• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Már nem ér össze az ujjuk

Szerző: Hardi Péter
VÉGE A MAGYAR MÁLNÁNAK. Ebben a rövid, de sokak számára sokkoló mondatban volt summázható a közszolgálati rádió szezonindító „biztatója”. S azonnal indokoltak is: a lengyeleknél az időjárás kedvezőbb, a szerbeknél a munkaerő olcsóbb. A kép azért ennél árnyaltabb, tapasztaltuk Nógrád megyében.

Hol máshol is kezdhetnénk a málnahelyzet térképezését, mint Berkenyén?! Innen, az egykori málnafővárosból néhány éve már jelent meg riport az újságunkban. Schmidt Józsefné polgármester már akkor sem túl sok jóval biztatott a málnafrontról, bár az akkori jelentés a berkenyeiek afféle kincstári optimizmusával zárult: muszáj előre tekinteniük, s remélik, messzire gurul még a magyar málna

– A helyzet azóta csak romlott – ülünk le helyzetértékelésre a nyári időszakban ugyancsak kihalt községházán a polgármesterrel. – Málna már annyi sincs, mint volt néhány éve.

Az asszony egykor a helyi téeszben pénzügyesként kezdte pályáját, nem csoda, hogy most is közgazdasági tételekkel érvel. Az ok amúgy e tudományban kevéssé járatosak számára is könnyen átlátható: a málna felvásárlási ára korántsem követte a költségek – például az üzemanyag – emelkedését. A sokat emlegetett klasszikus példa: egykor egy szorgalmas család egy málnaszezon alatt megkereshette egy Zsiguli árát, amit akkoriban 80 ezer forint körüli összegért vesztegettek. S mivel a málna a tanév végeztével fordult termőre, a pedagógusok egyik kezükben még a krétát szorongatták, a másikkal már nyúltak a kosár után, amivel indultak a málnásba, hogy szerény javadalmazásukat kiegészítsék.

Ma már tehát szó sincs arról, hogy egy népautó összejöjjön egy családnak a szezon alatt. Lássuk a rádióban hallott okokat:

– Az időjárás? – kérdezem a faluvezetőt.

– Kétségtelenül az is hozzájárul. A málna alapvetően erdei növény, tehát nincs oda a forróságért, még akkor sem, ha a gyökereihez kellő nedvesség jut. Mert a csepegtető öntözés megoldható, de a légköri aszály ellen nem tudunk mit tenni. Márpedig 30 fok fölött a termés rásül a vesszőre.

– Munkaerőhiány?

– Ez is oka lehet. Errefelé, Nyugat-Nógrádban már régóta el tud helyezkedni az, aki akar. Közmunkás is csupán három van Berkenyén. A diákoknak pedig már szintén nem pálya, hogy a nyarukat málnaszedéssel töltsék. 

A málna tehát a nyolcvanas években futott fel a környéken, két évtizedig „virágzott”, azóta hanyatlik. A gyümölcstermesztésre Berkenyén még a rendszerváltást követően szövetkezet alakult, ám a 42 alapító tag közül már akkor 37 nyugdíjas volt, ma már egyikük sincs életben. Amit gépesíteni lehetett – például a permetezést –, azt a szövetkezet elvégeztette, de a málna metszéséhez, kötözéséhez és szedéséhez ma is oda kell tennie magát az embernek.

És akkor próbáljuk feloldani az ellentmondást: miként lehetséges, hogy miközben a málna egyre kevesebb, a tárolására is létesített hűtőházat bővítették, alig egy hónapja adták át a milliárdos beruházást – fele részben a szövetkezet pénzéből, fele részben az államéból.

– Igaz, hogy 24 évvel ezelőtt még a helyben termett málna és egyéb bogyósok, gyümölcsök fagyasztása volt a fő célunk a hűtőház létesítésével – magyarázza a polgármester –, ma már azonban emellett mindenféle és mindenhonnan – Tolnából, Somogyból, Hevesből érkező – gyümölcsöt fagyasztunk benne. A hűtőház udvarán naponta 10-15 kamion is megfordul, hozza-viszi az árut.

Szívesen megnéznénk a létesítményt, de a szövetkezet vezetését a polgármestertől néhány éve a fia, Schmidt Szilárd vette át. Kaptunk ugyan egy telefonszámot, amellyel viszont sokra nem mentünk, a mama pedig többel nem kívánt rendelkezésünkre állni. Kimentünk még később a hűtőházba, de egy éppen távozó romániai kamionnál többet nem láttunk, a titkárnő telefonja pedig szintén a polgármestert hívta. Ezt a fonalat tehát jobb híján elengedjük, s indulunk a határba. 

Autó áll az út menti árnyas fák alatt, ahol pedig autó áll, ott embernek is kell lennie. Nem tévedünk, a szedersorok között Friesz József az övére akasztott edényekbe szedegeti a sötétlila gyümölcsöt.

– Egyik kosárkába kerül a piacra való, a másikba, ami már túlérett. Abból alighanem pálinkát főzetek – magyarázza az elkülönítés okát. 

A szedertöveken a gyümölcs különböző időszakban érik, a közútkezelőnél dolgozó férfi pedig szabadnapjaiban kijár az érett bogyókat begyűjteni. Amúgy tízéves kora óta jár ki a határba, akkor persze még málnázni. Nem éppen ilyesmiről álmodik a kamasz, vetem közbe, ám akkoriban még úgy általában a gyerekeket kevéssé látták el zsebpénzzel, mint manapság, viszont a keresményüket megtarthatták, így szoktak hozzá a munkához. A felnőttek számára pedig egészen természetes volt, hogy a szabadság egy része a földeken telik:

– Egykor a Váci Izzóban a málnaérés idején álltak le a gépek az éves karbantartásra – nosztalgiázik a férfi.

– Az a világ azonban már elmúlt.

– Az időjárás-változás meg a munkaerő hiánya… – mondom fel a hallottakat.

– Biztos is. Meg a hűtőház nyomott átvételi árai – árnyalja a férfi a képet.

Nem ő az egyetlen a nap folyamán, aki erre utal. Mert igaz, hogy a szövetkezet elvégezte a munkák egy részét, de a megtermett gyümölcs is hozzá vándorolt. Az érte fizetett összeg pedig… Szóval, a berkenyei málnázás gyakorlati befellegzéséhez ez is hozzájárult. Az eredetileg helyi, esetleg környékbeli málnára, gyümölcsre szakosodott hűtő hamar túlnőtte magát a nógrádi táj határain, ami még nem lenne baj, sőt… Az viszont már kevéssé tetszik mindenkinek, hogy a környékbeliekkel már nemigen kíván foglalkozni. Közben pedig a szövetkezeti egyre nagyobb mértékben koncentrálódik a Schmidt családnál, különböző magas százalékok repkednek a levegőben, mekkora a részesedésük a közös vagyonból.

Később megkérdeztem a polgármestert, szerinte a nyomott átvételi árak mennyiben járultak hozzá a berkenyei málna hanyatlásához. Az asszony ismét csak a közgazdasági érvre hivatkozott: nem tudtak magasabb összeget fizetni a málnáért, mint amit a piac megenged.

S még egy árnyalat a málnáról festett képen, nem egy beszélgetőtársam hangoztatott: bizonyos nagyságú terület alatt nem kap támogatást a gazda az ültetvényére – ellentétben a nagyobbakkal. Persze, hogy eleve versenyhátrányba kerül a kicsi. Erről a híradásokban nem lehetett hallani.

Nem tartom fel tovább a férfit, az út másik oldalán, innen néhány száz méterre a málnasorok mentén szintén autók parkolnak. Fiatal hölgy, Drajkó Adrienn irányítja a munkát, szedi be a vödröket, tölti apróbb dobozokba a málnát.

– Amit lehet, innen, az út mentéről értékesítünk – jegyzem az üzleti stratégiáját. – Igaz, hogy nagyobb macera, de így megkapunk érte 1200 forintot is, míg a kereskedő a felét kínálja.

Két tagban van málnásuk, arra azonban nem esküszik meg Adrienn, hogy nagymama korában is málnázni fog a család. Egyik okként ő is a munkaerő hiányát említi: nem is olyan régen még Erdélyből érkeztek a napszámosok, mára azonban már számukra sem pálya a berkenyei málnás, pedig a férje, Ciuleac Martin is onnan származik. És még egy ténnyel árnyalódik a málna tündökléséről és bukásáról kialakult kép: nehéz úgy versenyezni a szerbiai málnával, hogy arrafelé az áfa sem 27 százalékos…

Adriennék amúgy a közeli Nógrád községből járnak át a málnát művelni, oda tartunk mi is. Az útról nagyszerű látvány nyílik a távolabbi ültetvényekre, persze, hogy lekanyarodunk az útról. Közelebb érve látjuk, hogy ribizlisben hajlong idős és fiatal. A Villányi család birtokán dolgozik a Nógrád megye falvaiból – Tereskétől Szügyig – verbuválódott csapat.

Az egyik ribizlibokor mellett kislány csipegeti a kosarába a gyümölcsöt, két fiúcska inkább csak menőzik neki, igaz, az ő kosaruk alján is piroslik némi ribizli.

– Teljesítményre béreznek – hallgatom a lánykát. – Így körülbelül háromezer forint összejön egy nap.

– De már csak ezen a héten vagyunk, jövő héten tábor – teszi hozzá elégedetten az egyik fiú.

Távolabb asszonycsapat szedegeti a ribizlit, őket a téli tüzelő beszerzésének a lehetősége ösztönzi, no meg egy disznó beszerzése, amit karácsony előtt vágnának. Sok erőt azonban ez sem ad korunk summásai számára, annyi az elhagyott termés, hogy nehéz megállapítanom, melyik irányba szedik valójában.

A gazdát a kerítésen túli szederültetvénynél keresem, ám ott is csak álldogáló napszámosokra bukkanok. Igaz, ők igazoltan nem dolgoznak, éppen az üres ládákra várnak. Végül megérkezik az is, a gazda pedig pakolja be a teli ládákat a furgonjába. Bár már délutánra hajlik az idő, ma még több nagy áruházlánc távoli üzleteit keresi fel, s adja le a dobozolt szedret.

És akkor nézzünk be a nógrádi községházára, ahová Berkenyéről eredetileg indultunk.

– Egykor mi is málnáztunk – emlékezik Szórágy Gyuláné, Nógrád polgármestere. – De nemcsak mi hagytuk abba, hanem a legtöbben. Itt, a faluban talán ötven család bajmolódik vele, nem több. Ők is jobbára már csak maguknak.

– Esetleg elmennek napszámba a nagyokhoz…

– Az se igen jellemző, 800-900 forintért nem ér össze az ujjuk – mutatja a polgármester a kezével a málnaszedés jellegzetes mozdulatát. – Ahol most faházakat lát az országút mentén és körülöttük nyírt pázsitot, ott egykor mindenütt málnaültetvények húzódtak. Az út mentén pedig bódék álltak, onnan árulták a málnát a kiskert tulajdonosai. De a biztos felvásárló a téesz volt. A szezon végén néhány család mindig vett kocsit, bútort vagy kezdett építkezésbe.

Tolmácsra nézünk még be. Bár a berkenyei faluvezető, Schmidt Józsefné szerint itt már nincs semmi, mi azért rábukkanunk Szarka Miklósra, aki tíz-egynéhány hektár málnásban családi gazdálkodik feleségével és fiával.

Elsőként ő is a lengyeleket említi: hatalmas hátrányt kell ledolgoznia a magyar gazdának velük szemben, ám az okot nem csak az időjárás változásában látja. Az csak egy évtizede érzékelhető.

– Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy őket nem kényszerítették be a téeszekbe, beszolgáltatniuk sem kellett, így tőkeerősek maradtak. Ezért aztán gazdaszemléletük van.

Kis tó partján beszélgetünk, de ez nem a romantikát szolgálja, hanem öntözővizet a gyümölcsös számára.

Amikor a berkenyei hűtőházat említem, csak legyint.

– Nem vesződnek ők már velünk.

– Egy ekkora termelővel sem, mint ön? – csodálkozom.

– Már én is kicsi vagyok nekik. Megmondta Szilárd. Kamionnal hozzák be a málnát, fagyasztják tovább, csomagolják, kiváló kapcsolataik révén terítik a nyugati piacot.

Ezt csinálja egyébként nem egy pálinkaház is. Megveszik a málnát külföldről, ami eleve jogszabályellenes, hiszen pálinka kizárólag Magyarországon termett gyümölcsből készülhetne… Akik pedig az eredetet ellenőrizhetnék… Nos, valamilyen ok miatt nem teszik. Nem kispályáról van szó, a málnapálinkáért ugyancsak jó pénzt el lehet kérni.

És nehéz versenyezni az őstermelőkkel is. A nagy fővárosi piacokon árulják azt, amit megvesznek a nagybanin 800 forintért, és árulják 2000-ért sajátjukként.

Feltápászkodunk a tó partjáról, megnézzük az ültetvényeket. A hosszú sorok imponálók, telve gyümölcscsel.

– A mai napot kihagytuk, de holnap hajnalban ismét szedjük.

– Lesz hozzá munkáskéz is?

– Nálam is egyre kevesebb. Lassanként már csak azok maradnak meg a környéken, akiknek nincs nagyobb igényük, mint hogy havi 54 ezer forintos közmunkáért az árnyékban üldögéljenek. Sokáig egy érsekvadkerti csapat járt hozzám, ám lassanként kiöregszenek.

Az apróbb szemű, ízletes magyar málnakordonok mellett szokatlan látvány, kordon nélküli sorok sűrű bokrokban.

– A lengyel málna – mutatja a gazda.

Mert Szarka Miklós nem a sebeit nyalogatja, ha ilyenek a körülmények, alkalmazkodik hát hozzájuk. A lengyel málna ugyanis a magyarral ellentétben gépesíthető, s terem az első fagyig folyamatosan. Utána pedig learatja a szárakat, s a következő év tavaszán hajt újra. A nagy álma pedig egy hűtőház. Nem akkora, mint a berkenyei, csupán a saját terményeinek. Nélküle elvesztette a csatát, így viszont a korábbi töredékére csökkenne a kiszolgáltatottsága.

Címkék: Riport