkül.

A víz ott van a Balatonban – igaz, hogy két kilométerre, amit csak nem kevés energiával lehet a gyárba felszivattyúzni, na, de tudjuk, a hadiiparban a pénz nem számít –, Fűzfő pedig nem kerülhette el a sorsát. A település jelentősége különösen a világháború idején volt óriási – akkora, hogy a szövetségesek le sem bombázták, gondolván, miért foglaljanak el egy romhalmazt, amikor az számukra is gyárthat majd muníciót.

A hatalmas kapacitásra a hatvanas-hetvenes években már nem volt szükség, viszont a munkásokat, körülbelül hatezret, el kellett foglalni valamivel – s a kombinát kezdett átállni a vegyiparra. Gyártottak itt például szigetelőanyagot, plexit és növényvédő szert is – ami nem kevés bűzzel járt.

Igen, azokat az időket írjuk már, amikor a Balaton partján az idegenforgalom egyre jelentősebb. Az még hagyján, hogy ennek áldásaiból a fűzfőieknek vajmi kevés jutott, de a kenesei, akarattyai, almádi nyaralók sem szívesen jártak befogott orral, inkább választottak maguknak a csobbanásra tisztább levegőjű helyet.

Előbb a növényvédős részleget zárták be, ám az enyhülés éveiben hasonló sorsra jutott a hadianyag-, közelebbről a lőporgyártás is. A kapacitás egyre zsugorodott, amin nem segített a 2004-es magánosítás sem. Az utolsó mohikán a Rex-Plo 21. Kft. volt, élén egy bizonyos Csala Józseffel.

– A cég felszámolási eljárása 2011-ben záródott le úgy, hogy az adósságai kifizetésére csak részben maradt fedezet. A mostani beruházás mögött pedig részben egy bizonyos Rex-Pro áll, élén szintén Csala Józseffel... – érkezett el a mához beszélgetésünk során Szabóki Sándor, miközben a szomszédos szobában a polgármester titkárnője kérésünkre másolatot készített a cég decemberben megjelent sajtóközleményéből.

Átfutom, és azonnal megértem, hogy a fűzfőieknek a karácsony előtti halászlékészítés és süteménysütés közben nem volt hangulatuk elmélyedni a „speciális haditechnika intermodális, többféle módot alkalmazó logisztikájában”, ahogy arra a közlemény alcíme csábít, s csak a Balatontipp cikke nyomán döbbentek rá, a beruházás megvalósulása milyen nagy mértékben befolyásolná az életüket.

– És akkor mit is jelent mindez? Mit is szeretnének majd tenni a gyárban? – kérdezem Szabóki Sándort, miután letettem a cikket. Azt értem belőle, hogy a cég – Mil-Exim Kft. – másfél milliárdos saját forrás mellé a beruházásra kap még csaknem egymilliárdos vissza nem térítendő támogatást, de bevallom, egyéb értelmezésének a bravúrját inkább hagynám másra.

Hagynám, ha tudnám. Ezzel kapcsolatban ugyanis Szabóki Sándor is tanácstalan.

– Hogy mit is tervez valójában a cég, arra mi, fűzfőiek is kíváncsiak lettünk volna…

* * *

És akkor most térjünk vissza egy pillanatra a Fűzfa étterembe, Keil Norbert társaságába.

– Eleminek érzékeltük a felháborodást a fűzfőiek körében, amikor tudatosult a készülő beruházás ténye – meséli a fiatalember. – A helyzet tisztázása érdekében mindenesetre Marton Béla polgármester január 20-ra lakossági fórumot hívott össze.

Ennek a jegyzőkönyve már eljutott hozzám. Ahogy ezt olvasgatom, érzem, hogy a táblás esemény nem Csala Józsefé volt. Elmondta, hogy a pályázatot „megörökölték” egy másik cégtől, amely azt nem teljesítette, ezért a döntéshozók választása erre a cégre esett. Ám a szám tévesen jelent meg a közleményben, ők Balatonfűzfőn „csupán” évente 500–600 tonna lőport gyártanának.

Az a kijelentése sem tekinthető a helybelieket megnyugtató kommunikációs bravúrnak, amely szerint az első időkben Csehországból érkező nyugdíjas lőporkészítőkkel akarja az üzemet fenntartani. Ráadásul az a kérdés is nyitva maradt a balatonfűzfőiekben azon az estén, hogy valójában ki kinek az érdekeit képviseli.

A függetlenként megválasztott, ám egyébként nem titkoltan ellenzéki kötődésű polgármester nem győzi hangsúlyozni, hogy a beruházás engedélyezése magasabb régiókban dől el. Másképp látja ezt Keil Norbert, aki szerint az önkormányzatnak lehetősége van ügyfélként bejelentkezni az eljárásba, és kérheti az eljáró hatóságot, hogy vegyék figyelembe a lakosság véleményét. Az teljesen egyértelmű, hogy egy ilyen jellegű és akkora beruházás az ország legfőbb vezetőinek jóváhagyása, sőt akarata nélkül elképzelhetetlen. Ugyanakkor a fórumon a középszintű vezetők – értsd: kormánypárti és ellenzéki országgyűlési képviselők – egyaránt kifejezték a beruházással kapcsolatos aggályaikat, még ha különböző vérmérséklettel is. Az már csupán érdekesség, hogy a kormányzó erő helyi önkormányzati képviselője, Lajkó Frigyes személyes találkozásunkkor egyértelművé tette:

– Ha megtartják a népszavazást, és a lakosság a lőporgyártás ellen szavaz, akkor az nem valósulhat meg, mert a lakosság véleményét figyelembe kell venni az engedélyező hatóságnak. Ez benne van a lakossági fórum jegyzőkönyvében is.

– És ön szerint lesz népszavazás?

– Szerintem lesz, a lakosság el fogja utasítani a tervet, és ezért az nem is valósul meg.

Igaza lesz-e vagy sem az egyébként vendéglátásból élő önkormányzati képviselőnek, azt az elkövetkező hónapok fejleményei döntik el.

* * *

Szerettük volna személyesen is megszemlélni a tett helyét, vagyis az üzemet, ám ebben Marton Béla polgármester szíves közbenjárása sem vezetett eredményre.

Hiába kérte telefonon Csala Józsefet az engedélyezésére, visszautasításban volt részünk. Az ilyesmit persze megérti az ember, elvégre nem biztos, hogy nemzetbiztonsági szempontból az a legszerencsésebb, ha az üzemben készült fotókat bárki szabadon elemezgetheti.

Így viszont kénytelen vagyok a Keil Norberttől kapott információkra hagyatkozni. Ő ugyanis az ügy kipattanásakor a helyi civil csoport képviseletében a testület tagjaival egyetemben részt vehetett egy üzemlátogatáson a néhány éve álló berendezések megszemlélésére.

– Ha erősen akarok fogalmazni, akkor azt mondom, hogy egy mázoláson kívül nem történt semmi az egykori gyárban. Kifestették az épületeket, lekenték a gépeket.

De azoknak is csak egy részét. Ez lenne a közleményben ígért „legmodernebb technológia”?

Ennek eldöntésére az újságíró nem hivatott. Mint ahogy nem érzi magát annak Marton Béla polgármester sem. Azt azonban elmondja, hogy a kérdésről kezdeményezett népszavazást a helyi választási bizottság befogadta.

– Ezekben a napokban éppen ennek a fellebbezési időszakát éli a település – teszi hozzá a városvezető. Azt azért megjegyzi, vannak félelmei abban a tekintetben, hogy a településnek több millióba kerülő voksolás iránt lesz-e elegendő érdeklődés a lakosság körében, és eredményes lesz-e.

Egyvalami viszont bizonyos: a bányakapitányság engedélye még nem áll rendelkezésre – talán be sem adták a kérelmet –, anélkül pedig nem kezdhető el a termelés.

És még valami: a polgármester amúgy készséggel felvázolta a céginformációs adatbázisban egyébként nyilvánosan hozzáférhető adatokat, amelyek szerint a Mil-Eximhez köthető Gyimesi Erzsébet és Csala József, aki a lőporgyártást tervezi, egy lakcímre van bejelentve...

Keil Norbert a beszélgetésünk során nem mulasztja el megemlíteni, hogy Csala József cége néhány millióval adósa maradt a balatonfűzfői önkormányzatnak is.

– Talán elsőként ezt az összeget illene rendeznie – ad hangot a véleményének –, ha már egyszer ismét szeretne megtelepedni a cégével a városunkban.

* * *

S hogy végső soron mi a kifogásuk a balatonfűzfőieknek – hogy a többségnek-e, az majd a vélhetően megtartandó népszavazáson dől el – a hadiipar ismételt felfutása ellen? A kérdésre a Balatonfűzfő–Litér Turisztikai Egyesület élén álló Szanyi Szilvia válaszol.

– Fűzfőnek egyszerűen nem ez az útja – adja kezembe az amúgy a Városházán lévő irodában a környék szépségeit bemutató füzetet.

Megjegyzem, ahogy a kiadványba lapozok, a település leharcolt ipari övezeti részét nem találom. De hogy ne legyek igazságtalan, persze vannak mutatós részek is a településen, a fő attrakció pedig a messziről feltűnő bobpálya.

– A környezettel barátságban lévő iparral semmi bajunk, ám annak örültünk, hogy a hadiipar hanyatlásával végre nálunk is az idegenforgalomé lehet a főszerep. Erre most ismét próbálkoznak, de reméljük, sikertelenül. Mert ki meri azt állítani, hogy 50 ezer tonna hadianyag, közte akármennyi lőszer és lőpor árnyékában bárki is szívesen töltené Balatonfűzfőn a pihenését?

 

HARDI PÉTER
RIPORTJA


NÉMETH ANDRÁS PÉTER
FELVÉTELEI