• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Versbe rajzolt tulipán

Szerző: Borzák Tibor
LASSAN HÁROM ÉVE, hogy nincs köztünk Juhász Ferenc kétszeres Kossuth-díjas költő. Halála óta több emlékkiállítása volt, szülőfalujában felavatták a szobrát és elkészült a síremléke. Hamarosan könyv és dokumentumfilm jelenik meg róla. Leánya, Juhász Anna tíz éve indította el első irodalmi szalonját a fővárosban, mára több helyen tart irodalmi beszélgetéseket – óriási sikerrel. Verset viszont soha nem írt.

– Egy interjúban sem kerülhető meg, hogy ön Juhász Ferenc lánya. Bizonyára édes teher ez. Könnyebb így érvényesülni? 

– Érvényesülni – nem hiszem. Inkább azt mondanám: az életben kapunk lehetőségeket, ajándékokat, gesztusokat. Hogy mit kezdünk velük, egyáltalán észrevesszük-e, értékeljük-e ezeket, az kifejezetten rajtunk múlik. És a neveltetésünkön. Nem zavar, ha minden interjú úgy kezdődik, hogy kinek a lánya vagyok, hiszen az édesapám csodálatos ember volt. Ez nem valami „kötelező” szöveg, őszintén így gondolom. Egyre mélyebben értem őt. Ahogy haladok a korral, ahogy gyűlnek a tapasztalataim, ahogy megismerem az irodalmi életet, fokozatosan tárulnak fel előttem a sikerei, a harcai, a kudarcai. Letisztul bennem az életünk, amit harmincöt évig egymás közelében töltöttünk.

– Tetten érhető az időben olyasfajta váltás, hogy valameddig a híres költő lánya volt, majd diplomával a kézben saját jogon akart karriert? 

– Ennyire éles váltás nem volt. Eszter nővéremet és engem is nagyon korán arra neveltek a szüleink, hogy egyfajta rend érvényesüljön odahaza, vagyis a saját életünkről mi döntöttünk, de ők irányítottak bennünket, és voltak elvárásaik is. Ha van mihez viszonyulni, ha nem csak gyerekként kezelnek, az mindenképpen sokat segít a személyiség fejlődésében. Édesapám életének utolsó tíz évében szerkesztőként, szervezőként vehettem részt a munkájában. Elég sűrű időszak volt, hiszen könyvei jelentek meg, film született a Szarvassá változott fiú színházi előadásból. Kezdtem belátni, hogy az én utam az irodalom területén lehet. Családunk részéről mindig is természetes volt a másikról való gondoskodás, legfeljebb csak a hangsúlyok változtak, édesapámat idős korában mindannyian segítettük a munkájában. Visszatérhetnék az előző kérdésére? 

– Hogyne.

– Azt kérdezte, könnyebb volt-e érvényesülnöm édesapám miatt. Kár lenne tagadnom, hogy jelentett valamiféle belépőt. A szakmában tudták rólam, hogy ki vagyok, hiszen írók, költők, kiadósok közt nőttem fel. Ezt tényként kell elfogadni. Az egyetemen ennek a könnyebb és nehezebb oldalát is megéltem. Ma már a munkámban mindegy, hogy honnan jöttem. Persze nekem fontos, hogy a műsoraimban, nyilvános beszélgetéseimben jelen legyen Juhász Ferenc, mindig idézek a verseiből, hadd ismerjék meg a fiatalok is. 

– Nemrég az Élet és Irodalomban nemtelen támadás érte az édesapját, kötelességének érezte megvédeni…

– Erről csak annyit mondanék: a szerzővel még az egyetemről ismerjük egymást, most valamiért úgy gondolta, meg kell írnia azt a cikket, nem jóindulattal, részben felkészületlenül és igaztalanul. Apám nem szólt volna semmit. Költészete miatt mindig is támadták, megosztó ember volt. Sokan nem értették a verseit, mások meg utánozni próbálták. Nem csatlakozott egyetlen irodalmi csoporthoz sem. Egyedül alkotott egységet. Csak rá jellemző stílusával egyedit és maradandót hozott létre. Kányádi Sándor azt mondta róla a bemutatásra váró dokumentumfilmben, hogy édesapám költészetének nem lesz folytatása, mert azt nem lehet folytatni. 

– Önnek örökké bizonyítania kell?

– Része az egésznek. Rengeteg jó történik velem, de sok mindennek kell megfelelnem, hiszen az emberek elvárása igen magas. Nincs bennem görcs, mosolyogva teszem a dolgom. Budapesten több helyen – például a Várkertben, a New York, a Hadik kávéházakban – van módom irodalmi esteket, kultúrával kapcsolatos rendezvényeket tartani, hál’ Istennek, telt házak előtt. Ezt semmilyen protekcióval vagy hátszéllel nem lehet előidézni, vagy tudok kérdezni és a hangulatot megteremteni, vagy nem. 

– Édesapja meg nem értettsége vagy az imént említett negatív felhangú publikáció mögött nyilvánvalóan irigység húzódik. Legyen bármi, a szerencsés mégiscsak ön, hiszen olyan családi közegben nőtt fel, ahol a korszak nagyjai egymásnak adták a kilincset.

– Számunkra ez természetes volt, bár nem fogtuk fel a jelentőségét. Annyi azért átjött, hogy nagyon különleges dolog részesei vagyunk. Állandó vendégjárás volt nálunk, izgalmas beszélgetésekkel, vitákkal fűszerezve. Művészekkel nyaraltunk, s jöttek velünk kirándulni. Édesapámra az utcán ráköszönt a taxis, a hentes. Mindenki tudta, ki az a Juhász Ferenc, akkor is, amikor alig jelentek meg a versei. Az ötvenes, hatvanas, hetvenes években átélt sikerei a későbbiekben sem koptak el. Annak idején is értettük ezt, de mélységeiben csak most éljük meg. 

– Milyen kincseket rejt a hagyaték?

– Édesapám dolgozószobája érintetlenül áll. Íróasztalán ott a szemüvege. Egymás mellett sorakoznak a tollai, a ceruzái kihegyezve. Kéziratait mintha tegnap fejezte volna be. Viszont a ládákban lévő dokumentumokat elkezdtük feldolgozni. Tele vannak régi emlékekkel. Kevesen tudják, hogy szeretett rajzolni. Mire a nővéremmel hazaértünk az iskolából, az asztalunkon meglepetés várt, rövidke vers, valamilyen rajz vagy üzenet. Lerajzolta a családunkat, kit milyen virágnak képzelt el. Engem például tulipánnak, önmagát sárga rózsának. Nemrég az egyik mappából kéziratvázlatok, családi ereklyék közül előkerült a nekem írott verse, melynek közepében színes tulipán látható. Emlékeztem rá, mégis szíven ütött. 

– Ön nem akart költő lenni?

– A költészet számomra szent. Valami a láthatatlanból. Még inkább: titok. A versíráshoz magasabb rendű létezés kell. Nekem ez nem adatott meg. Meg sem próbáltam hát. Nincs hozzá tehetségem, más úton haladok. 

– Volt határozott elképzelése a jövőjéről?

– Az az érdekes, hogy voltak elképzeléseim, mindazonáltal egy folyamat részeként jutottam el odáig, ahol most tartok. Nem határoztam el az egyetemen, hogy a városban számtalan helyen irodalmi szalont szeretnék alapítani. Viszont fokozatosan erősödött a vágyam, hogy irodalommal foglalkozzam. Hogy sikeresek lettek az estjeim, az nem feltétlenül tehetség kérdése, egyfajta hiány pótlásáról is szól. Bár a közösségi oldalak kitágították a világot, de az élő beszédet nem tudják pótolni. Szemtől szembe megmondani a véleményünket vagy hallgatni másokat azt is jelentheti, hogy megnyílnak azok a csatornák, amelyek eddig elzárva voltak, vagy éppenséggel bátorságot adnak az otthoni beszélgetésekhez. Ha hiszi, ha nem, ebben akár egy vers is katalizátorként működhet.

– Mondhatjuk, hogy Juhász Anna újraélesztette a fővárosban az irodalmi szalonokat? 

– Azt merem gondolni, hogy igen, valamit beindítottam. Korábban csak az általam nagyra tartott Nyitott Műhely létezett, amit ott Finta László csinál, az nekem a mai napig is példaértékű. Az elején mindenki le akart róla beszélni, hogy hasonlóba kezdjek. Mára szerte a városban alakulnak irodalommal, kultúrával foglalkozó sorozatok. Most a Hadik kávéházban beszélgetünk, itt nyolc éve rendezünk programokat. Ez önmagában elismerés, hát még az, hogy töretlen az érdeklődés. A közönség sokszínű, a Várkert vagy a New York kávéház eseményeire más és más érdeklődésű emberek jönnek, a témák is különbözőek. Ami jó, az rossz is: egy óra alatt elfogynak a jegyek. Talán több időpontot kellene hirdetnünk… Sokszor csak témákat jelölök meg, októberben Velence-, Jávor Pál-, novemberben Bob Dylan-, Mándy Ivánest lesz, ezek máris telt házasak. Ez a bizalom boldoggá tesz. 

– Hogyhogy nem jutott még valamelyik tévécsatornának eszébe, hogy az ön estjeit közvetítse, vagy önálló irodalmi show-t ajánljanak fel?

– Remélem, az illetékesek olvassák ezt az interjút… Viccet félretéve, újabban jelen van az életemben a kamera: Pure Poesia címmel kéthetente láthatók videóim a közösségi portálon. Fontosnak éreztem, hogy ne csak élő beszélgetéseket készítsek, hanem tizenöt-húsz perces dialógusokat is folytassak az irodalomról. Önkéntes olvasástámogatásba kezdtem, ismert embereket kérdezek könyvélményeikről. Tévés múlt nélkül kilenc-tízezres nézettségnél tartok. Szerencsém van, hogy a nemrég született kisbabám mellett is azt csinálhatom, amit imádok, és ami értéket képvisel. 

– Vannak álmai? 

– Most kitölti az életemet a jelen. Édesapám 90. születésnapja apropóján hamarosan megjelenik egy emlékkönyv, október 24-én pedig bemutatjuk a róla készült, A mindenség szerelmese című filmet, amit a férjemmel, Csáky Attila producerrel együtt készítettünk. És még rengeteg ötletünk van, hogyan tudnánk tovább ápolni az emlékét.

NÉMETH ANDRÁS PÉTER FELVÉTELE

Címkék: Interjú