• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Erdélyt nem szabad elfelejteni

Szerző: Borzák Tibor
Harminc éve él Magyarországon, negyven esztendősen települt át Erdélyből. Volt idő, amikor sokat foglalkoztatták. Most, hosszabb hallgatás után a Márai-film főszereplőjeként az év egyik kimagasló alakítását nyújtotta. Bács Ferenc színművésszel találkoztunk.

Bács Ferencnek nem kellett idegenek közt, idegen nyelven élnie, mint Márai Sándornak
Fotó:
Bohanek Miklós

– Azt hallom, még most is sok nő szerelmes önbe, pedig már elmúlt hetvenéves. Minek köszönhető ez?
– Hogy szerelmesek volnának belém a nők? Én nem tudok róla. Azt hiszem, ez inkább egy kis túlzás!
– Eljutnak önhöz a vélemények?
– Épp az imént mondott egyet… De nem kapok mindig csak kellemes megjegyzést, hallottam már borzalmas híreket is magamról.
– Például?
– Szakmai intrikák, nem érdemes velük foglalkozni. Távol áll tőlem az ellenségeskedés. És a sok-sok csalódás ellenére még mindig szeretem az embereket. Fel sem tudom fogni, miért akar valaki a másiknak rosszat. Nincs értelme a bántásnak, senkinek semmi haszna belőle.
– Csak nem azért bántották, mert egy időben jól ment a szekere?
– Fején találta a szöget! Amikor a családommal átköltöztem Erdélyből Magyarországra, szinte kézről kézre adtak a rendezők. Miskolcon kezdtem, Győrben folytattam, majd Várkonyi Zoltán hívására kerültem Budapestre. Mivel „új arc” voltam, a filmesek is megtaláltak maguknak.
– Ezt pedig nem vették jó néven azok, akik régóta sorban álltak a szerepekért…
– Nyilván nem tetszett nekik. Bizonyára „kitúrtam” egy-két kollégát a szerepköréből, de én nem tehettem erről.
– A csapból is Bács Ferenc folyt.
– Valóban. Bűnnek tartja?
– Dehogy. Mivel varázsolta el a szakmát?
– Fogalmam sincs. Soha nem kértem segítséget, soha nem panaszkodtam. Mindenütt szeretettel fogadtak. A szakma is, a közönség is. Sokszor azonosítottak a szerepeimmel. Mindig arra törekedtem, hogy hiteles legyen, amit teszek.
– Saját jellemvonásait is beleviszi a játékába?
– Nem. Igyekszem annak a jellemvonásait, egyéniségét felfedezni, akit alakítok. Az életemet természetesen meghatározzák a jellemvonásaim. Szüleim becsületes embernek neveltek, soha nem tértem le arról az útról, melyen elindítottak. Sokat köszönhetek az iskoláimnak. És a körülöttem lévő embereknek, a barátoknak. Egy kialakult egyéniséget nem lehet átformálni, én is makacsul ragaszkodom a rigolyáimhoz. Amikor a főiskolán tanítottam, akkor sem akartam senkit megváltoztatni, csak a szakma titkait osztottam meg a növendékeimmel.
– Harminc éve jöttek át Erdélyből. Miért?
– Nem Erdélyből, hanem egy rendszerből jöttünk át. A gyerekek miatt. Én pedig magyar színészként csak magyar nyelven tudtam elképzelni a pályámat, noha külföldi vendégjátékaim során sokszor csábítgattak, hogy maradjak kinn; de mindig hazajöttem.
– Negyvenévesen cserélt hazát. Felnőttként is át lehet ültetni a fát?
– Nem lehet átültetni. Kolozsvári és marosvásárhelyi emlékeim mind itt vannak velem. Erdélyt nem lehet és nem is szabad elfelejteni.
– Ma milyen gyakran tér haza?
– Sajnos már csak a sírkerteket járom. Szüleim a Házsongárdi temetőben nyugszanak, és barátaim, iskolatársaim közül is sokakat elvesztettem. Kolozsváron mindig felkeresem régi életem színtereit, betérek például a Szent Mihály-templomba, ahol gyerekkoromban ministráltam.
– Említette az imént a hitelességet. Tisztában van vele a színész, hogy mikor milyen a szerepében?
– Soha nincs tisztában vele. Erről másoknak kell véleményt nyilvánítani. Nekem az a véleményem, hogy az a színész, aki látja magát kívülről, hagyja is abba a mesterséget.
– Azért hoztam fel a témát, mert a Márai-filmben, Az emigránsban megdöbbentő a hasonlóság az író és ön között. Nagy találkozás volt?
– Mindegyik szerepemet nagy találkozásként élem meg.
– Márai Sándor bőrébe bújni különös izgalom?
– Igen. És persze kellett hozzá egy rendező, aki helyzetbe hoz, egy jó operatőr, partnerek és az egész csapat. Közös ügy, közös munka. Az én dolgom az volt, hogy az alakítandó szereplő bőrébe bújjak, úgy érezzek és úgy gondolkozzam, ahogyan ő.
– Biztos vagyok abban, hogy szereti az író műveit…
– Sokat jelentenek számomra. Márai külföldön hamarabb volt sikeres, mint idehaza. Ezt tapasztaltam a San Diegó-i, illetve a salernói forgatáson is. Soha nem akart mást, mint megírni azt, ami a lelkében, az agyában, a szívében lakozik. Elmenekült a diktatúra elől, nem akart visszatérni. De idegenben is magyarul gondolkodott és magyarul írt.
– Ha azt vesszük, ön is egy diktatúra elől menekült. Hasonló sors?
– Én egy helyzetből jöttem egy másik helyzetbe. Annyiban más az én sorsom, hogy nekem nem kellett idegenek közt, idegen nyelven élnem. Márai elvesztette hazáját, és ez nagyon fájt neki, élete végéig honvágy gyötörte. Sorra meghaltak a szerettei, a barátai, sőt még az ellenségei is. Betegen, tehetetlenül, pénztelenül nem akart tovább élni kiszolgáltatottan, inkább öngyilkos lett.
– Magányos emigránsként nincs értelme az életnek?
– Márainak nagyobb volt a honvágya, mint a magánya. Egyébként hiszek benne, hogy mindannyiunk sorsa eleve elrendeltetett. Hogy rám mi vár, azt nem tudom.
– Mennyire tartja magát magányosnak?
– Szakmailag minden színész magányos. A kiváráson alapul az életünk. Arra várunk, hogy mikor kapunk lehetőséget. El kell fogadni azt is, ha nem hívnak.
– Bántja a mellőzés?
– Tudni kell vállalni – mondom ezt hetvenévesen, miközben egy negyvenesnek az élete múlik rajta. A színészi pálya göröngyös, ezzel mindenki tisztában van már az út elején. Nincsenek ünnepek, amikor mások pihennek, mi játszunk. De nekem az is ünnep! Azt már tudom, sok kicsi ünnepből tevődik össze a boldogság. És persze az sem mindegy, milyen körülmények között élünk, mert az a színész sorsát is jelentősen befolyásolja.
– Meghatározzák az ön hangulatát is a jelenlegi közállapotok?
– Természetesen hat rám, ami körülöttünk történik, de a színésznek nem ez a dolga, neki a szerep legyen a fontosabb.
– De nem bújhat ki senki sem a napi politika alól!
– Nekem is van véleményem a politikáról, a gazdaságról, ám ha átlépem a színház küszöbét, attól kezdve eltörpülnek a hátrahagyott gondok, a rivaldában a hivatásom az első. A közönség bizalmát meg kell szolgálnom.
Címkék: Életút