• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Fehér lányok felöltöztek

Szerző: Tanács István
AZ ELSŐ KÁPOLNA MEGÉPÜLÉSÉTŐL a külföldre vándorlás XXI. századi gyakorlatáig, a szigorú regulák rendjétől a „mindent szabad” világáig mesélik el egy homokháti tanyás község, Zákányszék történetét a különböző nemzedékekhez tartozó Mária-lányok. Mert a változásban ott lakik az állandóság.

Mária-lányok, Zákányszék
Fotó:
Ujvári Sándor

– Már édesanyám is vitte a Mária-szobrot – mondja Tanács Dezsőné Bóka Piroska. Fiatal lányként ő is rajta van azon a csoportképen, amely valamikor az 1960-as években készült Zákányszéken. Nagyon ifjú fehér ruhás lányok néznek azon a fényképezőgép lencséjébe. A Szűz Mária életét követő leányok, az ártatlanok, a tiszták, akik vállalják az erkölcsös életet – például, hogy érintetlenül mennek férjhez –, ölthették magukra a hófehér, hosszú ruhát. Közülük négyen, sudárak, egyforma termetűek emelték a szobrot vállukon. Mögöttük a nagyobbacska lányok a fáklyát, a kisebbek a lobogókat, az egészen kicsik a pici lobogókat vitték. Zákányszéken úgy mondták: a fehér lányok felöltöztek.

Az első kápolnát 1842-ben építtette ott a Lengyel család, amelynek tagjai akkoriban a tanyai kapitányi tisztet is betöltötték. A török által korábban elnéptelenített pusztákra tömegével költöztek ki gazdálkodni a fiatal családok Szeged-Alsóvárosból. Akkor még nem Zákányszéknek hívták a szétszórt tanyavilág központját, hanem Lengyelkápolnának. Annyi gyermek született, hogy 1852 és 1907 között hat tanyai iskolát kellett építeni. A templom csak 1925-ben készült el.

Szögfű Jánosné tanító néni adománya volt a 70-80 centi magas, fából faragott Szűz Mária-szobor, a szép, márványmintás baldachinnal együtt. Azt vitték vállukon a fehér lányok. A hónap első vasárnapján, búcsúkor, nagyszombat este feltámadáskor öltöztek fel – és olyankor, amikor fehér lány esküdött. Aki férjhez ment, búcsúajándékot kapott, rendszerint rámázott Szűz Mária-képet, hogy az ifjú pár akassza az ágya fölé.

– Ne vessen meg a Jézuska érte, de én mindig Szűzanya-párti voltam – vallja meg Tanács Dezsőné Bóka Piroska. – Az egész vallásban a Szűzanya a legrokonszenvesebb. Élő nőszemély, aki gyermeket várt, mint én. Kihordta a szíve alatt, megszülte, nem akármilyen körülmények között. Aztán megérte, hogy el kellett kísérnie a vesztőhelyre. Nekem is meghalt a fiam 43 éves korában, ezeket mind át tudom élni.

A fehér lányok vezetője, a Mária-anya özvegy Szabó Antalné Dicső Etelka – Etuska néni – volt. Paraginé Tóth Edina könyvtáros nagymamája 35 évesen maradt özvegyen.

A férje, mielőtt elvitték a frontra, azt mondta neki: ha ő odamarad, Etuska ne egyedül nevelje a két gyermeket, hanem keressen maga mellé társat. A fiatalasszony azonban kőkeményen kijelentette: egyetlen embernek fogadott hűséget az Isten színe előtt. Aztán a háború elvette tőle azt az egyetlent. De komolyan gondolta, amit mondott: özvegyen élt 88 éves korában bekövetkezett haláláig. Törékeny asszony volt, mégis férfiként dolgozott: szántott, kaszált, lovat hajtott. A hit segítette át az élet nehézségein. A Mária-lányok kicsit az édesanyjuknak tekintették. Pedig szigorú volt. Rászólt, ha valaki csak egy térddel térdepelt. Összeszidta, aki susmusolt a misén. Meg akinek rövidnek találta szoknyáját. Amikor a fehér lányok bevonultak a szentélybe, szembetalálkoztak a ministránsokkal.

Nem volt szabad szemezni, elmosolyodni sem.

Akkor még legények ministráltak, négyen. Igaz, azokkal a bálban is lehetett találkozni. Etuska néni oda is elment. A saját lányát csak tőle lehetett fölkérni, de a többieket is szemmel tartotta: melyik járkál ki puncsot inni.

– A fehér lányok is szívesen megkóstolták volna a puncsot – jegyzem meg.

– Nem illett kimenni a bálteremből, hogy az udvaron hancúrozzanak a legényekkel. De nem is követelőztek akkor úgy a fiúk, mint ma. A lánynak a kezét lehetett megfogni, az arcára puszit adni. A lányok sem mertek többet engedni, mert az anyjuk előbb megtudta volna, mint ahogy hazaérnek – meséli Oltványi Istvánné Horváth Piroska.

Vajon másmilyen lett volna Etuska néni személyisége, ha nem a hitében kell támaszt és vigaszt keresnie? Kevesen tudták, hogy a szigorúság mögött megértés és megbocsátás lakott. Egyszer ugyanis megtörtént az elképzelhetetlen, és egy fehér lány teherbe esett. Mindenki komoran várta, mit szól ehhez a Mária-anya, de ő csak annyit mondott: remélem, megesküdtök.

Az 1950–60-as években nem nézték jó szemmel, ha valaki templomba járt vagy hittanra íratta a gyerekét. Nem volt durva tiltás, csak kitartó lebeszélés. Aki gazdálkodott, annak nem tudtak ártani. De akinek a tanácsnál volt munkahelye, téeszben, áfésznél, takarékszövetkezetben, az jól tette, ha alkalmazkodott. Tanács Klára „nyugalmazott, de nem nyugodt” köztisztviselő mondja, hogy fiatalon ő minden szentséget felvett, mégsem lett templomjáró ember. Oltványiné Horváth Piroska édesapja rövid ideig téeszelnök volt, be kellett lépnie a pártba. Egyszer jött hozzájuk a párttitkár az iskolaigazgatóval: hogy néz az ki, hogy párttag létedre mind a négy gyereked hittanra jár? A felesége válaszolt helyette: ha elmegy a pártba, ott párttag, de itthon családtag.

Etuska néni lánya vezető tisztségviselő lett a takarékszövetkezetben – ő is alkalmazkodott. Változott a világ. Kevesebb lett a gyerek – a hatvanas évek második felében már volt, aki megszólta azt, aki a harmadik babát várta. Akkoriban maradt el a Mária-lányok vonulása is. A körmenet beszorult a templomkertbe, nem engedélyezték, hogy a hívők nagy körben vonuljanak.

A hagyomány és a szobor sokáig lappangott, mígnem 2014-ben dr. Janes Zoltán személyében fiatal, energikus plébános került a faluba. Bejárt pincét, padlást a templomban és a parókián, végül egy eldugott helyen, letakarva megtalálta a Mária-szobrot. Zoltán atyához közel áll a Mária-kultusz. Busszal, hívekkel évente elzarándokol Czestochowába, a csodatévő Fekete Madonna-ikonhoz.

Éppen ezért nagyon örült, hogy megtalálta a zákányszéki Szűzanya-szobrot, amely elkeserítő állapotban volt: Mária szeme kék pöttyökkel kiemelve, ruházata csónaklakkal és aranyfüsttel „díszítve”, baldachinja fehér olajfestékkel lemázolva.

Az atya megkeresett egy ismerős restaurátort, aki rendbehozta a szobrot. Könnybe lábadt a szeme, amikor eredeti szépségében újra meglátta. Dr. Janes Zoltán úgy véli, akkor szűnt meg a Mária-lányok közössége, és került raktárba a szobor, amikor az 1965-ös II. vatikáni zsinat után a katolikus templomokban nagy tisztogatás, sallangmentesítés ment végbe. Ő változtatni akar ezen. Czestochowai mintára beépíttette a szobrot az oltár szerkezetébe. Zákányszéken is van képnyitás és képzárás – egy elektromos szerkezet teszi láthatóvá és takarja el a szobrot, fanfárhang kíséretében.

Zoltán atya a fotó kedvéért leveszi a reverendát, és farmernadrágban tart hittanórát nekem: – Az egyház egyik legnagyobb ajándéka a szentek tisztelete. Ők az életükkel, az általuk tett csodákkal elnyerték az örök boldogságot, de közbenjárnak imáikkal az Istennél miértünk.

A szentek közül az első a Szűzanya, mert Jézust hordozta, és mert mentes volt az eredendő bűntől. Jó olyanhoz szólni, olyantól segítséget kérni, kisírni magunkat előtte, aki jóakarónk és segítőnk az Isten előtt.

A fehér lányok 2016-ban, a búcsúi szentmisén jelentek meg újra a szoborral. Már nem harmincan voltak, csak négyen-öten. Köztük a tizenkilenc éves Daka Lucia, akinek nagymamája annak idején szintén fehér lány volt. Daka Vincéné Varga Mária ifjú szépségében látható a Mária-lányokat ábrázoló mintegy hatvanéves csoportképen, amelyet a helyi ZakaHom-e Egyesület tagjai megtaláltak, felkutatták a rajta szereplőket, és 2016. november 10-én találkozót szerveztek nekik.

Mindenki, aki fölismerte magát a képen, fölállt, lánykori nevén mutatkozott be, és elmesélte, mi történt vele azóta. Abból a korosztályból még középiskolába is kevesen jutottak el. A többség nyolc általánost végzett.

Zákányszékre vagy valamelyik szomszéd faluba ment férjhez. Gazdálkodott, gyermekeket szült, megállta helyét az életben. A következő nemzedék életéből kimaradt a Mária-szobor. Közülük már sokan szereztek érettségit, néhányan diplomát. A harmadik generáció – Lucia nemzedéke – sokkal kisebb létszámú, és kevesen vannak otthon. Sokan egyetemisták nagyvárosokban.

Lucia két tannyelvű német tagozatos gimnáziumba jár Szegedre, úszóedzésre Mórahalomra. Első és 12. osztályos kora között ministrált – ma már a lányok is ministrálhatnak.  Hívták az ifjúsági önkormányzatba, majd amikor más nem akarta elvállalni, ő lett az ifjúsági polgármester. Hogy mit csinál az ifjúsági önkormányzat?

Ottjártunkkor éppen a böllérnapon segédkeztek – ők sütötték a hagymás vért.

Luciát hívták a felújított körmenetbe Mária-lánynak. Varrattak nekik fehér ruhát. – Amikor először fölvettem, odaálltam benne a mama elé – meséli. – Tudtam, hogy ő is fehér ruhás lány volt. Három fia van, én, a lányunokája lehettem a következő, aki fölveszi ezt az öltözetet.

Ő pedig csak állt, és hullottak a könnyek a szeméből. Lucia fiatal tenyerébe fogja a nagymama ráncos kezét, és nem engedi el, amíg beszélgetünk.

– Mit érzett, amikor a szobrot vitte?

– Hú, nagyon megérintett. Annak súlya van. Érzelmileg is nyomja a vállat. Egyszerre kell lépnünk, és egyforma magasnak kellene lennünk.

– Mi van, ha nem egyformák?

– Akkor baj van. Akkor a kisebbekre nehezedik a súly.

Csodálkozom, mennyi mindennel foglalkozik.

– Úgy nőttem föl, hogy mindig magam választottam meg, mit csinálok – mondja. – Pedig mennyire szeretek aludni! Néha elcsodálkozom, hogyan tudtam tizenkét éven át minden vasárnap hét órakor fölkelni, hogy odaérjek ministrálni a félkilences misére. És nyaranta hajnali négykor, hogy szedjük az őszibarackot a mamáék földjén.

Daka Vincéné mindhárom fia diplomás lett. A legkisebb évek óta Németországban él. Lucia és az öccse, Bence nyaranta legalább egy hónapot kint tölt. Bence informatikus akar lenni, Kanadába vágyakozik. Lucia genetikusnak készül Németországba.

– Ha elmegy, ki viszi vállán a Mária-szobrot?

– Belátható jövőt akarok. Magyarországon egész nap szalad az ember, mégsem ér oda sehová.

– Mi lesz Zákányszékkel, ha a fiatalok közül elmennek a legjobbak?

Erre Paraginé Tóth Edina válaszol.

– Itt, falun akkor is megműveltük a földet, ha nem volt biztos, hogy lesz termés. Ősi törvény, hogy a földet be kell vetni, akár lesz haszon, akár nem. Ehhez hit kell. A nagyvilágban más törvények vannak. Ugyanazzal a munkával itt alig érnek el valamit, míg másutt a sokszorosát. Hát miért ne mennének? Aki menni akar, el kell engedni, aki maradni akar, annak pedig örülni kell!

– Nem sajnálja, hogy Lucia elmegy? – kérdem a nagymamát.

– Menjen csak, boldoguljon! Majd tartjuk a kapcsolatot – óvatosan kiveszi kezét unokája kezéből.

Tanács Klára, a nyugdíjas köztisztviselő, aki járt úttörő-foglalkozásra és hittanra, járt a KISZ-be, és elmaradozott a templomból, nem volt hívő, de nem volt tudatos ateista sem, csak alkalmazkodott, azt mondja:

„Már mindent szabad. Nem szabja meg senki, hogy a 8-as misére kell menni vagy a 11-esre, milyen hosszú legyen a szoknya, hogyan álljon a fejkendő csücske. Már nincs párt, nincs KISZ, nekünk nincs többé ifjúság. De valaminek lenni kell. Szűz Mária meg a hit még van. Mikor az ember megöregszik, visszatér oda, ahonnét elindult. Én azért vagyok itt, hogy próbáljam öregségemre a többiek életéből meg az itteni falusi eseményekből megérteni magamat. Az életünket.”


TANÁCS ISTVÁN
RIPORTJA 

UJVÁRI SÁNDOR
FELVÉTELEI
 

Címkék: Faluriport