• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Ne sírj, mert vége

Szerző: Szücs Gábor
Elhunyt kollégánk, Bohanek Miklós temetése 2013. szeptember 11-én 10 óra 30 perckor lesz az Újköztemető (1108 Budapest, Kozma utca 8-10.) III. ravatalozójában.

Hát elment a „kommandós” is. Pedig kommandós volt – egyszemélyes, speciális egység –, aki ment, mindig csak előre, soha nem húzódott fedezékbe. Miközben, persze, a kommandós is kap találatot. Nem is egyet, sokat is, de ilyenkor fel se szisszen, megy előre. Hogy aztán egyszer csak leüljön, eldőljön szépen a járdaszélen, mintha csak pihenne, pedig nincs tovább…

Így halt meg múlt hétfőn a mi kommandósunk: Bohanek Miki, a Szabad Föld fotóriportere. Ahogy illik, életerősen, mindenfajta baj és panasz nélkül, alig 62 évesen. Mert a kommandósok fiatalon mennek el.

Miközben ő volt közöttünk a legöregebb itt dolgozó: 41 éve, 1972-ben került a laphoz ifjú Bohanek Miklósként, hiszen a papája is fotós volt. Az öregebb Bohanek a Képes Újságnál fényképezett, az ifjabb először a Lobogónál, majd következett, haláláig a Szabad Föld. Nagyjából húszéves volt, amikor hozzánk érkezett, de addig sem teltek eseménytelenül a napjai.

Például úszott, és nem is akárhogyan! Tumpek György mesteredzővel 2006-ban készítettünk egy interjút. Arra a kérdésre, hogy az idők során ki volt a legtehetségesebb tanítványa – gondolkodás nélkül felelt: a Bohanek Miki. „Ha nem hagyja abba a fiú, sokra vitte volna…” Akkoriban, de még ma is, a világon kevesen képesek egy percen belül hozni a száz métert pillangón. Miki hozta. A ’68-as mexikói olimpián kerettag volt, de a klóros víztől olyan fertőzést kapott, hogy megvakult volna, ha nem áll le a felkészüléssel. Érmek garmadája, magyar bajnoki cím őrzi múltjának ezt a darabját. Később birkózásra váltott. Még a felnőtt korosztályból is kiöregedve sem volt tanácsos vele ujjat húzni. Ami a „nyóckerben”, ahol született, olykor be is bizonyosodott…

A sportolói múltnak köszönheti kedves csibészségét, humorát; ismerték és szerették a pesti éjszakában. Különösen, hogy fotómasinát akasztott a nyakába. Érettségi után, a Rákóczi téri villamosmegállóban futott össze egy haverjával, aki azt kérdezte tőle: miért nem mész te is fotósnak? Tényleg, miért is ne? – gondolta –, és jelentkezett a MÚOSZ iskolába, ahonnan a Lobogóhoz került. Sokat utazott akkoriban, a lap jellegének megfelelően a szocialista világgal ismerkedett. A Szovjetunióban, valahol az Urálon túl így kínálták hellyel: Táváris Nyikoláj, üljön ide, ebben a székben ült Brezsnyev elvtárs is…

És, ahogy akkoriban a szabadeurópás Tinédzser-party hívei közül oly sokan, ő is gitárt vett a kezébe. Basszgitáros lett, zenélt, zenekarai voltak, még Finnországba is eljutottak. Aztán ezt is abbahagyta: szorgalmas voltam, de nem tehetséges, mondta.

A Szabad Földnél is utazott – a legtöbbet a lapnál –; azt mondta: az ország összes településén legalább egyszer megfordult már. Amikor most, Olivér fia elvitte az archívumát dobozok tucatjaiban, liften hordtuk le az ezernyi képet, amelyeken az elmúlt negyven év földműveseit, falun élő iparosait örökítette meg. Szerették az olvasók, írtak neki, visszavárták. Könyveket illusztrált, képei rendre bekerültek az Év fotói gyűjteménybe.

Még nem volt harminc, amikor családja lett. Egy angol hölgyet választott feleségül, ami egész könnyen ment, mert Miklós a magyaron kívül vagy három nyelven beszélt. Jó, nem irodalmi szinten, de lám, például egy házassághoz, ennyi is elég volt. Két fia született: az ügyvéd Olivér, aki Cambridge-ben szerzett kereskedelmi jogból is diplomát, és Benjamin, a kicsi Ben, aki a kutyák és a gördeszka szerelmese lett, ez utóbbiban magyar bajnok. Ahogy szaporodott a család, a kor szellemének megfelelően Miki Gmk-t alapított, este hatkor indult a híres gulyáspartikra, ahová busszal hordták a turistákat, s készültek a fotók, hogy aztán még este valami sufniban elő is hívja a képeket, hogy a parti végén a vendégek elvihessék a róluk készült felvételeket. Ő meg minden nap éjfél után esett ágyba…

De hát kommandós volt!

Csak azok a találatok…

Az első és kiheverhetetlen: Ben halála. A 19 éves fiú autóbalesetben szörnyethalt a Szabadkikötő úton. Később felbomlott a család is, új kapcsolatba lépett; a változás gondjait is cipelte tovább. Szakmája is cserbenhagyta: a film, a papírkép, a fixírsó világa lejárt, beköszöntött a digitális jelen, s ő, aki évtizedekig egyedül volt a Szabad Föld fotórovata, hirtelen ifjú fotósok között találta magát, akik egy számára idegen nyelven beszéltek…

Mégis: szerette az életet. És arra használta, hogy élvezze. Ahogy az angol mondja: Live like there’s no tomorrow! Vagyis élj úgy, mintha nem lenne holnap. És így is élt. Amihez hozzá tartozott az örökös munka, a cigaretta, az ital, a haverok és a balatoni halak, akik már akkor menekülni kezdtek, amikor Miki, még csak Pesten, beszállt az autójába…

A kommandós – tudjuk jól – nem mutat érzelmet, a sebekről nem beszél. De volt egy „faliújságja” az íróasztala fölött, az szólt helyette is. Mi volt rajta? A Szabad Föld egy anyák napi címlapja, rajta az újszülött Benjamin. Aztán képek, ahogy a Hősök terén Ben „ugratja” a gördeszkát, és Olivér, ahogy Cambridge-ben átveszi a diplomát. Az öreg pulikutya, Jedy, a Ha című Kipling vers – „Ha a Sikert, Kudarcot bátran állod, s úgy nézed őket, mint két rongy csalót…” –, meg egy vers, angolul, Ben halálának tízedik évfordulóján:

„You left me here… But we’re never apart
For I hold all your memories deep in my heart…”
Itt hagytál… De sosem vagyunk egymástól távol
Mert minden emléket rólad a szívem örökre tárol…

*

A faliújság sincs többé. Helyére – tudom, ő is így akarná – majd két sor kerül:

Don’t cry because it’s over – smile because it’s happened!
Ne sírj azért, mert vége – mosolyogj azért, mert megtörtént!

Címkék: Kegyelet