• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Ellopták az apám sírját

Szerző: Hardi Péter
Az utcán végeláthatatlan tömeg, az utak mentén nagy fekete autók, körülöttük sofőrök cigarettáznak, a kórus népdalt énekel, a mikrofonnál nyakkendős szónokok váltják egymást. Nagyszelmenc és Kisszelmenc, a két egybenőtt, túlnyomórészt magyarok lakta szlovákiai és ukrajnai falu között megnyitották a határátkelőhelyet.

Az ünnep vendégei közül a legrangosabb kétségtelenül Csáky Pál, Szlovákia miniszterelnök-helyettese. Ukrajna egy minisztert küldött, Viktor Balogát, aki a katasztrófavédelemért felelős. Miért éppen őt, senki nem tudja - talán éppen ő ért rá, mert Ukrajna katasztrófamentes napokat él.
Véget ért a ceremónia, a vendégeknek a nagyszelmenci kultúrházban terítettek, a határőrök pedig elfoglalják a helyüket, megkezdődik az útlevél-ellenőrzés.
A naptár 2005. december 23-át mutat.A két falu népe hatvan évig várta ezt a napot.
A határátkelőnél székely kapu, középen kettévágva. Egyik fele az egyik oldalon, a másik a másikon, jelképezve a Szelmencek kettészakítottságát.
A kaput három éve emelték.
- Ezen az oldalon faragták meg a mesterek az egészet - meséli Lizák Péter, aki Nagyszelmenc legszélső házában lakik, közvetlenül az átkelő mellett. - Amikor elkészültek, szépen kettévágták, felállították az első felét, aztán ahelyett, hogy a másikat arrébb vitték volna tíz méterrel, hogy a helyére tegyék ott is, Felsőnémeti felé kellett vele kerülni.
Felsőnémetibe Dobóruszka felé lehet eljutni, onnan nyugatnak kell kanyarodni, Nagykapos irányába. Innen vagy Nagymihálynak tart az utas - ez azonban nagy kerülő -, vagy vállalja a zötykölődést a mellékutakon egyenesen Felsőnémetibe. A határátkelőtől Ungvárra vezet az út, innen dél felé kell kanyarodni, egészen Szűrtéig. Ekkor nyugat felé vesszük az irányt, s Palánykomorócon keresztül már el is érjük Kisszelmencet.
Az egész nem több ötven kilométernél.
- A kapu vasrészét meg szépen átdugtuk a kerítés alatt - hunyorít Lizák Péter -, amikor félrenézett a határőr.
- S miért éppen a két Szelmenc között vezet a határ? - kérdezem az öregembert.
- Azt mondják, hogy Sztálin rátette a kezét a térképre, s hozzányomva húzta meg a ceruzáját. De én nem nagyon hiszem, hogy az ilyesmi így szokott történni.
- Hanem hogyan?
- Kijárták a kisszelmenciek - böki ki némi hatásszünetet követően.
- Kijárták?
- Ki. A mi földjeink nagy része odaátra esett, ők meg azt hitték, ha itt lesz az államhatár, majd övék lesz az a föld. De nem sokra mentek vele. Egy év múlva jött a kolhoz, vihették be az egészet.
{p}
Hangjában határozott elégedettség.
- Hanem nincs szüksége papírokra? - hajol közelebb.
- Miféle papírokra? - értetlenkedem.
- Amivel cigarettát tud áthozni. A vámosok mindenkit hozzám irányítanak.
Tanácstalanul nézhetek rá, ezért elmagyarázza, hogy egy karton dohányt bárki vámmentesen áthozhat, csupán a nyilatkozatot kell kitöltenie. Ez vásárolható meg nála.
- Öt koronáért árulom, ennyiért kapná a boltban is.
- Ennyiért megéri?
- Ráérek, nyugdíjas vagyok - somolyog. - Meg segítek annak, aki nem boldogul egyedül a papírokkal. Az ilyesminek tíz korona az ára.
Rázom a fejem, nem, köszönöm, nem dohányzom.
- Biztos benne, hogy nem akar venni? - fogja meg a karom. - Ott száz koronáért adnak kétszáz darabot, itt ötvenért húszat. Ötszörös haszon - teszi hozzá, hogy a fejszámolástól is megkíméljen.
Ha én nem éltem is a lehetőséggel, a határátkelők többsége élelmesebb nálam, ez bizonyos.
A kisszelmenci Varga Adél boltjába nyitok, áru van benne bőven, többsége cigaretta, rövidital vagy édesség.
- A határnyitás óta sokszoros a forgalmam - bólogat elégedetten.
Csokoládét azért én is vennék, ám nem váltottam hrivnyát, ő pedig szlovák koronáért nem szolgálhat ki.
- Már feljelentett egy jóakaróm - magyarázza tartózkodását.
Ha ő nem, egy másik boltban minden szívbaj nélkül kiszolgálnak szlovák pénzért is. Az egyik udvarban nyitották az üzletet, bár jobban illik rá a tákolmány kifejezés.
- Néhány napja árusítunk - válaszolja a fiatal lány. - Jövő hétre pedig a túloldalon is elkészül az üzlet - mutat a lemezvágóval küszködő férfira, alig száz méterre tőlünk.
- Én, kérem, sokfajta kenyeret megettem már. Csehszlovákiában születtem, 1921-ben. Amikor 1938-ban bevonult Horthy, magyar állampolgár lettem. Utána Szovjetunióhoz csatoltak bennünket; most meg Ukrajnában élek. Pedig mindig is Kisszelmencen laktam.
Jelcsák Zoltán a kirgiz katonáktól vásárolt csizmájában üldögél kisszelmenci házának konyhájában, a hokedlin, mellette a felesége figyel.
- Ungváron jártam a négy polgárit...
- És arra emlékszik Zoli bácsi, amikor kettévágták a falut?
- Én, kérem, arra nem emlékszem, mert éppen fogságban voltam. Már harmadik napja gyalogoltunk erőltetett menetben, amikor...
Jelcsák Zoltán 1946 februárjában került haza. Csapon tudta meg, hogy a faluja a határ innenső oldalára esett, míg Nagyszelmenc, ahol a bátyja lakott, a túloldalra.
- Akkor már csak külön engedéllyel lehetett a faluba bejönni, éjszaka meg egyáltalán nem hagyhattuk el az épületet, még - áll meg egy pillanatra -, még az árnyékszékre sem mehettünk ki.
- Az asszonyok sem jöhettek virrasztani az anyámhoz - méltatlankodik az öregember felesége.
- Az öcsém negyvenhat őszén eltűnt, valahonnan Nyugatról küldött lapot. Mindjárt gyanúba keveredtem: biztosan az angolok bíztak meg a fogságban, hogy kémleljem a határt, az öcsém meg viszi a hírt - méltatlankodik. - Éjjel bejöttek megnézni a csizmámat, nem vizes-e, nem jártam-e kinn.
Minden vasárnap jelentkeznie kellett. Végül kijelentette, nem bírja tovább, ha nem hagyják békében, elköltözik a faluból.
Ettől kezdve nem zaklatták többet, ám a két falut addigra teljesen elzárták egymástól. A határ közelében palánkot emeltek, hárommétereset, hogy átlátni se lehessen a túloldalra. A palánk két oldalát felboronálták, közé "szúrós drótot", a szélére meg - ahogy a faluban mondják - a szignalizációt tették. Ebben áramot vezettek; persze csak gyengét, de ahhoz éppen eleget, hogy ha valaki hozzáér, fényjelző rakéta szálljon fel. Tudták ezt a falubeliek - persze a nyulak, őzek kevésbé...
{p}
A két Szelmencet tehát elzárták egymástól. Az ötvenes években semmiféle átjárás nem volt, később Felsőnémeti felé kerülve át lehetett menni. Annak, akinek volt útlevele és vízuma. Az többnyire egy hónap elteltével érkezett meg a konzulátusról. Miközben abban az időben a halottakat általában már másnap eltemették. Ennyi idő alatt sokszor a távirat sem érkezett meg.
- Ötven koronára büntettek meg - jutnak eszembe a túloldalon lakó Kondás Margit szavai -, amikor már délelőtt harangoztattam, holott csak délután kaptam meg a táviratot, hogy meghalt az unokatestvérem.
- És honnan tudták meg, hogy meghalt valaki? Hiszen a határon átbeszélni sem lehetett - említettem hallomásomat.
- Beszélni nem, de énekelni igen - mosolyog az öregasszony. S már dudolja is: Zöld a kökény, recece, ha megérik fekete. / Be van kötve Tóth Margit feje-je, feje-je, / Esküvője lesz szombaton kettőre, kettőre / Zöld a kökény, recece, szombaton kettőre. - Igaz, hogy nem mindig jött ki a dallam, de bántuk is azt, a tatárképű határőr úgysem értette, aki meg hallotta a túloldalról, az továbbadta. Vagy, ha nem nézett oda az őr, áthöndörítettünk egy krumplit a kerítés alatt, benne levéllel.
Az eseményekről tehát értesült a két falu népe - ám részt venni rajta nem tudott.
- A temetések is, hogyan történtek? - hallgatom tovább Jelcsák Zoltán emlékezését. - Odaát emelkedőn van a temető, közel a határhoz. Amikor elindult a menet, mi is elindultunk ezen az oldalon. Jó erős hangja volt a papnak, hallottuk, mikor kezdi el búcsúztatót, énekeltük vele.
- Mennyi minden történt, az ember ép ésszel fel sem foghatja - veti közbe a felesége. - A határt először vagy öt udvarral arrébb húzták meg, éppen a Matyi Józsi portáján keresztül, úgy, hogy a disznóól már a túloldalra esett. Nem mehetett ám keresztül az udvarán a moslékos vödörrel, hogy megetesse a jószágokat, hanem csak az átkelőn...
Most már tolulnak fel a történetek a két öregből. Kujik Rebeka esete például. Néhány napra átment a nagyszüleihez, időközben a határt a mai helyére igazították, ő meg a túlsó felén ragadt. Soha többé nem engedték vissza.
- Most vasárnap itt volt a templomban - említi az asszony, - hát nem ismertem meg.
A konyhára komor hangulat telepszik.
- De most már ennek vége - tódítom a beszélgetést.
- Gondolja? - villan a szeme. - Na, igaz, már majd' mindenkihez átjött valamelyik rokona. Az egyik szomszédnál harminc liter pálinka fogyott el a nyitás óta... - mosolyog az öregember.
- És Zoli bácsi is volt már odaát?
- Én nem - szűri a szót a foga között.
- Miért nem? Nem él már senkije odaát?
- Nem azért. Mi nem mehetünk - ül ismét árnyék az arcára.
- Nem? Már miért ne mehetnének?
- Mert nem engednek. Vízum nélkül nem lehet. Azt meg, ha gyorsan akarom, meg kell olajoznom - dörzsöli egymásnak az ujját, hogy értsem, miről van szó. - Ráadásul a három hónapos vízum ötven dollár. A fél nyugdíjam.
- S volna kihez mennie?
- Az apám sírja odaát van, azt szeretném meglátogatni. Amikor megnyitották az átkelőt, mehettem volna, de balga voltam.
- Akkor nem kellett vízum?
- Kellett akkor is, de amíg a beszédeket tartották, mászkálhatott mindenki szabadon. Gondoltam, előbb meghallgatom, mit mondanak. Mondtak is mindenféle szépet az országok közeledéséről, meg ilyesmit. De amint elvonultak, a határőrök kordont húztak. Az ukránok még bepecsételték az útlevelem, de a szlovákok nem engedtek, jöhettem szépen haza. Ismeri a nótát, ugye: Ellopták az apám sírját... Nahát, ez illik rám is.
{p}
Határnyitási huzavona
- Huszadikán délután szól a telefon, már nem is emlékszem, honnan, ja, igen, a megyétől, hogy csütörtökön határnyitás.
Illár József kisszelmenci polgármester előszobájában ülök.
- Éppen most, kérdeztem vissza, karácsony előtt egy nappal? Igen, éppen most. Hát ez nagyszerű, de addigra a meghívókat sem tudjuk szétküldeni.
Pedig már a fordítás is készen volt, hónapokkal ezelőtt kinyomtatták, csak az angol nyelvűből harminc darabot, csupán a dátumot kellett volna beírni.- Nem baj, mondták, örüljünk, hogy megnyílik. Örültünk, persze.
A szlovák parlament már tavaly márciusban határozatot hozott a határnyitásról, ukrán oldalról pedig maga Juscsenko elnök adott ki nyáron egy rendeletet, hogy szeptember tizedikére legyen készen minden. Készen is lett, Kisszelmenc főutcáját leaszfaltozták, meg még vagy nyolc kilométer hosszan a határhoz vezető utat, villanyt vezettek, bódékat raktak le az útlevél-ellenőrzéshez meg a vámkezeléshez.
Nyithatták a határt.
De nem nyitották. Az előkészületek megtörténtek, ám az ilyenkor szükséges diplomáciai jegyzékváltás elmaradt.
Az ukránok ugyan még augusztusban előkészítették az okmányokat, de nem küldték el.
Egyszerűen elfelejtették. Legalábbis ezt állították.
Sebaj, végül borítékolták azt is, és az annak rendje és módja szerint meg is érkezett Pozsonyba.
Szeptember második felében lehetett nyitni a határátkelőhelyet.
Lehetett, de nem nyitották.
Eltelt október, nem nyitották. Eltelt november, nem nyitották.
Aztán december 20-án megcsörrent Illár József telefonja.
S ahogy az ilyenkor lenni szokott, a két faluban azonnal megindult a szóbeszéd, a hosszas várakozás után miért a hirtelen nyitás. Legelterjedtebb vélemény, hogy valahol fenn nem akarták a túl nagy felhajtást, nehogy túl sokan jöjjenek át a magyaroktól.
- Akárhogy is történt, mindegy az már - így a polgármester. - A lényeg, hogy végre megnyitották a határt.
{p}
Ujvári Sándor képriportja

Kisszelmenc












Nagyszelmenc






Címkék: