• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Teste része a hegedűje

Szerző: Borzák Tibor
Hatvanhét évesen kapta meg nemrég a Népművészet Mestere címet. Egész életét a táncházi muzsikára tette fel. Zenésztársával, Sebő Ferenccel kis időre szétváltak az útjaik, de mára újra együtt tudnak dolgozni. Ha elölről kezdhetné Halmos Béla, akkor sem választana más utat. Kitüntetése kapcsán beszélgettünk vele.

Halmos Béla ha elölről kezdené, akkor sem választana más utat
Fotó:
Bohanek Miklós

– Valahol azt mondta, a nőnél szebb a hegedű. Tényleg?
– Természetesen a formára értettem. A hegedű van olyan szép, mint a női test. És mindkettő makrancos, nem mindig úgy szól, ahogy szeretné az ember. Nekem először egy francia mesterhegedűm volt, első feleségemnek becéztem.

– Merthogy összekötötte az életét a hangszerével.
– Már ötvenkilenc éve a testem része. Hogy szépen szóljon, azt a levegő páratartalmától kezdve a pillanatnyi lelkiállapotig sok minden meghatározza. Nem ugyanaz, ha egész éjjel muzsikálok, vagy csak álmosan a kezembe veszem a hegedűt. Rá kell hangolódni.

– Ennyi évtized alatt sose unt rá?
– Nekem a zene mindig is fontos volt. Hegedülni, brácsázni tanultam, különféle formációkban játszottam, de nem akartam Zeneakadémiára menni. A sors a hangszeres népzene irányába terelt 1971-ben. Hogy városrendező építész létemre lényegében prímás lettem, az nem egyszeri elhatározás kérdése volt, sokkal inkább a neveltetésem, a környezetem, az érdeklődésem alapozta meg a jövőmet. Nekem tetszett ez a zene, és amikor kiderült, hogy mások is így vannak ezzel, már nem lehetett visszakozni.

– Máskülönben a zenélés megmaradt volna hobbinak?
– Persze. Családunkra jellemző a muzikalitás. Tanítónő édesanyám jól zongorázott, építészmérnök édesapám szeretett énekelni. Öten vagyunk testvérek, mindannyian tanultunk zenét. Én még a beatzenét is kipróbáltam, csongrádi katonaéveim alatt szólógitároztam a helyőrségi együttesben. Ez csak kitérő volt, igazából a táncházi muzsika lett a védjegyem.

– Pillanatok alatt a csúcsra került!
– Előbb azonban meg kellett tanulnom népzenét hegedülni. Autentikus anyagot addig csak magnóról vagy rádióból hallottam. Élőben először a méhkeréki román zenét ismertem meg. Teljesen új világba csöppentem, egyik élmény jött a másik után, szinte habzsoltam az ismereteket. Sebő Ferivel évfolyamtársak voltunk a műegyetemen, megszállottjai lettünk a táncházi muzsikának, és énekeltük az ő megzenésített verseit. Sokan csak legyintettek, de az idő bennünket igazolt, az UNESCO tavaly felvette a magyarországi táncházmódszert a kulturális örökségek listájára.

– És mennyi ideig tartott a tanulás?
– Még most sincs vége. Ami a kezdeteket illeti, a táncházi zenében valóban úttörők voltunk. Felkészültségben előbbre tartottunk azoknál, akik tőlünk akarták elsajátítani az alapokat. Ilyen értelemben tanítva tanultunk. Mivel nemcsak itthonról, hanem külföldről is biztatóak voltak a visszajelzések, még nagyobb elánnal folytattuk. Nem gondoltuk, hogy egy mozgalmat indítunk el, ami majd túlmutat a népzenén és a teljes életet átszövi. Nyilvánvalóan voltak ennek politikai vetületei is. Állandó helyünkön, a Kassák Klubban időnként feltűntek civil ruhás rendőrök, éberen figyeltek bennünket. Szerencsére az Aczél György-féle „három T” következményeit megúsztuk, mivel sem tiltásban, sem támogatásban nem volt részünk – csak tűrésben. Rengeteg áldozattal járt ez az egész. Többünknek megsínylette a magánélete és az egészsége. Nálunk például a feleségemnek és két gyerekemnek a hegedű azt is jelentette, hogy nem sokat vagyok velük. De muszáj volt elvállalni minden munkát, mert különben miből tartottam volna el a családot.

– Ezért ment vissza építésznek egy időben?
– Á, nem. Intenzív tíz év állt mögöttem, ami az 1969-es Röpülj, pávával kezdődött. Aztán egyre erősebben megmutatkozott, hogy Sebő Ferinek és nekem különböző az érdeklődésünk, én nem a zeneszerző, hanem a zenész szempontjai felől közelítettem meg az alkotói tevékenységet. Nem sikerült megállapodnunk egy lazább együttműködésben. Elfáradtunk, a végén már beszélgetni is alig tudtunk. Az ugyancsak világossá vált számomra, hogy a hangszeres népzene kutatásával szeretnék elmélyültebben foglalkozni, hiszen óriásiak a lemaradásaink. 1979-ben tértem vissza a VÁTI-hoz városrendező építészmérnöknek, ahol korábban már két évet dolgoztam.

– Ott jobban keresett?
– Viccel? Akkoriban a műszaki értelmiség se volt megfizetve. Aztán 1982-ben megint váltottam, mert több lett a népzenével kapcsolatos elfoglaltságom. De igazából mindig volt valahol főállásom, a tb-t fizették utánam. Negyvenkét év után mentem nyugdíjba.

– Ma milyen a viszonya Sebővel?
– Nagyon jó, néha dolgozunk is együtt. Hiszen soha nem vesztünk össze. Alkatilag és zeneileg is kiegészítjük egymást. Feri frontembernek való, én negyedik gyerekként megszoktam, hogy „terítő” ember vagyok. Tehetséget tekintve nincs sok különbség köztünk. Nem volt könnyű a szakítás, egy évig gondolkodtam rajta. Ment a szekér, indultunk volna egy ausztráliai turnéra, megjelentek a lemezeink, ami a lemezgyári hatalmasság, Erdős Péter idejében nagy dolognak számított. Ha maradok, ki tudja, hozzákezdek-e valaha is a tudományos kutatáshoz.

– Semmit nem bánt meg?
– Csak azt, hogy a családommal nem tudtam megfelelően törődni. Ezt nem lehet jóvátenni.

– Mit tapasztalt a kutatói pályán?
– Például azt, hogy akkori munkahelyemen, a Zenetudományi Intézetben hihetetlen mennyiségű az anyag. Ennek feldolgozásához akadt néhány alkalmas személy a táncházi muzsikusok közül. Ám nemhogy fejlesztették és támogatták volna a szakterületet, inkább visszafejlesztették és pénzt vontak el. Engem mégsem sikerült eltántorítani, hogy népzenekutató legyek. Olyannyira nem, hogy 1987-ben megszereztem a kandidátusi fokozatot. Aztán pár év múlva jöttek a leépítések és kirúgtak. Elmentem a Magyar Művelődési Intézetbe, majd a Hagyományok Házába, ahol egyebek mellett létrehoztam a táncházarchívumot.

– Volt egyetemi tanszékvezető is!
– A Miskolci Bölcsész Egyesület égisze alatt zajlott népzenetanár-képzés, engem kértek fel az oktatás irányítására. Tízezer forint volt a fizetésem, abból háromszor elutaztam Miskolcra, és a végén azt a pénzt is alig kaptam meg.

– Ezek szerint nem könnyű a népzenéből egzisztenciát teremteni?
– Van lakásom. Megélek. A Sebő együttessel hangos sikereink voltak, de meg is küzdöttünk értük. Mindig a fülemben csengett édesapám mondása: „A siker nélküli harc elcsüggeszt, a harc nélküli siker elzülleszt.”

– Hogyhogy még csak most lett a Népművészet Mestere?
– Ez a kitüntetés eredetileg a vidéki adatközlőknek szólt, azoknak a népművészeknek, akiktől mi, városi fiatalok tanultunk. S hogy mi se maradjunk elismerés nélkül, elkezdték a Népművészet Ifjú Mestere címet is osztogatni. A Halmos–Sebő duó 1973-ban kapta meg, de nem tudtuk átvenni, mert éppen Tokióban muzsikáltunk. Az idén augusztus 20-án a Népművészet Mestere elismerést kiterjesztették a „mozgalmárokra”, csodálkoztam is rajta, hogy ebben a formában elsőként nekem ítélték oda, mert sem adatközlő, sem népművész nem vagyok. Amikor felhívtak a hírrel, vissza is kérdeztem, hogy biztosan engem keresnek-e. De ha már rám gondoltak, tréfásan javasoltam, nevezzék át a díjat a Népművészet Öreg Mesterének.

– Nem örült neki?
– Félreértett, nagyon is örültem neki. Pénzzel jár, annak pedig van helye a családban. Egyébként tudom helyükön kezelni a kitüntetéseket, hiszen annak idején benne voltam a Kossuth-díjat odaítélő bizottságban meg a Magyar Zenei Tanácsban. Sokan nem hiszik el, hogy a művészek többsége nem az állami elismerésekért dolgozik. Különben pedig a díjakat adják, talán azért is megosztóak.

– Sebő tavasszal megkapta a Kossuth-díjat. Önt miért hagyták ki?
– Egyszerre voltunk felterjesztve. Fogalmam sincs, mi történt. Nem akarok se szerénytelen lenni, se hülye. Boldog vagyok, hogy élhetek. Főleg, amióta átestem egy infarktuson. Ennek már tizenöt éve, azért igyekszem vigyázni az egészségemre, bár most kicsit köpcösebb vagyok a kelleténél. De már beírtam a naptáramba, hogy jövő héttől mozogni fogok.