• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Restellem, de tudok röhögni Sebestyén Balázs vetélkedőjén

Szerző: Ujlaki Ágnes
Elnézem az RTL Klub új vetélkedőjét: Négyen négy ellen. A két családi csapatnak azt kell kitalálnia, hogy száz megkérdezett milyen válaszokat ad bizonyos kérdésekre. Most éppen az a feladat: találják el a versenyzők, hogy mi a célszerű, ha véletlenül kiszalad egy hangosabb szellentés?

Köhögéssel leplezni vagy ráfogni a másikra? Aki jól találja el az arányokat, az jut tovább. Hát azért ez, ugyebár, nem éppen a szellem magaslata. Mint ahogyan a többi kérdés sem. Hova kell bújnia a szeretőnek, ha váratlanul hazajön a férj? Mitől kapsz frászt, ha a szekrényedben találod? Kinek adsz borravalót? És így tovább. Magam is restellem, de kétségtelenül tudok röhögni rajta. És ez kizárólag Sebestyén Balázson múlik: olyan frissen, nevetősen, szemtelen humorral kommentálja a legnagyobb hülyeségeket is, hogy nekem szinte mindig bejön.

De másnak meg nem. Egyik régi, kedves olvasóm évek óta sírja vissza a régi vetélkedőket. Jóval fiatalabb, mint én, mégsem bírja elviselni az új, faragatlan stílust. Utálja, ha a közönség minden harmadik mondat után, intésre tapsviharban tör ki, ha harsányan üvöltözik a műsorvezető, mint a vásári kikiáltó. Ha a közönség beletapsol egy szép dalba, mert úgy találja, jól hajlít az előadó. (Na, ezt én is utálom.) Egy másik, idősebb olvasóm meg azon mérgelődik, miért kell csupa angol nyelvű számot elviselnie a különböző zenei műsorokban. Számára a dalok ismeretlenek, a szöveg érthetetlen, és tesz rá, hogy a könnyűzene nyelve mégiscsak az angol. Egy hölgy pedig – a Való Világ legújabb szériája kapcsán – azon elmélkedik, hogy hová jutott Takács Marika és Vitray Tamás televíziója…

Nos, számukra tényleg ajándék az m3, a december 20. óta működő retro tévé. Vannak, akik már csak ezt nézik. Szeszélyes évszakok és Táncdalfesztiválok. És Egri János, Vágó István meg a Rózsa Gyuri. Műveltségi vetélkedők, amelyek nem a szellentésről szóltak, de nagyon nem ám. Rengeteg tévéjáték klasszikusokból: ezek egy része elég poros már, másik része viszont remek ma is. És persze Izaura, minden dél-amerikai szappanopera őse – na meg ahogy Gálvölgyi bandzsít a rabszolgalány paródiájában…

Ritkán nézek végig itt egy műsort, mert aggasztóan figyelmeztet az idő múlására. Amikor a velem egyidős színésznők még fiatal lányok voltak, ma meg már idős dáma szerepeket játszanak – illetve játszanának, ha volnának ilyen szerepek. És eszembe jut a gyerekkorom Öveges professzorral és Böbe babával. Nekünk volt először tévénk a házban, jöttek is esténként a szomszédok sámlival, hokedlivel – mintha egy évszázad telt volna el azóta... Aztán a Ki mit tud? meg Zorán fiatalon, jóképűen, ahogy orrhangon énekel. És a Kiskabos, Alfonzó, Hofi. Meg az első színes tévénk: aznap éppen kitört az Etna, láttuk a tűzfolyót – és kiderült, hogy Sandokánnak szép zöld szeme van. Ezt most mind újra láthatnám. De nem nagyon akaródzik. Annyira más lett a világ, hogy nehéz már visszakapcsolódnom. De azért néha bekukkantok, inkább csak a színházi felvételekbe.

Mosolygok szeretett, idős kolléganőmön, aki bele tud andalodni a régi Jávor Pál–Karády Katalin filmekbe. Számomra ezek ma már nézhetetlenek. De a lányom meg rajtam mosolyog, hogy képes vagyok belenézni a régi színdarabokba, mert szerinte ma már teljesen másmilyen a színház. Amúgy persze ezt én is tudom, hiszen járok oda magam is, de attól még muszáj megnéznem Psotát, Tolnayt és Törőcsiket az 1985-ös Macskajátékban…

Összegezve: ellenzem a retro tévézést, éljünk a mában! Legfeljebb időnként pislantsunk az m3-ra. Úgy egy héten egyszer. Legfeljebb kétszer. Vagy háromszor. Na, ötnél többször azért semmiképpen!