• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Milotára fájt a foguk

Szerző: Balogh Géza
Vasárnap délelőtt a „ficfás” Tiszaháton. Fent könyöklök a milotai református templomtorony ablakában, s nézek keletre, Kárpátalja felé. Pár száz méterre kanyarog a Tisza, de vizét eltakarják az ártér öreg fái. A mögötte lévő hegyek viszont magasan a fák fölé tornyosulnak, ellátni Husztig, Nagyszőllősig, Beregszászig. Gyönyörű vidék. A folyó és a hegyek közti síkságon végig magyar falvak, de a vidék mégsem Magyarország. Ezer évig az volt, aztán jött Trianon, és az újonnan alakult Csehszlovákiához csatolták. Majd pár éves magyar világ után a Szovjetunióhoz – most Ukrajnához tartozik.

Kecskési Tollas Tibor 1991-ben egy szegedi író-olvasó találkozón - Fotó: Németh György, MTI


Nem sok hiányzott, hogy Milota is oda kerüljön. Pedig Milotát még Trianonban sem fenyegette az elcsatolás veszélye, hiszen a Tisza bal oldalán fekszik, és a tiszaújlaki hídtól lefelé a bal oldali falvakra nem tartottak igényt az idegenek. Csak később a szovjetek. 1944 őszén a területet elfoglaló vörös hadsereg parancsnokai szemet vetettek Tiszabecsre, Uszkára, Milotára, és a kárpátaljai településekhez hasonlóan itt is szovjet közigazgatást vezettek be.

Máig rejtély, hogy miért volt szükségük e falatnyi területre. A történészek szerint talán hídfőállást akartak kiépíteni a Tisza innenső oldalán. Ám ez erősen sántít, hiszen Tiszaújlaktól felfelé végig az övék lett, s az ma is a folyó bal oldala, ahonnan akadálytalanul támadhatták volna bármikor a nyugati ellenséget.

Egy magyar főhadnagy tette talán a legtöbbet, hogy dugába dőljön a szovjetek terve. Kecskési Tollas Tibor 1944/45 telén az ideiglenes magyar kormányhoz hű elöljárói parancsára felderítő misszión tartózkodott a térségben, s jelentette a szovjet annektálási terveket, melyeknek ismeretében a magyar kormány a szövetségi ellenőrző bizottsághoz fordult. A franciák, az angolok nem igazán tiltakoztak, az amerikaiak azonban az asztalra csaptak. Az ő kemény fellépésük nyomán aztán a szovjetek visszakoztak, Uszka, Tiszabecs és Milota maradt Magyarországon.

Ezt ünnepelték a közelmúltban Milotán, ahol a református templom előtti téren impozáns emlékművet emeltek Kecskési Tollas Tibor emlékére. A nyíregyházi Balogh Géza szobrászművész (névrokona és egykori tanára e sorok írójának) bronz domborműve egy motorkerékpáron ülő férfit ábrázol, a katona-költő stilizált alakját. Történetünk főszereplőjét.

Az utókor ma már hősnek tartja, de ha élne, ő maga tiltakozna ez ellen a leghevesebben, mondván: fiúk, csak tettem, amire esküdtem, védtem, vigyáztam hazám földjét.

Katonacsaládba született, atyai nagyapjának fivére az a Kohlman ezredes volt, aki az Al-Dunánál ezredével Kossuthék visszavonulását biztosította Orsova felé. A Borsod megyei Nagybarcán született 1920 decemberében, gyermekkorát is ott töltötte. De annak hamar vége lett, mert a szülők nehéz anyagi helyzete miatt csak a tiszti családok számára ingyenes katonaiskolában tanulhatott tovább.

Így húzták rá már tízéves korában az egyenruhát a kőszegi kadétiskolában, ahol – mint a régi harcostárs, a Szabad Európa Rádió szerkesztője, Juhász László a lakitelki népfőiskola gondozásában megjelent Fehér füzet című könyvében írja – sok átsírt éjszaka után is csak megnyugodni, de megszokni sohasem tudott. Mégis a soproni hadapródiskola, majd a Ludovika Akadémia következett.

A katonai akadémia elvégzését követően szívproblémái miatt a frontra nem mehetett, csendőrtiszti tanfolyamra irányították. Két évvel később, 1943 nyarán Muraszombatba került, ahol mindent megtett, hogy csökkentse a feszültséget a magyar és a szlovén lakosság között. Elkövetett azonban egy apró „hibát”: a közelgő német megszállás ellen tiltakozva nagyszabású Kossuth-ünnepséget szervezett – büntetésből áthelyezték a keleti országrészbe. Zászlóaljának szálláscsináló tisztjeként Beregszászba vezényelték, ahol akkor állt már a gettó, amelyet a helyi rendőrség őrzött. De nem volt elég emberük, így az őrzést később a csendőrség vette át. Kecskési Tollasnak azonban semmi beleszólása nem volt az ottaniak életébe. Sőt, a kíméletlen bánásmód miatt többször is tiltakozott, a bevagonírozást követően pedig az áthelyezését kérte a parancsnokától. Kérését teljesítve szakaszával a Tisza hídjainak őrzésére vezényelték, az új állomáshely Tiszaújlak lett.

Újlak szemben van Tiszabeccsel, Uszkával, Milotával, tulajdonképpen ekkor ismerkedett meg igazán a Tiszaháttal, a nagyszerű tiszaháti emberekkel. Ezért is jött vissza szívesen 1944/45 telén felderítésre, a három falu végül ennek köszönheti Magyarországon való maradását.

A szovjet terv meghiúsulását azonban nem bocsátották meg az ország új irányítói. Kecskési Tollast ugyan a kellő igazolások bemutatása után – a magasabb rangú csendőrtisztek közül csupán párat – átvett az akkor alakult demokratikus honvédség, de a kommunista párt mindent megtett azért, hogy a nemzethű tiszteket koholt vádak alapján eltávolítsa a seregből vagy a rendőrségtől. 1947 decemberében ez történt Kecskési Tollassal is, aminek oka aligha lehetett a csendőrmúlt, hiszen ez esetben nem szolgálhatott volna tovább a fegyveres testület kötelékében.

Ma már világosan látszik, az a futárszolgálat volt a „bűne”. Életrajzírói szerint a Magyar Kommunista Párt nem bocsátotta meg neki a „szabotázst”, de azt mégsem mondhatták, hogy Kecskési főhadnagynak azért jár büntetés, mert mások mellett ő is megerősítette a szovjetek okkupációs szándékát.

Kapóra jött viszont a csendőrmúlt. S a tárgyalásokon hiába mutatták be a muraszombati zsidó hitközség igazoló levelét, hiába jelent meg ott tucatnyi beregszászi gettólakó, akik mind cáfolták, hogy Kecskésinek bármi szerepe lett volna a deportálásokban, pár tanú – ki tudja, milyen indíttatásból – ellene vallott. Előbb nyolc, majd a fellebbezés után tíz év börtönt kapott.

Csak 1956-ban szabadult, majd Nyugatra távozott. A szabadságharc vezette arra az életpályára, amelyre a sors szánta: megalapította az '56-os politikai emigráció legjelentősebb lapját, a Nemzetőrt, amelyet negyven éven át szerkesztett.

A Magyar Köztársaság Legfelső Bírósága 1991-ben mentette fel minden vád alól, és semmisítette meg a koncepciós per ítéletét. Magyarországon először Milota emlékezik meg köztéri alkotással a Tiszahát jótevőjéről.
 


Kecskési Tibor féltucatnyi verseskötetet jegyez – a Tollas név is erre utal –, Nyugaton mint az egyik legismertebb magyar költőt tartják számon. A váci börtönben írt, Bebádogoznak minden ablakot című verse a Rákosi-korszak embertelensége elleni tiltakozás egyik leghatásosabb irodalmi alkotása. A vers első, illetve utolsó versszaka így hangzik:

Az életből csak ennyi fény maradt, / Csillagos
ég, tenyérnyi napsugár. / Ezt vártuk
nap-nap, homályos falak / Üregéből esténként-
délután. / S elvették ezt is, a
tenyérnyi napot: / Bebádogoztak minden
ablakot. (...) A rádiók csak üvöltsék rekedten
/ A szabadságot s az ember jogát.
/ Itt érzi csak befalazott testem / A milliókkal
Moszkva ostorát. / S Váctól Pekingig
zúgják a rabok: / – Ha nem vigyáztok,
az egész világon / Bebádogoznak minden
ablakot!