• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Zacher Gábor: Nem vagyok bűnevő!

Szerző: Borzák Tibor
Drogosok, öngyilkosok, mérgezettek közt tölti a mindennapjait. Mások problémáit a kórház kapuján belül hagyja, mobiltelefonja azonban mindig kéznél van. Számára legjobb kikapcsolódás a család és a kerékpározás. Dr. Zacher Gábor toxikológust nevezik méregkeverőnek és médiadoktornak is.

Fotó: Bohanek Miklós

– Úgy látom, ezer fokon izzik. Tud egyáltalán lazítani?
– Csak akkor, ha külföldön vagyok. Idehaza mindig be van kapcsolva a telefonom. Szeretem tudni, mi zajlik az osztályomon. Nálunk mindig nagy a forgalom, rengeteg a beteg. Én is rendszeresen ügyelek, szombaton és vasárnap is beugrom a kollégákhoz.

– Nem szokott szabadságra menni?
– Dehogynem! Mivel szenvedélyes kerékpáros vagyok, néha „elcsípek” egy hétvégét, s amíg a gyerek az utolsó tanítási héten erdei iskolában lesz, a feleségemmel kettesben elmegyünk külföldre. S egész augusztusban szabadságon leszek… Függetlenül attól, hogy kinek mennyi szabadság jár, ragaszkodom hozzá, hogy minden kollégám egy teljes hónapig pihenhessen. Ezt azért tartom szükségesnek, mert mindannyian erős fizikai és pszichés megterhelés alatt állunk. Évente kilencezer beteg fordul meg nálunk. Legtöbbször öngyilkosokat és drogtúladagoltakat látunk el.

– Ezek a legkeményebb esetek?
– Ezt én nem merném így kijelenteni. Akik ide kerülnek, azoknak nem diadalmenet az életük. Lehet, hogy furcsán hangzik, de én nem tudom a helyzetükbe beleképzelni magam, nem tudok helyettük gondolkozni. Nem azonosulhatok velük, kívülállóként kell segítenem rajtuk. Ha mindenkinek a gondját a vállamra venném, azt hiszem, egy idő után engem is orvoshoz kellene vinni.

– A toxikológiai osztály minek köszönheti a média folyamatos érdeklődését?
– Elsősorban annak, hogy országos központ vagyunk. Az ország minden részéből ide hozzák a speciális mérgezetteket. Ellentétben más szakterületekkel, a miénk limitált létszámmal dolgozik.

– Mégis „lesajnált” az önök tevékenysége?
– Munkánk megítélése az elmúlt években sokat változott. Toxikológiai osztályunk mára kivívta magának az őt megillető helyet. Elődeink 1949-ben, tehát éppen hatvan évvel ezelőtt kezdtek el a világon elsőként a belgyógyászat berkein belül foglalkozni mérgezett betegekkel. És nem központi utasításra, hanem a kollégák érdeklődéséből fakadóan.

– Ön hogyan került a csapatba?
– Pályafutásomat a Honvéd Kórház baleseti sebészetén kezdtem. Miután gumiallergiám lett, nem tudtam gumikesztyűt használni, így váltanom kellett. Ekkor kerültem a Péterfy Sándor Utcai Kórház toxikológiai osztályára. Hamar megtaláltam a helyem, hiszen a sürgősségi ellátás mindig is izgatott. Úgy gondolom, hogy sikerült szakmai és egyéb szinten egy jól működő, unikális osztályt szerveznem, amire büszke lehet az intézmény.

– Amilyen szerény, nem mondja ki, hogy a siker elsősorban az ön érdeme. Zacher Gábor a legismertebb ügyeletes orvos az országban, ha történik valamilyen nagy horderejű mérgezés, biztosan megszólaltatják… Sokat jelent a médiaszereplés?
– Nem én jelentkeztem a kollégáinál, hogy kérdezzenek, mert érdekes dolgokat fogok mesélni. Az orvostársadalom egyébként is eléggé zárt rendszert képez a sajtó felé. Ennek persze megvannak az okai, hogy csak az orvosi titoktartást említsem. Ami a toxikológiát illeti: megközelíthető a szenzáció irányából, de lehet népnevelő céllal is nyilatkozni, mellyel fontos információkat tudok átadni az embereknek.

– És van eredménye?
– Igen. Kevesebb a karácsonyi öngyilkosság, csökken a szénmonoxid-mérgezéses esetek száma, egyre többen vizsgáltatják be a gombát, mielőtt hozzálátnának a főzéshez. Minél gyakrabban szólalok meg az említett témákban, annál nagyobb remény van arra, hogy értő fülekre talál, amit elmondok.

– Nyilván régen is előfordult füstmérgezés vagy kígyómarás, de az újságoknak nem volt téma, ma pedig címlapon tálalt szenzációt kreálnak belőle. Nem csak az önök munkája változott sokat, hanem a sajtó is!
– Azóta érdekesek ezek az ügyek, amióta létezik bulvársajtó. Véleményem szerint ezekben a lapokban is lehet úgy beszámolni az érdeklődésre számot tartó esetekről, hogy ne legyen szenzációhajhász. S ha a példányszámot vagy az olvasótábort vesszük alapul, akkor igenis fontos egy ilyen megjelenés.

– Nem nyűg a folyamatos újságírói érdeklődés?
– Egyedül azt nem szeretem, ha felkészületlenül jön hozzám valaki. Ezt látva az is előfordult már, hogy elmondtam, amit akartam, a kérdéseket pedig utólag hozzáillesztette az újságíró. Persze nem várható el, hogy az őrületes napi hajtásban minden sajtós képben legyen, mondjuk, egy dioxin-mérgezés tekintetében.

– Önnek viszont mindig topon kell lenni!
– Sokszor perceken belül kell döntést hozni. Bevallom magának, nem létezik mindig jó döntés. Holott ma az egészségügyi dolgozótól – segédápolótól az orvosig – azt várják, hogy hibátlanul végezze a munkáját. Azonban ilyen nincs. Ha ön ír egy kevésbé sikerült cikket, legfeljebb kidobja a papírkosárba. Viszont nekünk nem lehet mellényúlni, mert annak fatális következményei lesznek.

– Emlékszik olyan esetre, amin nehezen tette túl magát?
– Mind a mai napig megráz az értelmetlen gyerekhalál. A többi eseten keresztüllépek. Azért persze vannak emlékezetes történetek, amelyek jól vagy rosszul végződtek, s amíg élek, nem fogom elfelejteni. De ezek közül egyiket sem tartanám olyan megrázónak, hogy hazafelé menet miatta elbambulnék az autómban és nekimennék az előttem haladónak. A kórházból kilépve igyekszem elfelejteni a benti eseményeket. Nem arról van szó, hogy bizonyos részletekkel otthon ne foglalkoznék. Ha szükségét érzem, forgatom a szakkönyveket és böngészem az internetet.

– Hogyan lehet lépést tartani a szakterület fejlődésével?
– A magyar toxikológia a szakmai felkészültséget, a betegek számát és a terápiás beavatkozásokat illetően nincs lemaradva a világ többi részétől. Sőt, az élvonalban vagyunk. Nyilván folyamatosan tanulmányozni kell a szakirodalmat, hiszen sok új gyógyszer kerül forgalomba, aminek lehet mellékhatása, szövődménye, s lehetséges a túladagolása. Engem érdekelnek azok a mérgezéses esetek is, melyek nálunk nem fordulnak elő. Hogy példát is mondjak: Indiában és Ázsia egyéb területein a mérgezések és az elhalálozások több mint ötven százalékát növényvédő szerek okozzák, amíg nálunk a gyógyszerekkel elkövetett öngyilkosság a domináns. Sok érdekességet tartogat a toxikológia egyik része, a toxinológia, mely a méreggel ölő állatokkal foglalkozik. Ha úgy vesszük, mi itt, Közép-Európában el vagyunk kényeztetve, „csupán” két viperafaj jelent veszélyt, ellentétben Ausztráliával, Dél-Amerikával, Közép-Afrikával, ahol hemzsegnek a mérges pókok, skorpiók  a tengeri „szörnyekről” nem is beszélve.

– Ha Magyarországot nem is lepik el a skorpiók, egyes szenvedélybetegségek beszüremkednek, hogy csak a kábítószer-használatot és -függőséget említsük.
– A rendszerváltás utáni szabadság meghozta ezt is. Azelőtt más volt a helyzet: a „vasfüggöny” kifejtette azt a jótékony hatását, amivel sok mindentől megóvott bennünket, így például a kábítószer elterjedésétől is. Magyarországon a szocializmusban nem lehetett drogfüggőről, de hajléktalanról, munkanélküliről, homoszexualitásról sem hallani. Az ilyesfajta devienciák nem fértek bele a szocialista embertípus fogalmába. Innen nézve úgy tűnt, hogy a hatvanas években a Nyugat fiataljai Coca-Cola mámorban fetrengtek és kábultan hallgatták a rock and rollt. Legalább is ezt szajkózta az ellenpropaganda. Azóta már tudjuk, hogy a kólaszármazékok közel sem számítanak olyan nagy „ellenségnek”, mint ahogyan azt belénk sulykolták.

– Mára tájékozottabbak vagyunk?
– Arról esetleg sokan hallottak már, hogy aki fagyállót iszik, azt alkohollal kell lerészegíteni a gyógyulás érdekében, elsősegélyt viszont kevesebben tudnának nyújtani kritikus helyzetben, pedig elvileg még a jogosítvány megszerzéséhez is kell belőle vizsgázni. Kíváncsi lennék rá, hányan volnának képesek újraélesztést végezni, ha valaki egy bevásárlóközpont pénztáránál sorban állva összeesik. Ilyenkor minden perc számít! Ha nem történik azonnali és hathatós beavatkozás, az illető meghalhat. S tudja, mi ebben a szomorú? Az, hogy mi is ott lehetünk kiterülve a földön… Bizony, ezt nem csak szemlélőként élhetjük át, áldozat is válhat belőlünk. A statisztika szerint húszévente egyszer ránk kerül a sor, bármelyikünk „belefuthat” egy ilyen helyzetbe, s valakinek haladéktalanul cselekednie kell

– Bevallom önnek, én pánikba esnék. Még azt sem tudom, mit kellene tennem például hőguta esetében…
– Először is le kell venni az illető ruháit. És ez máris megannyi problémát vet fel! Gondoljon csak bele a következő szituációba. A nyár kellős közepén rátalál egy hajléktalanra az utcán, aki hőgutát kapott. Odamegy hozzá, hat réteg ruha van rajta, s elkezdi vetkőztetni. Aki ezt látja, zsigerből arra gondol, hogy el akarja lopni a cuccait. A segíteni akarás a legtöbbször fel sem merülNem kétséges, a földön fekvők kilencvenöt százaléka részeg. De én azt is hozzá tudom tenni: szinte mindegyikük nincstelenül érkezik be a kórházba – s nem azért, mert előtte kifosztotta őket valaki

– Az előítéletek!
– Ahogy mondja… És mi van a maradék öt százalékkal? Akár én is kaphatok az utcán egy agyvérzést vagy szívinfarktust, s akkor rám is azt mondják, hogy „nézd már azt a részeg disznót, ott fetreng a földön”, holott éppenséggel segítségre lenne szükségem.

– Említette már, hogy nem viszi haza betegei problémáit. Otthon nyilván a családja a legfontosabb…
– Szeretném hangsúlyozni: nem vagyok bűnevő. Nem vezeklek mások bűneiért. Számomra nagyon sokat számít a családi háttér. Az osztályomon mindenki kerek helyről jön el és kerek helyre megy haza. Ehhez a munkához ez kell. Ha üres lakás várná az embert, annak előbb-utóbb súlyos hatásai lennének. Nekem nagy a szerencsém: a feleségem nyugodt légkört teremt otthon.

– Nem mesél odahaza rémtörténeteket?
– Eszembe sem jut. Fiam, Bendegúz még csak tizenkét éves, de azt már biztosan tudja, hogy nem akar orvos lenni. Nyelveket beszél, teniszezik, búvárkodik, felvételi nélkül bekerült a középiskolába. Feleségemre is büszke vagyok, aki építőmérnök, hídépítő.

– Családjában volt korábban toxikológus?
– Testvérem és én ötödik generációs orvosok vagyunk. Elődeink közt sebész, belgyógyász, nőgyógyász, házi orvos és patológus is akadt, de kifejezetten a mérgezésekkel senki nem foglalkozott, kivéve testvérem első feleségét, aki gyermektoxikológus volt.

– Ha jól tudom, a Sacher-torta „feltalálója” is rokona…
– Dédnagyapám unokatestvére volt Franz Sacher, Metternich herceg udvari cukrásza. A herceg lányának esküvőjére alkotta meg 1832-ben a máig legkedveltebb bécsi specialitást. Olyan tortát kellett „kitalálnia”, ami nagy mennyiségben készíthető és sokáig friss marad.

El tudja készíteni?
– Én nem. A feleségem viszont ért hozzá. Nálunk az ünnepeken mindig Sacher-torta a desszert. Ha már az ősöket emlegetjük, tudok Paul Sacher svájci karmesterről is, és Mozart dédnagyanyját Magdaléna Sachernek hívták. Távoli rokonainktól azonban zenei tehetséget nem örököltünk, ha csak a fiam nem, aki elég jól gitározik.

– És mi a magyarázat arra, hogy megízlelte a politikát?
– Polgári családban nőttem fel, nem titkolom jobboldali beállítottságomat. A Fideszben politizáltam, helyi, illetve megyei önkormányzati képviselő voltam. Szerencsére rájöttem, hogy jobban járok, ha inkább a szakmámra összpontosítok. Ez persze nem jelenti azt, hogy véka alá rejtem a véleményemet. Az butaság lenne. Aki olyan sokat szerepel a nyilvánosság előtt, mint én, attól elvárható, hogy időnként a saját tevékenységétől teljesen eltérő ügyekben is megszólaljon. Hitelesen és felkészülten.

– Megmondom mi a baj ezzel. Amíg képviselő volt, nem láttuk olyan gyakran a tévében toxikológusként, mint mostanában. Ha viszont most lenne képviselő, azonnal címkéket kapna, s ujjal mutogatnának önre, hogy Zacher Gábor fideszes, vagy jobboldali.
– Isten ments, hogy politikával foglalkozzam! Nem szeretnék választott testületnek tagja lenni, ha csak nem szakmai grémiumba invitálnának. Amennyiben valamiről megkérdezik a véleményemet, azt természetesen elmondom. Ám a saját álláspontom nem mindig egyezik az adott politikai pártéval.

– Figyeli a közélet eseményeit?
– Hogyne, hiszen engem is érint, közalkalmazottként és magánemberként egyaránt. Túl sokat nem tehetünk az ellen, hogy pénzeket vonnak el tőlünk, s újabb és újabb csapásokat mérnek ránk. Ha elveszik tőlem a tizenharmadik havi fizetést és megvonják a családi pótlékot, akkor sem fogok éhen halni. Ha erről beszélünk, alapvetően nem az én helyzetemet érdemes figyelembe venni, hiszen nekem az átlagnál jobb fizetésem van. De nem kell messzire menni: itt, az osztályon vannak nehéz anyagi körülmények között élő kollégák. A végtelenségig nem lehet arra apellálni, hogy a szívünk és a lelkünk az egészségügyé. Azok pedig, akik által ez a nyomorúságos helyzet kialakult, nevetnek a markukba és nem rengeti meg őket a változás.

– Mi lenne az a pont, amikor ön is azt mondaná, hogy elég és külföldre költözne?
– Korábban lett volna lehetőségem erre: Nyugat-Európába és Amerikába is hívtak. Negyvenkilenc évesen már nem indulnék útnak.

– Tudna mást csinálni?
– Nem. Erre a szakterületre mindig szükség lesz. Válság idején különösen. A múlt század gazdasági világválsága idején rengeteg öngyilkos volt, és most is megszaporodott a számuk. Három hónapja kezdődött egy újfajta tendencia, melynek során nem párkapcsolati konfliktus, munkanélküliség, alkoholbetegség vagy bármi egyéb miatt lesz valaki öngyilkos, hanem azért, mert kilátástalan pénzügyi helyzetbe került. Ilyennel eddig nem találkoztunk, most viszont hetente két-három esetet jegyzünk.

– Szenvedélybetegeket is gyógyít. Önnek van-e szenvedélye?
– Harminchárom éve pipázom, gyűjtöm is a pipákat. Szeretek futni, csak az a baj, hogy öt-hat kilométernél hosszabb távra már nem merek vállalkozni, mert recsegnek az eresztékeim. Minden szenvedélynél fontosabb számomra a család. És hát, megsúgom magának, munkaalkoholista vagyok.

– Mondhatjuk missziónak is!
– Ne finomkodjunk: munkaalkoholizmus ez a javából!
Címkék: Orvostudomány