• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Monoklitól a fűzőig

Szerző: (szijjártó)
MIKÉNT ÖLTÖZTEK a boldog békeidők elegáns dámái, az előnyös partira vadászó gigerlik és a Maxim Varieté karcsú táncosnői? Hogyan használta az öltözködést hatalmi céljaira a politika? A csábítás fegyvere című kötet az elmúlt bő száz év magyar festészete és a divat kapcsolatáról mesél – ebből kínálunk csupán kóstolónyit.

„Elvesztette önbizalmát és lelkierejét, a népszerűtlenség és a nyomor felőrölte” – írták Margitay Tihamér festőművészről a Magyarország című lap tudósításában, 1922 februárjában. A XIX. század egyik legsikeresebb magyar festője ugyanis 63 esztendős korában elhagyatottan és koldusszegényen főbe lőtte magát. Pedig a tragédiába torkolló művészpálya négy évtizeddel korábban szakmai elismerésekkel és hangos közönségsikerekkel indult. Fiatalon felismerte, hogy a lassan megkopó népszerűségű falusi zsáner és az állami megrendeléseknek kiszolgáltatott történelmi festészet helyett a pesti utca mosolyra ingerlő „aszfaltpáváit”, a gigerliknek csúfolt dandyket és a bájos, kacér vagy éppen szégyenlős, de mindenképpen szép és fiatal városi hölgyeket kell vászonra emelnie. Cilinder, monokli, pepita nadrág, feszesre húzott fűzővel formált darázsderék – ezek lettek a festő félreismerhetetlen védjegyei, a szereplők öltözete a korabeli divat és etikett tökéletes lenyomatai. Ezenkívül kicsit sem palástolta szándékát, hogy ügyesen poentírozott témáival és behízelgő ecsetjével megcsiklandozza korának márványba vésett, de már régóta porladó erkölcsi elveit. Az egyik leghíresebb, Az ellenállhatatlan című festménye a számtalan reprodukció, az olcsón és részletre kínált nyomatok terjedésével széles közönséghez eljuthatott (még gyufacímkén is szerepelt).

Krúdy többször is érezhető melankóliával idézte fel a festő alakját és a boldog békeidők hangulatát sugárzó műveit. „Fejedelemként járt-kelt a városban, valóban mindenki megsüvegelte, mert érintkezési modorában is volt valamely gavalléros, nyájas, szalónias, finomkodó íz, mint akár festményein. Soha nem láttam még ilyen festőművészt, aki mindig olyanforma volt, mintha a saját vásznairól lépett volna ki. De hát nem csak maga a festő, a Margitay-képek mintájára volt formálva akkor egész Magyarország.” Minden adva volt, hogy dicsőségben megőszült festőművészként, anyagi biztonságban fejezze be karrierjét – a történet végét már ismerjük, másként alakult. Ahogy idővel a fűzőviselet, úgy Margitay is kiment a divatból: neve szinte szitokszó lett a modern művészetet pártoló műkritikusok tollán, behízelgő, mindenáron a közönség kegyét kereső, banális témáival a műveletlen kispolgárt szédítő művész szinonimájává vált...

Ha igaz napjaink egyik divatguruja, Karl Lagerfeld sokat idézett mondása, miszerint „A divat a kor hangulata”, akkor izgalmas időutazás a Kieselbach Galéria legújabb, A csábítás fegyvere című albumának lapozgatása. A kötetet Molnos Péter művészettörténész szerkesztette, és neves írótársakkal kiegészülve 400 oldalon, több mint 620 színes és fekete-fehér kép segítségével mutatja be a divat, az öltözködés és a képzőművészet kapcsolatát.

A nagy klasszikusok sorából többek között Szinyei Merse Pál, Benczúr Gyula, Rippl-Rónai József, Vaszary János, Csók István és Fényes Adolf a korstílusnak megfelelően örökítették meg ecsetjükkel az embert – aki ilyenkor rendszerint a legelőnyösebb arcát, pózát és a leggyönyörűbb öltözetét mutatta fel. A boldog békeidők szalonzsánerein cilinderek, monoklik, fűzött derekak, hatalmas puffos ujjú, hosszú ruhák és szalag-masni díszes kalapcsodák sorjáznak. A történelmi festő Than Mór sem tudott ellenállni az elegáns hölgynek: legyezővel, keble halma fölött piros virágbokrétával festette le. Perlmutter Izsák merész ecsetkezelése, a tobzódó formák és színek fülledt erotikát sejtetnek. Faragó Géza képein a múlt század tízes éveinek egyenes szoknyát viselő, karcsú, kalapos nőalakjai árulkodnak a gyorsan változó divatról. Gróf Batthyány Gyulának, a mondén Magyarország festőjének világa elegáns és nagyvonalú: selymek, prémek, ékszerek csillogása jellemzi.

Izgalmas felfedezés az 1911-ben született Czene Béla: már fiatal festőként is élénken foglalkoztatta az emberi test, s talán 1945 után egyetlen magyar festő sem fordult olyan nagy kedvvel a női szépség és a divat felé, mint ő. A nagyvárosi élet jellemző helyszíneit és szereplőit érzéki attitűddel bemutató képeit mintha nem is a szocilista Magyarország szürke hétköznapjai ihlették volna! Modelljei között akadt újpesti cérnagyárban dolgozó lány, kalauznő, stewardess, később pedig főleg a Maxim Varieté karcsú táncosnői tűntek fel festményein. Élethosszig tartott vonzalma az akt műfaja iránt.

Éles váltással forduljunk a paraszti világ motívumkincséhez, a faluban élők idealizált hétköznapjaihoz – ahogyan előszeretettel tették a századfordulót követő két évtizedben a kor kiemelkedő festői is, felismerve a témában rejlő művészi és hangulati értékeket. Az üzenet szinte mindig ugyanaz: a várostól távol élők romlatlan egyszerűsége. Fényes Adolf a szolnoki művésztelep környékén gyűjtötte megható tisztaságú, időtlen hangulatot árasztó képeinek témáját, míg Perlmutter Izsák leginkább rákospalotai otthonához közeli parasztházak párnákkal, hímzett terítőkkel és a mindennapi élet egyszerű tárgyaival telezsúfolt tisztaszobáit festette. Faragó Géza népi ihletésű képeinek zöme az egykori Kis-Küküllő vármegyéhez tartozó Szőkefalván készült.

„A népművészet az a balzsam, amelytől meggyógyulhat ez a felemás, se magyar, se nyugat-európai, gyökértelen mai kultúránk.” Az Operaház jelmeztervezője, Tüdős Klára 1937-ben lépett vállalkozásával a nagy közönség elé. Budapest belvárosában, a Kristóf téren megnyitotta Pántlika Szalon nevű boltját, ahol keresettnek számított például a Mezőkövesd és Honi pettyes fantázianevű ruhája. 1939- ben a Nógrád megyei Nagylócon kézi szövőtelepet alapított, a falu asszonyainak munkát és megélhetést biztosítva.

Természetes, hogy a politikusok is mindenkor hatalmi céljaik szolgálatába állították az öltözködést. Régebbi korokban a legnagyobb állami és egyházi ünnepségeken látványos, sokszor évszázados családi ereklyékkel ékesített, a nemzeti identitást megjelenítő díszmagyarban pompáztak, amelynek prémmel szegélyezett bársonymentéje, selyemdolmánya, tollas süvegje és csillogó kardja jó alkalmat teremtett arra, hogy a neves portréfestők megmutassák bravúros technikai tudásukat. A politikusokról, elsősorban Horthy Miklósról festett reprezentatív arcképek élesen rávilágítanak arra, hogy az öltözködés valójában nem más, mint kommunikáció, amely természetesen a meggyőzés és a manipuláció eszköze is lehet.

Érdekes adalék a külsőségek rendkívüli fontosságához a következő történet: 1927 nyarán gróf Bethlen István az általa vezetett kormány nevében meghívta Budapestre a leghíresebb külföldön élő magyar festőt, László Fülöpöt. A  pápák, királyok, hercegek, dús gazdag üzletemberek és nagyhatalmú politikusok ünnepelt portréfestője akkor már több mint két évtizede Londonban élt. Szülőhazájában nem tudták megbocsátani neki, hogy az I. világháború kitörésekor felvette az angol állampolgárságot: a sajtóban módszeresen rágalmazott festő képeit száműzték a Szépművészeti Múzeumból, törölték a hazai művészeti szervezetek tagjai közül. A helyzetet még pikánsabbá teszi, hogy a Magyarországgal ellentétes oldalon harcoló Angliában Lászlót mindeközben kémkedés vádjával helyezték vizsgálat alá, sőt másfél évre internálták a Budapesten maradt édesanyjával titkos csatornákon keresztül, a holland nagykövetség útján levelező festőt. Az 1927-es meghívás és a „hazalátogatás” viszont láthatóan elhomályosította a korábbi sérelmet. Az eredeti szándék szerint a sztárfestő csupán a kormányzó reprezentatív portréját készítette volna el a Szépművészeti részére, de a négy hét alatt több arckép készült: kettő Horthyról, továbbá egy-egy a feleségéről, Bethlen Istvánról és a nejéről, ráadásképpen pedig a kormányzó egyik testőrkapitányáról.

Ha már Horthy neve többször felbukkant: a vizuális kultuszépítés iskolapéldája lehet az övé! A legtöbb, 1920 és 1944 között a kormányzóról készült festmény (többek között Kontuly Béla, Burghardt Rezső, Mihalovits Miklós, Kampis János vásznán), freskó, fénykép, szobor a szebb és boldogabb jövőbe tekintő férfit ábrázolja díszegyenruhában, kitüntetésekkel és karddal. (Élete során Horthy legalább 73 állami kitüntetésben részesült.) Az üzenet pedig: íme, egy rendkívüli képességekkel rendelkező fővezér, sikeres katona, aki kizárólag a magyar nemzet érdekeit tartja szem előtt. A vadászó, lovagló és teniszező államfőt ábrázoló képeket pedig a fizikuma, kiváló egészségi állapota bizonyítékául szánták.

A tudatosan és módszeresen kialakított kultusz a kommunista diktatúra idején is fontos szerepet játszott a hatalom gyakorlásában, de ezen a téren az öltözködésnek már alig jutott szerep. A felsővezetők ünnepi alkalmakkor viselt, rosszul szabott öltönyeinek demonstratív igénytelensége (ebben is élen járt Rákosi Mátyás) jól illeszkedett a szocializmus évtizedeinek „kényszerpuritanizmusához”, a dolgozó nép nyomorúságos körülményeihez… De ez legyen majd egyszer egy másik izgalmas történet.

REPRODUKCIÓK: KIESELBACH GALÉRIA

 

Címkék: Történetek