• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Lenyűgöző magyar Róna

Szerző: Palágyi Béla
Róna Péter közgazdásszal azzal a várakozással ültem le beszélgetni, hogy a téma természetesen a világmegváltás lesz. A professzor majd megpróbálja kibogozni a gazdasági élet összegubancolódott szálait, én pedig mindehhez tudálékosan fogok bólogatni. Ehelyett a szivárványosan színes életútját mesélte el, amelynek végigjárásához igazán nem kell más, csak jó adag tehetség és némi szorgalom.

Fotó: Kállai Márton

– Én még nem láttam olyan letűrt harisnyás, levert térdű kamasz gyereket, aki azzal nyúzta volna a szüleit, hogy közgazdász akar lenni…
– Természetesen én sem közgazdásznak készültem, festőművész szerettem volna lenni. Budapesten, 1956-ban fejeztem be az általános iskolát, és a képzőművészeti gimnáziumba jelentkeztem. A származásom miatt nem vettek fel, ellenben átirányítottak egy textilipari technikumba. Szerencsémre egy évvel korábban az általános iskolám elküldte egy UNESCO-pályázatra egy festményemet, és azzal, mit tesz isten, harmadik helyezett lettem.

Névjegy
Róna Péter
1942-ben született Budapesten. Képzőművészeti pályára készült, ám közbe szólt 1956… Édesanyjával az Egyesült Államokba települt, ahol a középiskoláit és az egyetemet is végezte. A közgazdász-bizonyítvány mellé jogi diplomát is szerzett Oxfordban, ahol évfolyamelsőként fejezte be tanulmányait. Ez után válogathatott az állásajánlatok között, ő a Schroeder Bankházat választotta, ahol jogtanácsadóként kezdte, és vezérigazgatóként fejezte be karrierét. A rendszerváltáskor tért haza, 2001 óta az ELTE Nemzetközi Jogi Tanszékén oktat, cikkeket publikál, tanulmányokat ír.

– Mit ábrázolt a kép?
– Egy parasztasszonyt. Abban az időben kizárólag csak portrékat festettem. Bécsből jött egy hölgy, aki hozta a díjat, amelyet át is adtak az oktatási minisztériumban, ott került szóba, hogy elutasították a felvételemet a képzőművészeti gimnáziumba. Az illetékes főosztályvezető zavartan magyarázkodott: „Biztosan valami félreértés történt, természetesen intézkedem!” Így nyertem aztán felvételt. Ekkor viszont jött 1956. október 23.

– Ön kivel vágott neki a nagyvilágnak?
– Anyámmal egy Salzburg melletti menekülttáborba kerültünk, ahol Oskar Kokoschka tanított képzőművészetet. Amikor megtudta, hogy Amerikába készülünk, behívatta anyámat, és azt mondta: „Asszonyom, ha kivándorolnak, a fiából sosem lesz festőművész!” Így is történt, a tengerentúlon egyszerűen elszállt belőlem a művészet… Ekkor viszont valamiféle dac kezdett dolgozni bennem: én akkor is, és csak azért is híres leszek! Washingtonban jártam középiskolába, a tanítás után mentem vendéglőbe tányért mosni, tanultam, dolgoztam, semmi szórakozás. Érdekelt a kulturális antropológia, a közgazdaságtan meg csak annyira, hogy annak a racionalitásával lehet rendezni az életet. A kulturális antropológia tanszékén senkivel nem találkoztam, aki meghatározó benyomást tett volna rám, a közgázon viszont egy későbbi Nobel-díjas professzorom szellemisége magával ragadott. Amit tanultam tőle, az az, hogy szabályozás nélkül a piac nem működik. Szabályok, döntések, törvények működtetik, ezek viszont hatással lehetnek az életképes piac kialakulására. Tehát nem igaz az a tézis, hogy a piac önmagát vezérli.

– Oxfordban, ahová egy ösztöndíjjal jutott el, jogot tanult, ami valóságos diadalmenet volt az ön számára.
– Botrányosan jól sikerült az a három év, az évfolyamom elsőjeként végeztem. Ekkor 1966-ot írtunk, és magyarok nem nagyon tanultak Oxfordban, így jöttek az újságcikkek, amelyek arról szóltak, hogy „besétál ide egy magyar, és kisétál, mint osztályelső, hát hogy van ez…” Ráadásul Wilson miniszterelnök gazdasági tanácsa így tevődött össze, hogy Balogh Tamás, Káldor Miklós, Katona Tamás és egy indiai szakember. A tanács úgy működött, hogy a három magyar összeült, megvitatták – magyarul – mi a teendő, majd tájékoztatták róla az indiait, aki ezt nem vette túl jó néven. Balogh, aki tanárom volt, és akivel később közeli kapcsolatba kerültünk, elmondta, azért nem angolul tanácskoztak, mivel azon a nyelven egyetlen jóízűt sem lehet káromkodni…

– Az eminens oxfordi szereplésének Amerikába is híre ment?
– Mi az, hogy! Számos nagyszerű állásajánlatot kaptam. Közben lett egy balul sikerült házasságom, amiből viszont született egy fiam, aki ma Amerikában él.

– Időzzünk még egy kicsit az oxfordi éveknél: mit jelent ott jó tanulónak lenni?
– Mindent. Valamennyi ajtó megnyílik azelőtt, aki évfolyamelsőként végez. A királynő saját jogkörén belül angol állampolgárságot adományozhat az illetőnek. A Times megírt, a Washington Post megírt, egyszóval egy futballsztár rangján kezeltek. Az évfolyamba 214-en jártunk. A vizsgán öt tanár bírál, és ha nem alakul ki konszenzus, behívják a hallgatót szóbelire. Ugyanezt teszik az évfolyamelsővel is, neki viszont feltesznek egy abszurd kérdést, ami megválaszolhatatlan. Amikor a kérdezett természetesen nem tud felelni, akkor a tanárok felállnak és megtapsolják. Így tettek velem is.

– Fúrja az oldalam, mi volt az a kérdés.
– A következő volt: I. Erzsébetnek a hidak létrehozásáról és karbantartásról szóló törvényében hogyan működött a híd megépítéséhez alkalmas föld kisajátításának mechanizmusa? Azt válaszoltam, hogy „Sajnálom, de tanulmányaim alatt ilyen törvénynek még a gondolatával sem találkoztam.” A taláros professzorok felálltak és tapsolni kezdtek, én pedig hirtelen azt sem tudtam, mi bajuk van, hiszen még nem tudtam, hogy évfolyamelső lettem. Aztán leesett a penny…

– Térjünk vissza Amerikába: melyik állásajánlat mellett döntött?
– Meghívtak a brit nagykövetségre, egy fogadásra, ahol találkoztam lord Richardsonnal, aki a jegybank kormányzója volt. Ő ajánlotta, hogy keressem meg a Schroeder bankot. Sikerrel jártam, előbb jogtanácsos voltam, majd 1985-ben vezérigazgató lettem. Attól kezdve az anyagi problémáim megoldódtak. 1987-ben a bank amerikai ágazatát eladták egy japán pénzintézetnek, akikkel megállapodtam, hogy még három évig maradok. Amikor lejárt a szerződésem, nálunk éppen rendszerváltás volt. Eldöntöttem, hogy megnézem, honnan is jöttem én? Hazaérkeztem, itthon 1990-ben megszerveztem azt a kockázati alapot – az Első Magyar Alapot –, mely a régió legsikeresebb ilyen intézménye lett. Ebből 2003-ban szálltam ki.

– Mondana egy sikeres üzletet?
– Létrehoztam a UPC későbbi kábelhálózatát 14 millió dollárból, amit aztán 92 millióért vett meg.

– Most tehát tanít, publikál, Somogyban kertészkedik. Mekkora is az a kert?
– Százharmincnyolc hektár. Újra megnősültem, van egy kislányunk, Kisasszondon telnek békében napjaim.

– Ismerve az ön publikációit, nem annyira mennyei az a béke. Olykor szembemegy a kormány véleményével, nem ért egyet a neoliberális gazdasági irányzattal; valaki azt mondta önről, hogy „nagypolgárként baloldali”.
– Én nem vagyok semmilyen oldali: az én meggyőződésem nem változott az évek során, abba az irányba megyek tovább, amerre elindultam a pennsylvaniai egyetemen. Az első nagy világgazdasági válság során – 1929 és 1933 között – született a Keynes nevéhez köthető, nagyon radikális közgazdaságtan, amely az 1960-as években különböző okokból bajba került. A hetvenes években jött helyette a neoklasszikus, neoliberális irányzat, mely Magyarországon annyira hódított, hogy szinte olyan egyeduralomra tett szert, mint Spanyolországban az inkvizíció. A Dimitrov téren úgy voltak vele, hogy ha a marxizmus megbukott, akkor az a jó, amit Marx bírált, ez pedig a neoliberalizmus. A magyar közgazdászok szerint az állam korrupt, rossz gazda, nem hatékony, drága és így tovább. Én viszont azt mondom, hogy az állam irányító, szabályozó szerepe nélkülözhetetlen. Lehet, hogy az állam nem jól működik, de erre nem az a válasz, hogy kiiktatjuk, hanem az, hogy rendbe hozzuk. Nekem tehát ez az alapvető vitám Bokros Lajossal vagy Békesi Lászlóval.

– Ön leggyakrabban a Népszavában publikál, talán ez is befolyásolhatja a megítélést.
– Én ott válaszolok, ahol kérdeznek. Ha cikket kér tőlem a Népszabadság, oda írok, ha a Magyar Nemzet kér fel, akkor oda. Szerepelek, ha kíváncsiak rám, a Lánchíd Rádióban, a Duna Televízióban. Én már kivívtam magamnak a szellemi autonómiámat, nem szorulok arra, hogy bárkinek is a kegyeit keressem.

Címkék: Életút