• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Vadaskert megvadult kamaszoknak

Szerző: Palágyi Edit
Egyre nehezebb felnőni, mert egyre bonyolultabb a világ. S mindjárt kilóg belőle, aki eltér a normától. Nem a súlyos kórképekben szenvedő fiatalok száma sokasodik a rendelőkben, hanem a nehezen alkalmazkodóké. Lassan úgy viszik a gyereket pszichiáterhez, mint a kocsit szerelőhöz…

Fotó: Németh András Péter

Az én fiam olyan is, mint a többi gyerek. Meg nem is olyan – tépelődik az anya a budai Vadaskert Gyermekpszichiátriai Kórház előterében. Egy kiskunsági faluból jöttek a bajukkal: az értelmes, bő szókincsű negyedikes fiú ugyanis az osztály legrosszabb tanulója lett. Pedig az intelligenciája átlagos, láthatóan nem butább a többinél, mégiscsak egyre gyűjti a pocsék jegyeket.

– Bezzeg amikor csoportfoglalkozás volt az osztályban, s megbeszélhették egymás közt a feladatot, akkor 87 százalékos témazárót írt. Tudja, hogy van, az egyik gyerkőc tanítja a másikat – magyarázza búsan az asszony. Ám amikor egyedül kell teljesítenie, a fiú szorong, s feladja. A társainak már öngyilkosságot emlegetett. Az orvos azt mondta, az ilyesmit komolyan kell venni, szedje a pirulát.

– Anyu, anyu! Menjünk már! – rángatja meg a vékonydongájú tízéves az asszony karját. Aztán szinte hadarva veti oda anyjának a látszólag oda nem illő mondatot:

– És te mit szólnál, ha elmezavarosnak csúfolnának?

Álldogálok a folyosón a délelőtti rendelésre érkezők közt. Kezemben az épp 20 éve működő Vadaskert Alapítvány szórólapja. Olvasom: ez a budai intézet az ország egyetlen önálló, országos hatáskörű gyermekpszichiátriai kórháza és szakambulanciája. Tizenöt éve működnek alapítványi formában, az Országos Egészségpénztárral kötött szerződéssel, itt, a Lipótmezőn. A másfél évtizedben csaknem huszonötezer család fordult meg náluk. A legtöbben gyermekük szorongásos, viselkedési, tanulási vagy épp étkezési zavara miatt kértek segítséget. Évente kétezer új gyereket és serdülőt hoznak a szülők valamilyen pszichés problémával.

A sarokban, egy homokozóhoz hasonló körben színes gömbökkel játszik egy autista kisfiú. Mikor beszédbe elegyedek az édesanyjával, kimászik, s úgy próbálja felhívni magára a figyelmet, hogy kiborítja az építőkockákat. Az anyuka elővesz egy lapot. Rendrakás, ez a szó áll rajta. A hatéves bólint, és szépen visszapakolja a játékokat. A mama jutalmul kártyákat mutat, amire édességek képét rajzolták. A szőke fiúcska a nápolyisra bök rá, mire egy dobozkából megkapja a kért édességet. Szent a béke.

– Ez a mostani úri divat, hogy hiperaktív a gyerek. Mi a családban mindannyian menőkések vagyunk, a fiam is örökmozgó volt. Ez a kicsi olyan életrevaló, ha ledobnák Afrikában, ott se halna éhen – meséli a nagymama, miután letelepedünk a büfében. Sárospatakról jöttek, 240 kilométert utaztak, harmadszor vannak itt. A máskor izgő-mozgó ötéves most békésen üldögél az asztalnál. Figyelik, hat-e már a pirula, amit nemrég kapott, de nem vesznek észre rajta változást. Nagymamája azt bizonygatja: nem kell pánikba esni, ő is rég kitalálta magának, hogyan vezesse le az energiáit. A nagyi korábban triatlonozott, mostanában csak fut. Hetente három-négy este vág neki a hegynek, s lenyomja a maga 10-15 kilométerét. Hiába, hogy 45 éves, lélekben tizennyolcnak érzi magát.

– Hazaszaladok, gyorsan bekapok valamit, aztán rohanok tovább. Egész nap meg nem állok. Engem nem zavar. Ezt látja a gyerek, nem csoda, hogy ő is mozgékony – szól közbe az anyuka.

Akkor miért jöttek a Vadaskertbe? Az óvónők panaszkodtak a fiúcskára. Állítólag csak húsz percig tud egy helyben ülni, s ezt keveslik. Jövőre komoly nagycsoportos lesz a nebuló, a szülők aggódnak, nehogy emiatt speciális iskolába irányítsák.
A társadalom tűrőképessége, türelme fogy, ezért a „rendbontó” nebuló az oktatásiból az egészségügyi rendszerbe kerül. A fogyasztói világ azt harsogja, hogy muszáj szépnek és okosnak lenni, s ha valamink hiányzik, gyorsan vásároljuk meg. Bár éhező szentek mindig voltak, a zörgő csontok divatja miatt egyre több az anorexiás lány, sokan már 11-12 éves korukban itt kötnek ki. A tizenévesek mind gyakrabban drogoznak, vagdossák magukat.

– Az embereken eluralkodik a mindenhatóság érzése, egy pici rosszkedvet se akarnak elviselni. Akár a plasztikai sebészetre, úgy tekintenek lassan a pszichiátriára is – csóválja fejét Gádoros Júlia igazgató főorvos. – Ha a gyerek nem annyira tökéletes, a túl igényes szülők agyonaggódják magukat. Ezért inkább elviszik orvoshoz a csemetét, mondván: csináljanak már vele valamit… Csakhogy a rendet, a biztonságot a családban kell megteremteni – magyarázza a főorvosnő. A lélekgyógyász, a terápia legfeljebb segíthet ebben. Ezért is szerveznek a Vadaskertben szülőklubokat, hétvégi tréningeket. Kijárnak a gyerekvédelem intézményeibe is, hogy helyben orvosolják a bajt.

Akadnak, akikben a „gyermekpszichiátria” szó eleve ellenállást kelt. A főorvos az ablak felé int, de nem a rózsákat, a rendezett kertet mutatja, hanem azt, hogy ott tüntettek két éve a szcientológusok. E vitatott vallás hívei amiatt tiltakoztak a Vadaskertnél, hogy itt bizonyosan nyugtatókkal és antidepresszánsokkal tömik a fiatalokat. Az igazgatónő invitálta őket, jöjjenek be, nézzenek szét, de nem tették.

– Gyógyszert csak a legritkább esetben írunk fel – magyarázza a főorvos. Ez még nem Amerika, ahol minden bajra bekapkodják a „boldogságpirulát”. Igaz, a kórházban találkoztak már olyan tinivel, aki erősen begyógyszerezve, „kis zombiként” élte a napjait. Méregdrága tabletták sokaságát szedették vele, s furcsa mód nem is valamelyik nyugat-európai országban, hanem Erdélyben rendelték neki e szereket.

A Barlang csoportban pajzsot rajzolnak. Mostanra már lehiggadtak a
néhány perce verekedésen kapott, és szétválasztott legények.
– Olyan pajzsot készítsetek, ami megvéd titeket – magyarázza a pszichológus, Kellner András. A képekből később az is kiolvasható, mi ellen védekeznek a kiskamaszok: a külvilág vagy netán önmaguk ellen? Miközben a rajzok alakulnak, a fiatal lélekgyógyász – aki egyetemista korában éjszakai ápolóként ismerkedett a vadaskerti élettel – a kisebb szobába invitál. Ez a „belső barlang”. A falon plakát kiabál, a diagnosztikai osztályra került fiúkból verbuválódott focicsapat tagjai ragasztgatták. Nagybetűs feliratokat olvasok: „Itt az lehetsz, aki vagy!” Kicsit arrébb meg ezt: „Én nem viszem el a balhét!”

A Napraforgóba sokan vonakodva jönnek, a tinédzserek szégyellik a plecsnit, hogy ők bejárósak a pszichiátriára. Aztán két hét múlva, lélekben megerősödve már azt gondolják, a hülyék nem itt vannak, hanem kinn… Ez a Vadaskert nappali kórházi része, ahol délelőtt kilenctől délután fél négyig önismeretet tanulhatnak a 14-18 éves fiatalok. A két foglalkoztató, Makoldi Ágnes és Jurta Péter közlik a szabályokat: a csoportban, ahová épp ma érkeztek az új tagok, az őszinteség és a titoktartás a legfontosabb. Csak azokat faggathatom, akik maguktól is szívesen előtárják a problémáikat. Neveket nem írhatok. A kamaszok körben ülnek, néhányan szívesen viszik a szót.
– Tök jól elvagyok magammal. Nekem ez így tetszik. Füvezek, na és? Le tudnék jönni róla, de nem akarok – vágja oda a tizenhat éves fiú. – Ez az egész, ahol élünk, egy nagy szar. Így legalább eleresztem magam mellett a csalódásokat. Édesapám is szívja, ő mutatott meg nekem mindent. Csak anyám jön mindig a drogtesztekkel. De mindegy, tíz év múlva már kinn leszek valahol Jamaicában, és szívom a nagy rakétát.

Miután kérdőn nézek, felvilágosítanak, hogy a „rakéta” egy jókora jointot, azaz marihuánás cigarettát jelent. Hogy a kép ne legyen ilyen vidám, a srác bevallja, hogy már észlelte magán a fű mellékhatásait, a rövid távú memóriája néha megbicsaklik. Most például meg nem tudná mondani, miről beszélt tegnap a mamájával.

– Apám alkoholista. Anyám meg egy agresszív törpe. Amilyen kicsi, olyan erőszakos, a múltkor is rám rúgta a szobám ajtaját, nem tudok hova bújni. Ha fellököm, akkor meg csodálkozik – veszi át a szót egy kamaszlány, kérkedve rámenős vadságával. Már négy iskolából rúgták ki. Az egyik helyen úgy rávágta az ajtót a tanárra, hogy annak eltört a karja.

– De köcsög vagy! Én itt vagyok a vacak füvezésemmel, te meg eltöröd a tanár karját? – kel ki magából a szemben ülő fiú, aki eddig szelíden nézett maga elé. Most bepöccen, legszívesebben lekeverne egyet a lánynak. A hirtelen haragú kamasz balhés ügyei miatt van itt. Hírhedt vagányok társaságába került, a testvérük lett, így mondja. Verekedtek, a gyengébbeket megszabadították pénzüktől, mobiltelefonjuktól.

A foglalkoztatók csak néha kérdeznek közbe. Ágnes később elárulja: szívesen megkérdezné a szülőket, akik beállítanak ide a „deviáns” tizenévessel, hogy tessék mondani, hol tetszett lenni, mit tetszett tenni az elmúlt tizenhat évben, hogy ez lett belőle…
– Nem érek semmit. Pont annak nem tudok megfelelni, akit a legjobban szeretek. Apa reggel és este azt vágja a fejemhez, hogy semmire se viszem az életben – vívódik a szőke, tengerkék szemű lány.

Az apja nagy ember, sikeres, mindenkit ismer, még a tévéseket is, árulja el keserűen. Hatalmas házban élnek, csak valahogy ő, a piás bakfis nem illik a képbe. A szőke leányzó két évig anorexiás volt, napjában csak két almát evett, meg némi tömény szeszt ivott rá, mígnem 35 kilósra koplalta magát. A gyengeségtől alig bírt felkelni, úgy érezte, szétszakadnak a csontjai. Kórházba vitték, valahogy leszoktatták az éhezésről, de most újra „undorítóan” kövérnek érzi magát – ötvenhárom kilós létére.

– Nekem ez nem megy, ez a felnőttség. Már akkor is iszom, ha egyedül vagyok. A vacsorát eldugdosom a szekrénybe, hogy ne kelljen megennem. Később persze lebukom, anyám megpenészedve találja meg. Igaza van apámnak, nem érek semmit, nincs erőm semmihez – folyik a szó a kislányból.

Már csak ketten ülünk a szobában. Nyomom a „felnőtt szöveget”, hogy ne adja fel, és nézzen a tükörbe, ővele tényleg nincs baj. S hogy a végén úgyis csak önmagának kell megfelelnie. A szőkeség fel se néz, árad belőle a bizonytalanság.

Eljön a fél négy, kapja a táskáját, cigi után kotor, kedvetlenül elindul a Vadaskertből. A városba, az igazi nagyvadak közé. Retteg, hogy megint ő viszi el a balhét…