• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Nyakkendő, ha kibomlik – Fesztbaum Bélával beszélgetett F. Tóth Benedek

Szerző: F. Tóth Benedek
JELENLEG TUCATNÁL IS TÖBB DARABBAN JÁTSZIK, például Témüller a Padlásban, Polonius a Hamletben, Rácz tanár úr a Pál utcai fiúkban, de emellett önálló színházi estekre is jut ideje. Fesztbaum Bélával, a Vígszínház Jászai Mari-díjas művészével beszélgetünk frakkokról, csokornyakkendőkről és monoklikról, vagyis polgárságról, városi és vidéki létről, emberségről.

Fesztbaum Béla
Fotó:
Németh András Péter

– Beszélgetésünk apropója a Molnár Ferenc újságcikkeiből összeállított önálló estje, a Szülőfalum, Pest. Elnézve eddigi estjeit (Molnár Ferenc, Kosztolányi Dezső, Seress Rezső), úgy tűnik, hogy Fesztbaum Béla vonzódik ahhoz a polgári létformához, ami mintha hiányozna a mai Magyarországról.

– Jól látja. Az említett urakkal nagyon jó a viszonyom. Sokat kaptam tőlük művészként, színészként, emberként és gondolkodóként. Úgy érzem, szövegeikkel, dallamaikkal és ügyeik segítségével hatékonyan tudok szólni a jelenhez. A célom nem valamiféle múltba révedő nosztalgia, hanem inkább színházi játékosság. Polgári világuk maradékát párbeszédbe hozni a jelennel izgalmas vállalkozás.

– A Molnár-esten megelevenített cikkek témái olyanok, hogy azok akár a holnapi újságban is megjelenhetnének: pletyka, kirekesztettség, szegénység, rátartiság, úrhatnámság, emberség. Száz év alatt mintha mi sem változott volna.

– Most száz év, de száz éve meg a kétszázzal ezelőtti évekre mondták ugyanezt. Erről beszél ifj. Vidnyánszky Attila is a Hamlet címszerepében a Vígszínházban: tükröt kell tartani a természetnek. Molnár Ferenc pedig már elég távol van ahhoz, hogy közel legyen a jelenhez. Mégiscsak ő az egyik legnagyobb magyar író! A Pál utcai fiúk szerzőjének publicisztikai műveit hantoltam ki a feledés göröngyei alól. A regényt különös érzékiséggel, tehetséggel és ékes magyarsággal írta; és egyedülálló az a rajongás is, ami a művet ma is körbeveszi. Másrészt édesapám, akárcsak Molnár, szenvedélyes újságíró volt. Neki is fontos volt a közösség, ahol élt, ahol dolgozott. Önbecsülésben, tartásban, emberségben. Apám kezéből szó szerint kihullott a toll, amikor hatvannyolc évesen meghalt, és ezzel a Molnár-esttel, a magam eszközeivel, az ő szenvedélyét is igyekszem továbbvinni.

– A mai magyar közéletnek vannak olyan alakjai, mint Molnár, Kosztolányi vagy Seress?

– Közéleti vagy irodalmi?

– Bonyolítsuk: legyen vegyes.

– Azt hiszem, nincsenek. Molnár, Kosztolányi és Seress ma hiánycikk, és ettől még inkább kedvelem őket. Persze van rajtuk egy polgári máz, egy zakó, egy csokornyakkendő, egy monokli, egy elegáns mellény; vagy frakk, ami időnként állig gombolja őket. De amikor színpadra szólítom őket, a nyakkendő kicsit kibomlik, a frakk alól pedig kilátszik a ruha alatt rejtőző ember.

– Mi tudtak ők, ami ma hiánycikk?

– Őszintén és nem részrehajlóan alkottak. Ha felháborodtak, akkor valóban fölháborodtak. Bensőjük vezérelte őket, nem igazodtak aktuális vagy divatos eszmerendszerhez. Bátran vállalták magukat, bátran írtak, bátran voltak egyes szám első személyűek.

– Bátorságból ma sincs hiány.

– Valóban, de a következetesen végigvitt, saját ügyhöz való ragaszkodásból talán igen. Színészként nem szeretnék kultúrtörténészek területére tévedni, de fontos korszak képviselői ők. Terepük a kávéház. Apró márványasztal mellől formálták közéleti és művészeti életüket. Seress dalokat írt, Kosztolányi és Molnár pedig olyan művészember volt, aki újságíróként is a magyar nyelvet alakította. Olyan hangon írtak, hogy az emberek értették őket, alkotófolyamatuk magas művészi és irodalmi értéket képvisel ma is.

– Miközben a múlt nagyjaival foglalkozik, mennyire vált önmaga is polgárrá?

– Mindegyikükkel tudok azonosulni. Élvezem Seress kiskocsmai egyszerűségét, ügyetlen zongorajátékát, rekedt hangon előadott rossz vicceit; az ebből a közegből megszülető költői haláltáncot, a Szomorú vasárnap című dalt. Őszintén azonosulok Kosztolányi elegáns, fehér öltönyével, européer magatartásával, azzal, ahogyan a kis dolgokban is meglátta a legnagyszerűbb lényeget; és ha csak nyolc sora volt arra, hogy írjon, akkor annyiban volt konkrét, mély, váratlan, szellemes és egyedi. Rajongok Molnárnak azért a képességéért, ahogyan villámgyorsan fel tudta mérni közönségét, és meg is tudta szólítani. Ez mind-mind olyan polgári attitűd, amivel azonosulni lehet.

– És a mai Pesten tud úgy polgárként élni, ahogyan ők egykoron?

– Ha azt kérdezi, tudok-e felelősen élni a hivatásomnak; tudok-e élni a rám bízott lehetőségekkel és tehetséggel; él-e bennem a vágy, hogy mindezzel pluszt adjak a közönségnek; be tudom-e fizetni a csekkjeimet; szívesen zongorázom-e a kisfiamnak egy pohár vörösbor mellett; és szeretek-e hatalmas sétákat tenni Budapesten, akkor a válaszom határozott igen.

– Miben nem lehet polgár? Hol vannak például a hajnalig nyitva tartó kávéházak? Ez az ország este tízkor, de legkésőbb éjfélkor bezár.

– Mostanság én is aludni térek éjfélkor, hogy másnap el tudjam látni családos feladataimat. De igen, ma már nincsenek klasszikus értelemben vett kávéházak. Főleg olyanok, ahol az emberek úgy képesek megvitatni az élet dolgait, hogy közben azt is meghallják, amit a másik mond. Ám ennek hiányát nem foghatjuk arra, hogy a kávéházak korán zárnak. A világ változik, és vele együtt mi is. De ha csak a Rózsavölgyi Szalont vesszük példának, ahol a Szülőfalum, Pest című Molnár-estem látható, az a hely éppen azt a kávéházi hangulatot idézi, amit hiányolunk. Az a szalon egyszerre színház és kávéház. De azt, hogy a mai fiatalok hogyan találják meg a hangot egymással, például a romkocsmákban, tőlük kell megkérdezni.

– Egerben született, Szentesen járt dráma tagozatos gimnáziumba, most pedig a fővárosban él. Mennyire maradt meg vidéki fiúnak?

– Kicsit úgy vagyok ezzel, hogy egri fiúként szerettem elutazni Szentesre, majd jóleső érzés volt onnan hazatérni. Szüleim révén alapvetően vidéki, konzervatív, polgári neveltetést kaptam. Városit, nem falusit. A viszonyom azonban erős a falvakhoz. Eger mellett a mai napig őrizgetek és gondozok egy picinyke parasztházat: ha elutazom oda, élvezem pihentető nyugalmát. Pesthez az a hely húzott igazán közel, ahol most is ülünk: a Vígszínház.

– A színház olyannyira beszippantotta, hogy doktorált is belőle. Pontosabban a Vígszínház első direktorából, Ditrói Mór életéből és korából. Disszertációjából könyv is készült Aki Budapestet mulattatja, de Kolozsvárról álmodik... címmel.

– Valóban, a nevem elé odabiggyeszthetném, hogy dr., de nem ez motivált. A Vígszínházban eltöltött első tíz évem után hiányozni kezdett az elméleti rész. Nagyon érdekelt, hogy a Vígszínházban hogyan váltották egymást a tradíciók és a modernitások. Ezért is szereztem színháztudományi diplomát Veszprémben, a Pannon Egyetemen, majd a Színművészeti Egyetemen ezt a témát vittem tovább egy doktori disszertáció irányába. Ha ezzel valamit hozzátehettem a magyar színháztörténethez, nem volt hiába. Tudom, ez manapság nem divatos, és gyakran mondják is, hogy Béla, te fiatalon is öreges voltál.

– De csokornyakkendőt azért nem köt.

– Azt nem. Viszont öregesnek sem érzem magam. Erre példa A GRUND – vígszínházi fiúzenekar is, amit idén, május elsején alapítottunk. A tagok kivétel nélkül a Dés–Geszti– Grecsó: A Pál utcai fiúk című zenés játék vígszínházi előadásának szereplői, fiatalemberek: Ember Márk, Medveczky Balázs, Wunderlich József és Zoltán Áron. S bár a próbákon az én szabályaim szerint haladunk, a vége a fiatal közönség számára nagyon sikeres és szerethető. Így talán másként mutat már a kép, amikor mások nekem szegezik a kérdést, hogy miért nem vagyok modernebb, miért nem vagyok farmeresebb; vagy azt mondják: Béla, te túl szabályos vagy.

– Ezt, amúgy, sosem veszi zokon?

– A szabályosságot igyekszem szenvedéllyel és felelősséggel megélni; és arra törekszem, hogy ez ne legyen unalmas. Azt szeretném megmutatni, hogyan maradhatunk emberek egy egyre embertelenebbé váló világban.

– Merthogy összekuszálódtak kicsit a dolgok körülöttünk?

– Folyton kuszálódik. Az önálló estemet ezért is zárom Molnár Ferencnek azzal a gondolatával, hogy próbáljunk jók lenni, mert „Nem szöges palánkot kell hagyni magunk után, hogy megszúrja magát benne valaki, hanem kabátot, amiben melegedjék, aki fázik. Mert halhatatlanabbak vagyunk, mint gondoljuk.”