• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Nézzünk a lábunk elé! Egyre gyakoribb elesések idős korban, ijesztő adatok

Szerző: Szücs Gábor
REGGELENTE, a kutyasétáltatást megelőző zoknihúzás állva, mégpedig gólyaállásban történik. Váltakozva, fél lábon próbálom megtartani az egyensúlyomat, míg végre helyére kerül az a zokni. E manőver közben sokszor nézem az éppen földön lévő lábfejemet, ahogy villámgyorsan dolgoznak a lábujjak, feszülnek és ernyednek az izmok, billeg az egész szerkezet – s mindez anélkül történik, hogy én magam tudnám, miért is nem dőlök el…

Insperger Tamás, mellette egy mechanikai masina: a plafonjáró
Fotó:
Németh András Péter

A probléma, meglehet, hétköznapinak tűnik – éppenséggel ülve is fel lehetne húzni azt a nyavalyás zoknit –, ám az egyensúly elvesztése az időskori elesések egyik leggyakoribb oka. Kezdjük is mindjárt néhány ijesztő adattal. A statisztikák szerint világviszonylatban az elesés a második helyen áll a baleseti halálokok között: évente csaknem 430 ezer ember hal meg esésből származó sérülések következtében, s több mint 37 millióan szorulnak orvosi ellátásra elesés után. A 65 év felettiek körében a legtöbb baleset már az elesésből származik. Aminek a kockázata az életkorral nő: a 65 év felettiek közül minden harmadik, a 70 év felettiek közül pedig minden második évente egyszer elesik. Az esés következménye leggyakrabban csípőtörés, combnyaktörés, koponyatörés, a felső végtagok sérülése. A csípőtörést szenvedő idősek jelentős része nem hagyja el többet a kórházat: a balesetek 20 százaléka halállal végződik.

Mindez nemcsak az elesett ember gondja, hanem súlyos népegészségügyi probléma is. Az előrejelzések szerint a 65 év felettiek esési balesetből származó kórházi ellátásának költsége 2040-re eléri a 240 milliárd dollárt. A hosszan tartó ápolást végző családtagok keresetkiesése szintén jelentős összeg, és az elesések hosszú távú következménye a járás biztonságának elvesztése, a félelemérzet, a depresszió, ami inaktivitáshoz és az életminőség jelentős romlásához vezet.

Nem véletlen tehát, hogy az időskori elesés okait nagy erőkkel kutatják világszerte. Korábban elsősorban a demenciát, a látás, a hallás romlását, a szédülést, az izomgyengeséget, a stroke-ot, a Parkinson-kórt stb. okolták az elesésekért – hogy most a túlsúlyt vagy az ittasságot ne is említsük –, mára a különböző egyensúlyzavarok is a veszélyzónába kerültek. Amerikában és Kanadában kiterjedt kutatások folynak e témában, és egy uniós kutatási projekt is próbál segítséget nyújtani az elesések kockázatának leszorításában. Magyarországon pedig a Műegyetem Műszaki Mechanikai Tanszékének fiatal docense egy kisebb csapat élén lehetőséget kapott a Tudományos Akadémia Lendület programjától, hogy próbálja megfogalmazni, egyenletbe leírni az emberi egyensúlyozás folyamatát.
 

– Hogy kerül a csizma az asztalra, vagyis mit keres a szilárdtestek mechanikájával és dinamikájával foglalkozó egyetemi oktató, Insperger Tamás a humán biológia e periférikus területén?

– A mi tanszékünkön sokat foglalkozunk a szerszámgépek rezgésével. Az könnyen belátható, hogy ha esztergálunk vagy marunk, akkor a sebesség növelésével a káros rezgés is növekszik. A rezgést nyugodtan nevezhetjük egyfajta egyensúlytalanságnak, kiküszöbölése ugyanolyan probléma, mint az emberi egyensúly megtalálása.

– Azt tudom – méghozzá sajátos tapasztalatok útján –, hogy a piálás például nem a legjobb szer az elveszni készülő egyensúly megtalálására…

– Itt egy új fogalmat kell megismernünk, mégpedig a reflexkésést. Ami persze alkohol hatására nő, de általában 230 milliszekundumnak, vagyis a másodperc ötödének szokták leírni. Bár ez már alig mérhető: a fejhez közel ennyi, de mondjuk a lábunk reakciókésése, a hosszabb idegpálya miatt nagyobb. Gondolja el, hogy egy labdát viszonylag könnyű a fején egyensúlyozni, míg a lábon sokkal nehezebb.

– Eddig értem, de mégis: mit keres a mechanikai docens csizmája a biológus asztalán?

– A kaliforniai Claremont Colleges egyetem professzora bizonyos John Milton. Több mint negyven éve foglalkozik a matematika és a neurológia határterületeivel, 2012-ben meglátogattam, mert érdekelt ez a téma. Az életkorral megnövő reflexkésést kutatta, mert vannak ugyan elméletek, de a változás pontos mikéntjét nem ismerik. Tudjuk, hogy a belső fülben van az egyensúlyközpontunk, de hogy a jelzésére mozduló lábat vagy kezet hogyan irányítja az agy, egyelőre ismeretlen terület. Mi most ezzel a kutatási programmal arra vállalkoztunk, hogy megpróbáljuk egy egyenletbe leírni a dőlést megállító ellenmozgás, vagyis az egyensúlyozás képletét.

– Láthatnám ezt az egyenletet?

– A rúdegyensúlyozás legegyszerűbb modellje így néz ki: ?..(t) – a?(t) = F(t). A ?.. a rúd szöggyorsulása, a ? a szöghelyzete, az a az egyensúlyozott rúd hosszától függő paraméter, az F(t) pedig a rúd alján kifejtett szabályozó erő, amit egyelőre nem ismerünk az emberi egyensúlyozás során.

– És hogyan akarják ezt a bizonyos F(t)-t megtalálni?

– Egy sínen mozgó kocsira váltakozó hosszúságú rudat teszünk. Úgy kell tologatni a kocsit, hogy a rúd ne dőljön el. Mindezt gyorsulásérzékelő és nagysebességű kamera követi; sok teszt eredménye lesz a megfejtés.

– És, ha megvan az F(t), akkor mi lesz?

– Közelebb jutunk az agy funkciójának megértéséhez, s talán sikerül módszereket is kidolgoznunk az emberi egyensúlyozási képesség javítására.

Ugyan a képlet első betűjéről is csak annyit tudok – azt is csak súgásra –, hogy az a görög ABC „fi”-je, vagyis F betűje. De a megfejtésbe állítólag belejátszik Newton II. törvénye is az erőről, a tömegről és a gyorsulásról… Míg megszületik a képlet, nekünk nem marad más hátra: nézzünk a lábunk elé, el ne essünk!