• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Keménykalap és piros orr

Szerző: Kemény Krisztina
Van-e szívszorongatóbb látvány egy kórházban fekvő, súlyosan beteg gyermeknél? Az ő helyzetüket próbálják elviselhetőbbé tenni a Piros Orr Bohócdoktorok. Nemrég két új pécsi munkatárssal bővült a stábjuk, így országszerte huszonheten tevékenykednek. Pécsett viziteltünk.

Fotó: Kállai Márton

Csillog a szeme, le nem veszi a bohócról. Hangosan kacag, kicsi kezével önfeledten tapsol. Bár a cirkuszban lehetne – szájmaszk és infúzió nélkül. És nem ilyen kopaszon. A Pécsi Gyermekklinika onkológiai osztályának hetes kórterme előtt állok. Csak az üvegajtón keresztül nézhetem a bohócdoktorok produkcióját és láthatom a mosolyogni próbáló tekintetet, amit a maszk sem tud eltakarni a kisfiát őrző édesapából. Dr. Rumli és dr. Topánka eközben csetlik-botlik, eltűnik és előkerül, kérdezősködik és értetlenkedik, végül integetve továbbáll. Csendben megyek utánuk a folyosón. Már nem Kiss Andrea és Hollósi Orsolya lépdel előttem, hanem két, színes öltözetbe bújt, piros orrot viselő színész, akiket nem illik szerep közben kizökkenteni.

Védőháló
– A gyógyuláshoz nem csupán terápia (műtét, gyógyszer, sugár) kell, de elengedhetetlen a beteg gyógyulni akarása is – véli dr. Ottóffy Gábor, a Pécsi Gyermekklinika onkológiai osztályának osztályvezető klinikai szakorvosa. – Elsősorban a szülőknek kell közvetíteni a gyerekek felé, hogy az élet szép, azonban ők is nehéz helyzetben vannak. Működik nálunk egy védőháló, ami abban segít, hogy élni akarjanak. A bohócdoktorok ennek a hálónak a részei. Azokon a napokon, amikor nálunk járnak, zene, vidámság és nevetés van. Velük együtt belép a külvilág, és azt mondja: gyere velünk, az élet szép. Ezért van nagy szerepük. Az is lehet, hogy valakit, aki épp a depresszió felé csúszna, az ő produkciójuk ránt ki és billent át a holtponton. Ráadásul nekünk, orvosoknak és ápolóknak is megváltoztatják a hangulatunkat. Amikor itt vannak, a mi délutáni vizitjeink is vidámabbak. Tudjuk, hogy a munkájuknak van hatása – ha konkrétan mérni nem is lehet, de biztosan érezzük.

– Ugye minket sem hagynak ki? Nem bírok a kislányommal, már alig várja őket, mindig velük énekel – szalad utánam Sz. Mónika, a hároméves Lili anyukája. – Mi itt újnak számítunk, csak két hónapja jöttünk. Leukémia.

Hamarosan a szobájukban vagyunk. Itt már bentről figyelhetem, ahogy a kislány rutinosan rázza a rumbatököt, miközben kérésére dr. Topánka a hawaii gitár, az ukulele húrjai közé csap. A mellettünk lévő ágyon megszeppent kisfiú, K. Olivér gubbaszt, ő még sose találkozott bohócdoktorokkal. Az imént kapta meg rövidke élete első kemoterápiáját, édesanyja épp a hányáscsillapítót próbálja belekönyörögni. Hiába. Kis híján sír, azt hiszem, mindegyikük.

Csak dr. Topánka nem. Az ő legfőbb baja, hogy nagyon éhes. Bármit hajlandó lenne megenni, akár Olivér gyógyszerét is. A kisfiú visszahúzódva figyel, majd oldódni kezd. Az anyuka ügyesen kapcsol, és hamm, Olivér már be is vette az orvosságot. A bohócdoktorok búcsúznak, a kisfiú bágyadt arcocskáján megjelenik egy halvány mosoly.

Az utolsó szobában kamasz srác ül, tévét néz. Rá se hederít Topánkáékra, rezzenéstelen arccal mered a képernyőre. A bohócok egy darabig próbálkoznak, trükköznek, végül a fiú rájuk mordul: – Nagy vagyok én már ehhez – mondja, egyetlen pillantást sem szánva nekik.

Három osztályt járunk végig: az onkológia után a belgyógyászat következik, végül a pszichiátriára érünk. Kisfiú sétál a folyosón, a produkció máris kezdetét veszi. Három orvos érkezik, tapintatosan megállnak. Kivárják a csattanót, csak aztán törnek utat maguknak. Közben megtapsolják a „kollégákat”.

– Nélkülük nagyon ritkán nevetnénk. A legnehezebbek az ünnepnapok, de szerencsére ők akkor is dolgoznak – mondja egy érettségi előtt álló lány, N. Alexandra. Talán egyszer ő is bohócdoktor lesz, most azonban pihennie kell. Hogy soha többé ne forduljon elő, hogy elkeseredésében túladagolja a gyógyszert.

Már a nővérekkel beszélgetek, mikor ismét felhangzik az ukulele. A bohócok kórusa valakivel kibővült. Vajon ki csatlakozhatott hozzájuk? Benézek a kórterembe: Alexandra szobatársa ágyán ül, lábait törökülésbe húzta, felsőteste a ritmusra táncol. Mosolyogva énekeli a második szólamot, gyönyörű, tiszta hangon.

 

Vidámság – ez a legfontosabb gyógyhatású készítmény a Piros Orr Alapítvány bohócdoktorainak repertoárjában. Csodaszerüket öt magyar városban – Budapesten, Pécsen, Győrben, Miskolcon és Nyíregyházán – osztogatják, szolgáltatásukért a kórházak nem fizetnek. Támogatókból tartják fenn magukat, bohócaik – akik általában tapasztalattal rendelkező előadóművészek – az alapítványtól kapnak fizetést. Ezzel biztosítják, hogy hosszú távon munkatársak maradjanak és feladatukat rendszeres szakmai továbbképzések segítségével, magas színvonalon lássák el.

– A bohóctechnika hasonlít a színházhoz, de mégis más. Közvetlen kapcsolatban vagyunk a közönségünkkel és nem előre kitalált számmal megyünk be hozzájuk. Mindig abból alakul ki a műsor, épp mi történik a kórteremben – mondja Hollósi Orsolya, azaz dr. Topánka pécsi bohócdoktor.

– Évről évre nagyobb kihívás ugyanazon a helyen, ugyanazzal a társsal dolgozni. Mi három év után éreztük, hogy megrekedtünk. Akkor az alapítvány pszichológusa segített átlendülni – mondja Kiss Andrea, vagyis dr. Rumli, aki már hat éve dolgozik Orsival együtt. Ezért is örülnek, hogy nemrég munkába állt a városban a két új bohócdoktor és újabb osztályokkal bővült a működési területük. A lassan másfél évtizede működő alapítvány célja, hogy folyamatosan bővítse hálózatát.

A leendő bohócdoktorok kiválogatásánál nemcsak azt nézik, ki milyen tehetséges, hanem azt is, hogy lelkileg mennyire stabil. A szakmai fogásokon túl nagyon fontos megtanulni, mennyire engedhetik közel magukhoz a gyerekeket. Hogy tudják folytatni a munkát akkor is, ha egyik kis betegük már nem várja őket a kórteremben...