• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Emlékekkel teli koffer

Szerző: Tanács Gábor
A Békés megyei Dobozon él Jeanne-Marie Wenckheim Dickens, aki vagyonos grófi család sarjából hontalan árva lett. Megjárta a széles világot, kalandokban bővelkedett az élete, ám végül hazatért.

Fotó: Németh András Péter

„Képzeld el, hogy mindent elhagysz. Három lovaskocsival indult el pár nappal előttünk az édesapám – a kocsiderék tele volt tányérral, bútorral. Anyámmal mentünk utána, de nem indult el az autó, végül egy kamiont állítottunk meg itt a falu közepén. Gyapjút szállított, puha volt, meleg, nagyon élveztem. Voltam nyolc és fél éves. Előtte sokáig pakoltak, nem értettem, miért. Akik ott dolgoztak, azt mondták: te most elmész, és nem is jössz vissza! Hogyhogy nem jövök vissza? Ez az otthonom. Látod, végül visszajöttem. Mégis én nyertem.

Bécsbe mentünk, amit bombáztak az amerikaiak. Anyám azt mondta, legalább nekünk, a gyerekeknek ki kell onnan jutnunk. Vidéken egy arisztokrata család befogadott minket a bátyámmal és az osztrák nevelőnővel. A Vöröskereszt révén találtak meg újra a szüleim a háború után. A bátyám a jezsuitákhoz került, én az apácákhoz. Hogy tudták kifizetni? Bentlakásos iskola volt, nagyon olcsó, örültek, ha kaptak lányokat. Apámnak volt egy rokona, aki még a háború előtt Argentínába ment, elég gazdag volt, az is lehet, hogy ők fizettek, de ezt a mai napig sem tudom. Mindenki bajban volt, de összefogtunk.

Tizennégy éves koromra elvesztettük az apámat és az anyámat is, ott álltunk ketten a bátyámmal, neki is egy kis koffer, nekem is. Amikor már tudta az édesapám, hogy meg fog halni, írt két jó barátjának, hogy ha ő meghal, vegyenek minket magukhoz. Mind a ketten igent mondtak.

Amikor befejeztem az iskolát, egy évig Algériában éltem a nagyanyámnál. Szállodában dolgoztam, és megtanultam franciául. Stewardess akartam lenni. De angolul még ezután sem tudtam, így Angliába kellett mennem. Egy idős skót házaspár fogadott be, akikhez sok fiatal járt, segítenem kellett nekik a háztartásban. Menekültútlevelem volt, az angolok csak hat hónapra adtak tartózkodási engedélyt. A házigazdáim örökbe fogadtak, hogy kapjak útlevelet. Így már szabadon mozoghattam. Úgy örülök – mondtam –, hogy most már angol vagyok! Mire ők: nem angol, hanem skót!

Ezután Kanadában találtam állást, itt is szállodákban dolgoztam, majd egy évre Argentínába mentem egy unokatestvéremhez. Az egy vad ország, te, lőnek összevissza, ellopják a marhát… Nagyon egyszerű körülmények között éltünk, egész nap lovon ültünk, imádtam. Utána visszamentem Angliába, utazási irodánál dolgoztam, turistákat kísértem Ausztriába. Majdnem harmincéves voltam, először kerestem pénzt, addig az nem is volt fontos, csak hogy valahogy meglegyek. Megismerkedtem a férjemmel. Megszületett a két lányunk. A férjem mindig azt akarta: legyen fiú! De én azt válaszoltam, hogy a végén még tíz lányunk lesz, inkább ne erőltessük.

A férjem, ha mérges volt rám, mindig azt mondta: egy kofferrel jöttél hozzám, amikor elvettelek! Mire én: ha akarod, egy kofferrel el is mehetek, itt minden a tied, nekem semmi nem kell. Mire ő rendszerint azt morogta maga elé: aki egyszer menekült volt, az örökké menekült marad. Ez így van. Valami megváltozik benned, rájössz, hogy az élet rövid.

Amikor a férjem meghalt, a lányok férjhez mentek, eladtuk a házat, mindenki megkapta a részét, ami azt jelenti, hogy ők tőlem már nem örökölnek. Ezt a dobozi plébániát helyrehoztam az egyháznak. Kérdeztem a papot, hogy ha helyrehozom, akkor jöhetek-e néha ide, mondjuk tíz évig? Mondta, hogy szerinte húsz évig is, de meg kell kérdezni a püspök urat. A püspök azt mondta, hogy ameddig élek, lakhatok itt.

Akkor elhatároztam, hogy megpróbálok valamit Dobozon elindítani: hogy legyen hittan. Itt nagyon sok a református, nincs katolikus. Békéscsabán a plébános azt mondta, ha találok két gyereket, akkor eljön hittant tartani. Nem lesz könnyű, mondta, a karácsonyi misét öt öregasszony hallgatja. Csináltam ötvennyolc csomagot a karácsonyi misére, és tele lett a templom. Mondtam egy kis beszédet, hogy én itt kaptam a vallásomat, és szeretném, ha a gyerekeknek megint lenne hitoktatás, és még aznap jött egy kislány, hogy őt érdekelné a dolog. Ott imádkoztam magamban, hogy két gyerek kell, különben nem jön ki a pap. Mire a kislány kibökte, hogy egy barátnője is szeretne járni.

Fantasztikus, hogy az egyik lányom szintén Magyarországra jött. Nekik is van egy kislányuk. Látom a parkban biciklizni, ahol én hatéves koromban bicikliztem. Azt kapom a Jóistentől, amit nem lehet a Tescóban megvenni.

Három dolgot nem lehet tőlem elvenni: a vallásomat, amit tanultam, és a nevemet. Wenckheim, ez jó család volt, sokat segítettek az embereknek. Egy kicsit fáj, hogy nem tudok annyit adni, de talán az a feladatom, hogy megtanítsam, hogyan segítsenek magukon. Az édesanyám Teleki lány, Teleki Pál miniszterelnök rokona, aki fantasztikus ember volt. A nevem még az is, hogy Dickens, a férjem leszármazottja volt Charles Dickensnek. Egy időben ő is nagyon szegény volt, és a szegényekről később sem feledkezett el.

Amikor menekültünk, apám nehezen tudta elszállítani a dolgokat Bécsbe, aztán ott nem tudta őket hová tenni. Az igazság az, ha én menekülnék, akkor a fotókat vinném magammal. Az a legjobb, mert segít megőrizni az emlékeket. Meg talán a címeket, hogy kihez lehet menni.”

Címkék: Életút | Portré