• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Rendőrrel jár kasszát fúrni

Szerző: Balogh Géza
Az ember néha eljátszik a gondolattal, vajon milyen lehet bankot rabolni? Páncélszekrényt fúrni, robbantani. Aztán persze az egész csak gondolat marad, amolyan veszélytelen játék. De azért vannak kivételek. Mátészalkán is él egy ember, aki nem csupán játszott a gondolattal. Több száz páncélszekrényt tört fel! S ezért nemhogy börtönt, de egyenesen kitüntetést kapott.

Radoszta Imre ugyanis hivatásos kasszafúró. Azazhogy nem egészen. Hivatalosan lakatosmester, ezen belül meg páncélszekrény-javító és -készítő iparos, aki Szarvastól Nyíregyházán át Egerig bejárja az ország harmadát. Már vagy ötven éve. Igaz, manapság ebben a furcsa, számzáras világban már az ő szolgáltatásaira is mind kevesebb az igény, de ha komoly a baj, általában neki telefonálnak. Hogy gond van, Imre bácsi, nem nyílik ez a fránya páncélszekrény.
– Hát…, a fránya helyett mást mondanak – fogad bennünket nevetve az idős mester mátészalkai otthonában, egy hatalmas, de mérhetetlenül szelíd kutya társaságában. Meg is jegyezzük, hogy nem bízik a saját páncélszekrényében? Ez a kutya őrzi az értékeit? Mire ő csak elnézően legyint. – Az én értékeim? Világéletemben dolgoztam, de semmim sincs, ami páncélszekrény után kiáltana. Mert én azt mondtam mindig: jó dolog nyugodtan lefeküdni. S még jobb nyugodtan felkelni.
Imre bátyánk – mindenki így szólítja, főleg azok, akik azért dörgölőznek hozzá, hogy ellessenek tőle egypár titkot – nyolcvanegy éves, és tavaly adta vissza az ipart. De ez nem jelenti azt, hogy szögre is akasztotta a kesztyűt. Bolond szekrény ugyanis ma is akad, gyógyító meg alig-alig. Két unokája közéjük tartozik. Az egyik rendőr főhadnagy, általában vele jár kasszát fúrni. Mert ő már autót nemigen vezet, az unokája meg imádja a kormányt, és a fúrót is egészen jól kezeli.
Az igazi konjunktúra azonban negyvennégyben–negyvenötben volt. A háború alatt eltűnt a sok páncélszekrény kulcsa, nekik is éjjel-nappal fúrni, bontani kellett. Akkortájt ugyan ő még csak inas volt, de az apjánál nem kellett nagyobb mester. Nem is volt az egész Tiszántúlon. A nyíregyházi nagytakarék pénztár páncéltermét is ő nyitotta fel. De hogyan!? Képzeljünk el egy kisebb tornacsarnok méretű termet, ami környes-körül be van vasalva, betonozva. A zár pedig nem enged.
– Apámat egy kötélen engedték le, s szabályosan szét kellett bontania a bevasalt falakat, hogy a teremben őrzött értékekhez hozzá lehessen jutni. Napokig dolgozott rajta. Közben tucatnyi fegyveres vigyázott rá. Illetve hát a pénzre, az aranyra.
Imre bátyánk is aranykorként emlegeti azokat az éveket. Sose keresett olyan jól, mint akkor. Kulcsokat gyártott. Lakáskulcsot, pincekulcsot, mindent. Két forint volt darabja, ő látta el Nyíregyháza összes lakatosát nyers kulccsal. Előtte meg, tizenkét-tizenhárom évesen cserkészjelvényeket, repülőgépmaketteket öntött. Hozzá járt Nyíregyháza összes gyűjtője. Tizenhét-tizennyolc évesen pedig hozzáfogott csikótűzhelyeket gyártani. A nyírségi megyeszékhely környékén egészen biztosan üzemel még belőlük néhány.
De azért a páncélszekrények mindig jobban izgatták, mint a spórok. Az apja mellett lassan azok titkait is kiismerte. Állítja, olyan szekrény nincs, amit ki ne lehetne nyitni. De hogy mi a titka, nem árulja el. Illetve csak legyint, mikor erről kérdezzük.
– Titok? – húzza el a száját. – A lamelláknál el kell találni a stiftet. Ennyi.
A kíváncsiskodó szakmabelieknek ennyit se mond. Pláne annak, akinek a szeme se áll jó. Ő nem fog kasszafúrókat nevelni, az biztos. Még páncélszekrénykulcsot se készít, hiába jönnek hozzá, hogy Imre bácsi, eltűnt az a piszkos kulcs, reszeljen már egyet. Csak akkor vállalja, ha pecsétes megrendelést hoznak. Mint mondja, kinyitott több száz, nyithatatlannak hitt szekrényt, de talán kettőbe-háromba ha belenézett. Sose érdekelte, mi van bennük. Őt a szekrény csak addig izgatta, míg ki nem nyitotta.
Talán ezért is volt annyi ügyfele. A diszkréciója miatt. A takarékszövetkezetek felfutása idején már Mátészalkán lakott, nem győzte gyártani az új szekrényeket. Mert a megrendelők tudták, a Radoszta-féle páncélban biztos helyen van a pénzük. Több tucat szekrénytípust ismer, ennek birtokában állítja, a régi magyar páncéloknak nem volt párja. Jók voltak a bécsiek is, csak meg kellett erősíteni őket. Az ő tanácsára a legtöbb szövetkezet meg is erősítette. Híre ment ennek a betörőberkekben, nem is nagyon háborgatták a szövetkezeti mackókat. Apagyon azért egyszer megpróbálták. Nem boldogultak persze vele. De Radoszta Imre se! Még neki is fel kellett darabolnia, hogy az apagyiak a pénzükhöz férjenek. De hozzájutottak!
Egyszer azonban az ő eszén is majdnem túljárt egy szekrény. Egy közönséges, falusi páncél, amiből minden községben volt egy legalább.
– Valahonnan Szatmárból szóltak, hogy nem nyílik az ajtó, valamit találjak már ki. Nem lesz itt semmi baj, gondoltam, mikor ránéztem. Vettem a szerszámot, de nem nyílik. Próbálom innen, próbálom onnan, semmi. Délután már kezdtem türelmetlen lenni. Este már morgolódtam, másnap reggel már hüledeztem, délben pedig földhöz vágtam a fúrót, a szerszámokat. Estére aztán kiderült, előző héten lefestették a szekrényt, s a festék beragasztotta az ajtót. Azóta ki nem állom a festékszagot!
Címkék: Életút