• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Kutyaposta

Szerző: Szücs Gábor

„Nekem ki fogja megmondani, mikor? Mikor van az a pillanat, amikor el kell majd engedjem 14 éves öreg barátomat, családtagunkat?

Állatorvosként ezt a döntést sosem hagyom a gazdáknak. Én szoktam javasolni, mikor engedjék humánusan elaltatni kedvencüket. De helyettem ki fog nekem ilyen felelős tanácsot adni? Házikedvenceinknél egyetlen szempont, ami alapján a javaslatom megalapozott: tudunk-e a következőkben fájdalommentes, méltó életet biztosítani az állatnak vagy nem. Ne kelljen méltatlanul, csillapíthatatlan fájdalmakkal együtt élnie. Náluk vagyonról nincs szó, náluk egyszerűbb, mint az embereknél, ahol gyakran a vagyon öröklése bonyolítja vagy teszi tisztátalanná a helyzetet.

Lizi, egy jack russel terrier, az elmúlt 14 évben a társam volt minden jóban és rosszban. Már nagyon beteg a szíve. Támogattam az utóbbi időben, amivel csak lehet, reggel-este szed szívgyógyszereket. Az utolsó egy évben kezdett romlani az állapota. Addig olyan volt, mint a vídia. Kőkemény! Most szegény már nehezen mozog, az utóbbi napokban láthatóan növekszik a hasa is, kezd a hasvízkór kialakulni. Itt szuszog most is a lábamnál. Már az is nehezére esik, hogy kitotyogjon a kertbe és vissza.

Ki fogja nekem megmondani, mikor engedjem el Lizit? Még idegen kutyákat sem szívesen altatok el, de hogy altathatnám el a Társamat? Napról napra nehezebb neki, látom. De nekem is. Napok vagy hetek vannak még hátra, nem lehet tudni. Hónapokban már nem lehet együtt gondolkodnunk. Vajon megteszi a természet nekünk azt a szívességet, hogy békésen elalszik? Remélem. Addig is minden együtt töltött nap ajándék. Nézegetem a fényképeit a kalandjainkról. Nehéz, küzdelmes esztendők, de mindent legyőztünk. Együtt! Köszönöm Neked. Nélküled nem lettem volna ilyen erős. Most felkelt vizet inni. Várj, Lizi, közelebb hozom a tálat. És letörlöm a könnyeim 56 évesen. Pedig már nagyon régen sírtam utoljára, azt hittem, már sosem fogok…”

Ezeket a sorokat egy állatorvos, méghozzá a Budai Kisállatklinika ismert dokija: Juhász Csaba írta, búcsúzva kutyájától. Talán a legszörnyűbb pillanatról szól, amikor az utolsó szó elhangzik: elengedem… Abban viszont téved a doki, hogy „a döntést sosem hagyom a gazdának”, hiszen az orvos csupán szakmája szerint mérlegel, de az utolsó szó a gazdáé. Mint ahogy majd Lizi ügyében is Juhász doktor helyett Csaba, a társ, a barát mond búcsút.

Valamennyien átéltük ezt, én háromszor. És háromszor haltam bele magam is. A vigasz mindig az, hogy Neki is így a legjobb. 

De lesz-e majd, aki kimondja rólam, hogy engedjenek el…?

Címkék: Kutyaposta