• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Zsenik az őrület határán

Szerző: Szijjártó Gabriella
„A magyar fajta napimádó. Ám van egy kis töredéke, amely holdimádó. A mi barátunk is ezek közé tartozik – írta édesanyjához írt levelében Kosztolányi Dezső szegedi költőtársáról, Juhász Gyuláról. – Szeret szenvedni. Megmérgezi magát zöld holdfénnyel. Ha boldog, gondoskodik róla, öntudatosan-öntudatlanul, hogy ne sokáig legyen az. Hidd el, anyám, ez az önsanyargatás, az akaratnak ez a megkeményítése, ez a drill minden művész alapvonása.”

A pszichiátriai betegek általában fogékonyak a muvészetterápiára

Kosztolányi általánosítása korántsem hatott az újdonság erejével. Már kétezer-kétszáz évvel korábban Arisztotelész is leszögezte, hogy „sosem létezett zseni az őrültség árnyalata nélkül”. Tétele azóta számos követőre talált. Persze nem alaptalan a párhuzam, hiszen a művészek, a kreatív alkotók gyakorta másképp látják a világot, másképp reagálnak jelenségekre és egészen más összefüggéseket ismernek fel, mint mi, egyszerű halandók. Gondolkodásuk és viselkedésük eltér az átlagostól, mondhatni a normálistól – akárcsak a pszichiátriai betegségekben szenvedőké. Sőt meglehetősen sokszor át is lépik a normalitás határát: számtalan művész diagnosztizáltan mentális beteg volt.

Ahogy az említett Juhász Gyula is: rendszeresen kezelték idegklinikákon, majd 1917-ben „hivatalosan elmebetegnek nyilváníttatik”. Az egész életében boldogtalan költő pesszimista kedélyvilága a kezdetektől rányomta bélyegét a verseire.

Szorongása, mániás dep¬ressziója, szociális fóbiája elől menekülvén hatszor próbálta meg eldobni az életét: hol a Lánchídról ugrott le, hol mellbe lőtte magát a pesti Nemzeti Szállóban, hol felakasztotta magát, hol pedig gyógyszereket vett be. 1937-ben végül sikerült; gyógyszermérgezéssel eszméletlenül vitték kórházba, és másnap délután belehalt.

Számos kutatás jutott arra a következtetésre, hogy a kreatív szakmák közül az íróknál-költőknél fordul elő leggyakrabban a szorongás, a mániás depresszió és a skizofrénia, aztán szorosan felzárkózik a többi művészpálya is. Menekülésképpen nagyobb valószínűséggel nyúlnak az alkohol és a drogok után – mint például a költő Ady Endre, az orosz zeneszerző Muszorgszkij és a norvég festő Edvard Munch.

A mániás depressziós művészek életében (ma inkább bipoláris zavarnak hívják) három szakasz váltakozik: a depressziós, a mániás és a tünetmentes. Depressziós fázisban szinte nem alkotnak; nevezik ezt alkotói válságnak is. Míg a felfokozott mániás fázisban szinte megállás nélkül dolgoznak, általában a legjobb műveiket hozzák létre. Ilyen „csapongva” élt az író-költő Babits Mihály, az orosz zeneszerző Csajkovszkij és az angol költő Byron.

Megfigyelték, hogy a depressziósok kétszer gyakrabban követnek el öngyilkosságot, mint az átlagember. Ernest Hemingway amerikai író mély érzelmi szakában puskával vetett véget az életének. Az író Márai Sándor családtagjai sorozatos halála után, elmagányosodva, előrehaladott rákbetegségében esett depresszióba, és pisztolylövéssel tett pontot életére. A labilis idegállapotú színész, Soós Imre 27 évesen fordult önmaga ellen.

Persze utólag nem mindig könnyű rekonstruálni, kinél mi lehetett a baj. Például József Attila esetében pillanatnyilag fej fej mellett áll a mániás depresszió és a Borderline-személyiségzavar mint magyarázat, miért lépett a költő vonat elé és halt szörnyet a balatonszárszói vasútállomáson 1937-ben. Ez utóbbi betegség a hangulat szélsőséges ingadozásával, önkárosító tünetekkel, zaklatott érzelmi állapotokkal jár – ezek mind kétségkívül megfigyelhetők voltak a szerelmi reménytelenségektől terhelt költőn.

Gulácsy Lajos skizofréniában szenvedett. (Ebben a hasadásos elmezavarban felbomlik a gondolatok, érzések, cselekedetek közötti összhang, téveszmék és érzékcsalódások gyötrik a beteget.) A festő már betegsége jelentkezése előtt jelentős műveket alkotott, de a skizofrénia kezdeti szakasza fokozta a művészi teljesítményét. Ám amikor a pszichéjén elhatalmasodott a kór és végleg elmegyógyintézetbe került, egyre kevesebbet és gyengébbeket, s a végén már semmit sem alkotott.

Örök téma és megválaszolatlan kérdés tehát ma is: aki zseni, az egyben őrült is?! Természetesen nem minden kreatív művész mentálisan beteg, és nem minden pszichiátriai beteg rendelkezik kimagasló művészi hajlammal. Mindenesetre elgondolkodtató Nancy Andreasen amerikai neurológusprofesszor egyik régebbi számítása: nyolc amerikai író kapta meg a Nobel-díjat, ebből hét bipoláris hangulatzavarban szenvedett. A nyolcadik pedig nem érdemelte meg.

Tébolyda márpedig kell!

Elsőre vehetjük akár jó hírnek is, hogy Magyarországon még a XIX. század elején sem létezett tébolyda. Elmebetegeink ugyan voltak, de aki szakszerű ellátásra vágyott, annak külföldre kellett utaznia. Csakhogy 1812-ben a bécsi, a prágai és a lembergi elmeintézetek rendeletileg bezárták kapuikat a magyar páciensek előtt – azzal indokolták a döntésüket, hogy az ország nem tudja viszonozni ezt az egészségügyi jótéteményt. Az 1850-es években már halaszthatatlanná vált egy országos elmegyógyintézet felállítása.

Buda városa 22 helyszín megtekintése után a lipótmezei telkek megvásárlása mellett voksolt. A terület Göbl Lipót tulajdonában áll, róla nevezték el Leopoldfeldnek, vagyis Lipótmezőnek. Az építésről I. Ferenc József rendeletben döntött.

A Budai Magyar Királyi Országos Tébolyda – hatalmas parkkal, 50 hold erdővel körülölelve – 1868-ban nyitott, 300 férőhellyel. Kezdetben a betegek kezelésében főleg nyugtatókat használtak, csak indokolt esetben alkalmaztak kényszerzubbonyt vagy cellába zárást. Hosszú út, számos átalakítás, névváltozás vezetett az OPNI-ig – ezalatt többek között elindították a gyógyvízkezelést, a szabad kijárást, a munkaterápiát a jéggyártól a sertéstelepig, kis színházat, uszodát, teniszpályát létesítettek. Mígnem 2007-ben váratlanul bezárták az intézményt.

A nyolcmilliárd forintra taksált, műemléki védettségű, folyamatosan pusztuló ingatlanról mindössze annyit lehet tudni, hogy a hatályos II. kerületi szabályozás szerint egészségügyi célokra hasznosítható, s kizárólag ilyen funkciót képzel el a falak között az állami tulajdonos is. A minap adták hírül, hogy az „üres évek” után a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. megkezdte az OPNI hosszú távú fejlesztési koncepciójának még csupán a kidolgozását. Ezzel egy időben jelentették be, hogy még az idén megnyitja kapuit az Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet; az intézménynek helyet adó Nyírő Gyula Kórház hárommilliárd forintos támogatást kapott a mentális programokra.