• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Mesebeli történetek – Nekem Réka a szemem

Szerző: Palágyi Edit
ILLATOK, ÍZEK, HANGOK, és persze az időeltolódás – ez jut eszébe Érdi Tamás Prima Primissima-díjas zongoraművésznek legutóbbi kanadai útjáról. Szinte második hazájának érzi, mivel Torontóban szerzett művészdiplomát. Ám a mostani utazás különleges volt, hiszen mindent megmutathatott a feleségének, Rékának.

Érdi Tamás és felesége
Fotó:
Draskovics Ádám

Nézem, ahogyan kiszállnak a kocsiból, s egymásba karolva lépkednek. Messziről átlagos fiatal párnak tűnnek, pedig különleges emberek.

Érdi Tamással 12 éve találkoztam először. Édesanyja mesélte, hogy kisfia koraszülöttként jött a világra, alig volt egy kiló, s az inkubátorban elvesztette a szeme világát. Négyévesen felkapaszkodott dédapja zongorájához, s nyolcesztendősen már koncertezett. Nevét ma már világszerte jegyzik. Nemrég Velence leghíresebb koncerttermében, a La Fenicében játszott, majd Kanada három városában adott szólóestet.

Rövidesen Portugáliába repül, éppen a születésnapján lesz Lisszabonban koncertje. Vérbeli művész: ha leül a zongorához, átszellemül, megszűnik körülötte a világ – a látás hiányára semmi sem emlékeztet.

– Felköszönthettem a 150. születésnapját ünneplő Kanadát, egyben megköszöntem, hogy Torontóban a Királyi Konzervatórium ösztöndíjasa lehettem. Nosztalgiáztam, megmutattam Rékának a parkokat, utcákat, mindent, ami kedves nekem. Elmeséltem, milyen volt az a négy esztendő, ahol a legboldogabb diákéveimet töltöttem – tudom meg Tamástól.

Nem csak a steak és a juharszirup ízét, hanem a sok tapsot, a lelkes ünneplést is hazahozta emlékként. Igaz, hogy nem lát, de amint belép a koncertterembe, rögtön megérzi a hallgatóság hangulatát. Bartók, Liszt, Beethoven és Kodály művei szerepeltek a műsorán. Meghatódott azon, ahogyan a közönség fogadta, jó érzés, hogy emlékeztek rá.

A turnékra ma is együtt jár a család. Réka számára megtiszteltetés, hogy ő kíséri ki férjét a zongorához.

Különleges élmény volt számára a kanadai út, először járt a tengerentúlon. A pomázi lány élete amúgy is nagyot fordult hat éve, amikor először meghallotta Tamás zongorajátékát. A koncert után levelet írt a művész édesanyjának, É. Szabó Mártának, az ismert televíziós szerkesztőnek, aki kérte, ne neki köszönje meg az élményt, mert Tamásnak van beszélő számítógépe. Kuncogva emlékeznek vissza, hogy a vakok számára kifejlesztett gép „orrhangon” olvasta fel Réka leveleit. Rövidesen találkoztak, és ismerkedni kezdtek.

– Izgultam, vajon teszik-e neki a hangom, így mielőtt felhívtam telefonon, jó sokáig köszörültem a torkomat. A következő nagy pillanat az volt, amikor először „megnézte” az arcomat, megérintette a szemöldökömet, az orromat, a számat. Ez azért volt komoly dolog, mert korábban nem igazán érdekelték mások arcvonásai. Ma is rendszeresen „olvas” az arcomból, például, hogy vannak-e karikák a szemem alatt, aggódik, ha sokat dolgozom – meséli Réka.

A zene szeretete hozta össze őket.

Réka gyerekkorában hat évig zongorázott, aztán az Operaház gyermekkórusában énekelt, majd klarinétozni tanult, de nem érezte magát elég tehetségesnek. Úgy elbátortalanodott, hogy később a zuhany alatt sem dudorászott. Az ilyesmivel ma is óvatosan próbálkozik, nehogy a férje abszolút hallását sértse. Réka számára nem teher, hogy egy vak fiúval él együtt. A Kishercegből idéz: „Jól csak szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan”.

– Szerelmes lettem, boldogság, hogy vele lehetek. Mióta megismertem, kitárult előttem egy különleges világ, minden nap egy csoda Tamással. A hétköznapi, praktikus dolgokat persze meg kellett tanulnom. Amikor az édesanyja először megmutatta, hogyan fogja meg a karomat, megilletődtem, megható érzés volt. Olyan elfoglaltságot kerestem, amit a közös életünk mellett is folytathatok. A kötetlenebb időbeosztással járó fotózás lett a munkám, ami korábban a hobbim volt – mondja. 

– Nekem Réka a szemem. Együtt járunk koncertre, színházba, s előadás közben mindig odasúgja, éppen mi történik a színpadon. S ha mellettem ül a színházban, koncerten, olykor szavak nélkül is érzem, hogyan hat rá a zene vagy a látvány – veszi vissza a szót Tamás.

Fegyelmezett napirendje mellett nem sok ideje jut a szórakozásra. Egy átlagos napon hat órát gyakorol, s többtucatnyi fellépés is belefér egy évbe. Pörögnek a hétköznapok, de vigyáznak, hogy megőrizzék az ünnepeket is. Náluk nem a Reszkessetek, betörők!, hanem a Muzsika hangja az, ami nélkül nincs karácsony. Egy ilyen emlékezetes karácsony másnapján történt, hogy Tamás eljátszotta Liszt Eljegyzés című művét, majd Réka szüleitől megkérte jövendőbelije kezét. Az esküvőn még ott lehetett Kocsis Zoltán, a felejthetetlen barát, aki nagyra tartotta a fiatal zongorista tehetségét.

Tamás gyerekkorában hangosan zokogott, amikor az Operaházban először befejeződött Mozart Varázsfuvolája: azt hitte, soha többé nem hallhatja ezt a gyönyörű zenét. Mozart A-dúr zongoraversenyének lassú tétele ma is olyan számára, „mintha az angyalok muzsikálnának”. Kezdetben a zene volt számára a vigasz, ám a zongorázás, a rendszeres gyakorlás magányos foglalatosság.

Sokszor átérzi Czerny mester véleményét: „A zongoristák élete egy magánbörtön. Be vannak zárva egy kottával.” Ez hamar elmúlik, amikor állva tapsolja a közönség, olyankor érzi, hogy érdemes dolgozni. Most boldog és kiegyensúlyozott. Rengeteg koncertet ad, már a jövő évi naptára is zsúfolt. Elárulja, a következő lemezén Beethoven-szonátákat játszik majd. Megérett rá.

– Tudjuk, hogy Beethoven a IX. szimfóniát szinte már süketen írta. Hihetetlen akaraterő rejtőzött benne, lenyűgöz és erőt ad számomra, ahogy szembeszállt a sorssal– mondja búcsúzóul.

Csönd telepszik közénk. Tamás mindig szerény, de most mintha önmagáról vallana, saját sorsának szimfóniáját idézné…
 

Címkék: Történetek