• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Búcsú az értelmiségtől

Szerző: Tanács István
EGYRE KEVESEBB értelmiségi marad a falvakban. Jól látható tendencia, hogy elapadnak a helyi társadalom lendületet adó, kreatív, példamutató forrásai. A folyamat sokféle egyéni élethelyzetben figyelhető meg, és még nem mindenütt visszafordíthatatlan.

Hat-nyolc éve, ha meghirdettek egy beosztott tisztviselői állást egy nagyobb falu polgármesteri hivatalában, még természetes volt, hogy szakirányú felsőfokú végzettséget írtak elő. Ma már szakirányú középfokú végzettséget kérnek, de gyakran be kell érniük olyannal is, akinek csak sima gimnáziumi érettségije van.

Alig van helyben lakó könyvtáros, a pedagógusok egy része is más településekről ingázik. Sok háziorvos túl van a nyugdíjkorhatáron, és csak azért rendel még, mert nem találnak a helyére mást. Netán vállalkozó háziorvosként olyan keveset fizetett be a nyugdíjbiztosítónak, hogy nagyot csökkenne a jövedelme, ha csak abból kellene megélnie. Nagy Béla, Medgyesegyháza polgármestere szerint akár bevallják, akár szépíteni próbálják a dolgot, Dél-Békés legtöbb települése ezekkel a gondokkal küszködik.

– Amikor még fiatal értelmiségiek helyben alapítottak családot, építettek házat, azzal egy egész életre eldöntötték, hogy az adott településen élnek. Így maguk is hozzájárultak a demográfiai egyensúly fenntartásához, és példát mutattak másoknak is: ha a tanító, a fiatal orvos, a diplomás jogász úgy látta, hogy az adott településen érdemes leélni egy életet, akkor könnyebben döntöttek így a kevésbé képzett kortársaik is – vázolta a helyzetet Nagy Béla.

Bementem egy falusi iskolába, és egészen jól elbeszélgettünk a tanítók, tanárok helyzetéről, amikor az egyik pedagógusnak eszébe jutott, hogy ők ezt nem mondhatnák el újságírónak. Hanem csak a tagintézmény-vezető (régi nevén: igazgató) nyilatkozhatna, de lehet, hogy az sem. Leginkább az a hivatalos útja a dolognak, hogy írásban kell kérdezni a fenntartót, és onnan majd írásban válaszolnak, ha akarnak. Így abban maradtunk, nemhogy a személyeket, de még a települést sem nevezem meg. Amúgy, a közepes faluban egyházi fenntartású az iskola. Ez azért jó, mert az egyház jobban fizet, mint az állami iskola, az iskola felszereltsége is jobb, és 14-es létszám alatt is lehet osztályt indítani. A tanároknak viszont nehéz teljes állást biztosítani. Olyan magas a kötelező óraszám, hogy legtöbbjüket beosztják a napközibe is, így minden munkanap reggeltől késő délutánig az iskolában vannak. A természetismereti tárgyakat tanítók és a hitoktatók mindannyian óraadók. Több településen dolgoznak, utazási költségeik egy részét fedezi az iskola. Borzasztóan rosszak az utak, szétverik az autót. Naponta háromszor jár busz, gyakran késik, ha meg rendezvény van, elmegy az utolsó járat, mielőtt vége lenne.

Jól kivehető tendencia, hogy az állami iskolákban könnyebben megszüntetik vagy összevonják a felső tagozatot, a gyerekek és a tanárok átkényszerülnek az egyházi intézményekbe. Kérdeztem, mekkora szerepet vállalnak a pedagógusok a helyi közösségi és kulturális rendezvényekben. Az volt a válasz, hogy nem sokat, főként mert olyanok ritkán vannak. „Mindenki elvan magával” – fogalmazott egyikük. „Szabad” idejükben is próbálnak pénzt keresni.

– Nem annyi a fizetés, hogy ne volna muszáj kipótolni valamivel – mondták.

Van, aki paprikát termel, más méhészkedik. Olyan is volt, aki régebben, míg megérte, üszőborjúkat nevelt.

Alig vannak fiatal tanárok. A felsőoktatásban is kevés a tanár szakos hallgató, az ott lévők jó része sohasem kerül a pályára, és végképp nem a falusi iskolákba. Egy idősebb tanárnő panaszolta, hogy a magyar politika minden eddigi kormány idején elhanyagolta és hagyta leépülni a vidéket. Pedig a mostani falusi gyerekek közt is vannak nagyon tehetségesek. A környék egyik tanyasi iskolájába járt egy ma nemzetközi hírű bankár. Próbálják támogatni az okos kisgyerekeket, biztatják, hogy tanulj csak, lehetsz falugazdász vagy könyvelhetsz a nagygazdáknak, ha nagy leszel. De a gyerekek egy része azt tervezi, hogy elmegy külföldre az ismerősei után, a többi meg közmunkás lenne, ha betölti a 16. évet.

Liker János, Dombegyház jegyzője is ingázik: Medgyesegyházáról jár a munkahelyére. Visszakérdezett: mit értünk azon, hogy értelmiségi? Feltétlenül diplomást? Vagy olyat, aki sokat tudó, aktív ember? Az ő fogalmai szerint az értelmiségiek biztosítják egy helyi társadalom kohézióját, az ott lakók egymáshoz kapcsolódását. Ehhez nem kell feltétlenül diploma, bár nem árt, ha van.

– Képzett, jól felkészült dolgozót nagyon nehéz kívülről idecsábítani, úgy, hogy le is telepedjék – mondta a jegyző. – Alacsony a fizetés. Igaz, többnyire az ingatlanok is olcsók. Aki családot akar alapítani, annak meg kell gondolnia, lesz-e óvoda, nem zár-e be az iskola, mire az ő gyermeke használná. Alapvető szolgáltatások is hiányoznak: villanyszerelő, autószerelő. Egy gumicseréért tíz kilométereket kell autózni. Egy moziért, színházért be kell utazni a megyeszékhelyre.

Dombegyházon szerencsére a háziorvosokkal nincs gond: két középkorú doktornő látja el a betegeket. Egyikük, dr. Zajac Tamara Lengyelországból jött Szegedre, egyetemre. Született egy kislánya. Családi problémák miatt keresett háziorvosi állást 2001-ben – akkor még csak itt, a román határ mellett talált. Megszokott, megszeretett itt, őt is megkedvelték.

– Nem bánta meg?

– Inkább nem, mint igen. Én egy 300 ezres városban, Czestochowában nőttem fel. A falusi élet más. Például a gyermeknek el kell innen mennie, ha tovább akar tanulni. Este 6-kor már nem lehet bevásárolni, mert minden zárva van. Egy városi orvos, ha kér egy röntgent a betegének, még aznap hozzájuthat. Innen beutalni kell, utazni, harmadnap visszajönni a lelettel. Itt kevés a kulturális rendezvény – de ha van egy, abban sokan részt vesznek, mert csak az az egy van. Járok Budapestre, és látom, hogy akik ott laknak, azok egy része sem megy el sehová, pedig ott millió rendezvény van

A doktornőnek Gyulán is van lakása. Úgy ingázik, hogy hétvégén a városban lakik, munkanapokon a faluban. Hosszú évekig egymást helyettesítették háziorvos kolléganőjével. Amikor megalakult a központi ügyelet, kellett vagy tíz év, mire az emberek megszokták, és nem őket ébresztették éjszaka. Most viszont helyettesíteni kell, olyan településeken, ahol nincs betöltve a háziorvosi praxis. A jövő hónapban például Kunágotán is rendel majd. Szerinte azért kevés a háziorvos, mert 2001 és 2010 között az árak nőttek, a finanszírozás nem. Az ijesztette el a háziorvosokat. Falun kevesebb az ember, ha egy praxisra ezer kártya jut, az már jónak számít. Most több a pénz, de néha riadtan ellenőrzi: a következő hónapban is az emelt összeget utalják-e.

Kérték, hogy jelöltesse magát képviselőnek, de nem akart politizálni. Igaz, mindkét asszisztens tagja a testületnek. Ő maga is részt vesz a falunapon, elmegy, ha bál van, jár tornázni, meg a helyi bibliaklubba.

– Mi változott tizenhét év alatt?

– Az utcák olyan sárosak voltak 2001-ben, hogy a terepjáró is elsüllyedt bennük. Ma aszfaltosak. De a fiatalok elvándoroltak. Régebben a nyugdíjasok és rokkantnyugdíjasok sokkal jobban figyeltek az egészségükre, és elég sokan megérték a 70-80 évet. A mostani ötvenesek itthon maradtak, mostanában van munkájuk, viszont nem érnek rá orvoshoz járni, és nem mernek betegek lenni.

A 150 lakosú Magyardombegyházon már egyetlen értelmiségi sincs. Dús Ildikó társadalmi megbízású polgármester legmagasabb iskolai végzettsége érettségi. A Kevermessel közös polgármesteri hivatalukra egy fél köztisztviselői státusz jut. Rég nincs már háziorvos, gyógyszerész, iskola, óvoda; a gyerekek Dombegyházra és Battonyára járnak. A Mackó könyvtárban gyülekeznek, onnan viszi őket a busz, és oda hozza vissza délután. A helyiségben van négy számítógép meg valamennyi könyv – a mezőkovácsházi könyvtárból hozzák ki, amit kérnek. A könyvtáros, Allb Mihályné is közmunkás. Nagyon örülne, ha legalább kulturális közfoglalkoztatott lehetne, mert akkor tízezer forinttal többet kapna – de nem lehet, mert nincs érettségije, varrónő a képzettsége.

Szintén közmunkás az önkormányzat mindenese, Tapasztó Melinda. Ő helyi lakos volt, élettársával és kislányával most Kisdombegyházon élnek. Tanult szakmája fodrász és bolti eladó. Ő sem lehet kulturális közfoglalkoztatott, pedig egy egész apparátusra való munkát elvégez. Ennek is örül, a magánszférában az a divat, hogy napi 2 vagy 4 órára jelentik be az embert, a többi pénzt zsebbe adják – de abból sohasem lesz még minimálnyugdíj sem.

Magyardombegyházon mindazonáltal nincs egyetlen munkanélküli sem. A 45 közmunkás többsége olyan betelepültekből kerül ki, akiknek ez a zsákfalu a végállomás: itt rekedtek. A polgármester aranykalászos gazdaasszonyként kitanulta a kecskesajtkészítést, és létesítettek egy kecskesajtüzemet. Akiket máshol kivetett a világ, itt még motiválhatók. Idén megkapták a Falufejlesztési Társaság Kemény Bertalan-díját.

– Valahogyan ott is lehet, ahol nincs értelmiség – mondta Dús Ildikó, és a homlokára csapott. – Azért nálunk is lakik egy nyugdíjas pedagógus! Az ő tankönyveiből tanítottak a mezőgazdasági szakképzőben. Mostanában meg verseket ír. Bezárkózik, a falu életében nemigen vesz részt. Talán belefáradt az emberekkel való foglalkozásba.