• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Méreggel megoldott ügyek

Szerző: Borzák Tibor
Sorozatban fordultak elő rejtélyes halálesetek a Tiszazugban. Az emberek arról pusmogtak, hogy a méregkeverő bába légyölő papírról leáztatott arzént adott azon asszonyoknak, akik szabadulni akartak megutált férjeiktől, nyűggé vált szüleiktől, nem kívánt vagy nyomorék gyerekeiktől. Mindez 1911 és ’29 között történt. Azt gondolhatnánk, ennyi idő múltán begyógyultak a sebek. Nagyréven azonban nem fogadták kitörő örömmel kíváncsi munkatársainkat.

Összesen 28 nőt állítottak bíróság elé arzénos gyilkosság vádjával, és 162 szándékos gyilkosságot tudtak rájuk bizonyítani

Földbe szúrt dárdaként állják utunkat az orgonabokrok ágai. Néhol elburjánzott akácfák nehezítik az előrehaladást, pókhálókat maszatolunk el az arcunkon. A sűrű bozótosban szétfeszítjük a bokrokat, letördeljük a csápjait, másként nem tudnánk elérni a kíváncsi tekintetek elől elzárt sírhantokat. Találunk egy korhadt csonkot, kereszt lehetett, nincs rajta felirat. Karnyújtásnyira tőle ott a másik, hasonló állapotban. Már vagy öt-hat is előkerült, amikor az egyik mohával benőtt kereszt metszéspontjában vaslapból kivágott szívecskét pillantunk meg, valaki befestette pirosra. A névtelen emlék láttán rögtön tudjuk: megtaláltuk a hírhedt arzénos sírokat.

Ez már történelem
A tiszazugi gyilkosságokra 1929. július végén derült fény egy ügyészségi bejelentés alapján. Fazekas Gyuláné nagyrévi bábaasszony légypapírból kiáztatott arzént ajánlott az emberélet kioltására, nem számolva azzal, hogy a méreg évek múlva is kimutatható a szervezetben. A nyomozások, az exhumálások és a felsorakoztatott tanúk vallomásai alapján bebizonyosodott, hogy 1911 és 1929 között legalább 162 szándékos gyilkosság történt, más adatok szerint az esetek száma a 300-at is meghaladta, melyek Nagyréven kívül Tiszakürtön és további kilenc tiszazugi faluban történtek. Kivétel nélkül asszonyok voltak, akik csecsemőket, nyomorék gyerekeket, magatehetetlen, gondozásra szoruló felnőtteket és időseket, iszákos férjeket, hadirokkantakat tettek el láb alól. Összesen 28-an álltak bíróság elé, általában 10-15 év börtönbüntetést kaptak, valamint hat halálos ítélet született, egy személyt pedig felmentettek. Az országban máshol, Békésben, Csongrádban és Zalában is voltak hasonló gyilkosságok.

Nagyrév ótemetőjét régen lezárták. A szélén áll még néhány sírkő, olvasható rajtuk, ki nyugszik alatta. Bár benőtték a növények, nincsenek elhanyagolva, nyilván a hozzátartozók gondozzák. A sűrűjébe viszont senki nem hatol be, soha nem is ment oda senki – még csak az kellett volna, hogy kitudódjék, kiknek a rokonai a mérgezett halottak! Próbálunk pontos információkhoz jutni, felhívjuk az üzemeltetőt, akinek telefonszámát a temetőkerítésre kifüggesztett táblán találjuk.

– Az út két oldalán helyezkedik el a nagyrévi temető, ahová katolikusok és reformátusok egyaránt temetkeznek – mondja Ficsor Terézia. – A kerítésen kívül eső részt időtlen idők óta nem használják, nincs is kitisztítva. A fakeresztek többsége elpusztult vagy szándékosan elpusztították, hogy ne maradjon nyoma a múltnak.

Nagyrév különös zsákfalu, a Tisza és holtága közé ékelődött, majdhogynem elszigetelődik a külvilágtól. Főként reformátusok lakják, ám a paplak üres, a szomszédos Tiszainokából jár át a lelkész. A katolikusoknak meg Cibakházára kell utazniuk, ha lelki vigaszra vágynak. Fogyogat az őslakosság, ugyanakkor a bevándorlók sincsenek sokan. Már a komp sem jár, mert nem gazdaságos.

Az idetévedő látogató néha úgy érzi: itt megállt az idő. A községre mintha rátelepedne a múltja. A „mérgezett múltja”, ahogyan egy kolléga nevezte.

– Ne írjon erről! – kérlel Sej János polgármester, amikor elárulom neki, hogy az arzénnel mérgező asszonyok története érdekel. Neki ugyan nincs semmiféle kötődése a településhez, annak idején fiatal agrárdiplomásként költözött ide Győrből, rokonai tehát nem itt élnek. De abban egészen biztos: a helyiek nem akarják újra és újra feltépkedni a régi sebeket. Nem érti, miért érdekes ez még mindig az újságíróknak. A napokban Amerikából hívta fel egy riporter, most meg itt vagyunk mi. Nem örülne neki senki, ha megint bejárná a világot a több mint nyolcvan évvel ezelőtti arzénes história. Pár esztendeje kitették őket a Wall Street Journal címlapjára, majd megjelent a faluban a BBC forgatócsoportja is. Akkor azt fújták fel, hogy Nagyréven turistacsalogatónak „arzénmúzeumot” akarnak nyitni.

Nekünk nem célunk a szenzációkeltés, csupán azt szeretnénk megtudni, miként él a maiak köztudatában a hajdani gyilkosságsorozat. Ami nemzetközi viszonylatban is nagy port vert fel, Móricz Zsigmond folyamatosan tudósított a tárgyalásról a Pesti Naplóban, és hosszabb riportot is publikált a Nyugat hasábjain a méregkeverő asszonyokról. Háy Gyula drámáját Tiszazug, Saád Katalin regényét Csupaszon címmel írta meg. Felfedezte magának a témát a filmvilág is: Dömölky János 1968-ban forgatta a Holtágat, Pálfi György 2002-es Hukkle, a holland Astrid Bussink 2005-ös A komp nem üzemel című moziját is a különös halálesetek ihlették; utóbbi európai filmfesztiválok fődíjas produkciója lett.

– Megírtam a regényemet, lezártnak tekintem a témát. Tessék elolvasni, és hívjon fel, ha bármilyen kérdése lenne. Rettenetes, hogy erről a faluról más nem jut az emberek eszébe. Nem tudja elképzelni, ez ügyben hányan kerestek már engem is, azért vagyok ilyen ingerült – peregnek a telefonban Saád Katalin írónő szavai, aki 1979 óta egy nagyrévi tanyán tölti idejének jelentősebb részét.

Jelentem, elolvastam a könyvét, és nincs kérdésem. A szerző – aki egyébként Eörsi István özvegye, sokáig dramaturgként dolgozott a kaposvári színházban – érdekes párhuzamot állít a múlt század eleji tömeggyilkosság és regénye szereplőinek a hatvanas években történt halálesetei között. A férjek hirtelen bekövetkező kimúlásai ugyanolyan rejtélyesek, mint hajdanán voltak. A regény tehát nem a történelemmé idomult tiszazugi mérgezésekről szól, noha erőteljesen tetten érhetők benne a rá való utalások. Mindazonáltal a sorsok a szégyenteljes múltban gyökereznek, záróakkordként éppen az arzénes bábaasszony unokája költözik vissza ötven év után a falujába.

– Ide ugyan be nem jönnek! – csukja vissza gyorsan a kaput a falu legidősebb asszonya, Lővei néni. Mindenki más is hallgat, akit megszólítunk. Akik tudnának valamit mondani, azok meghaltak. Sokan szégyenükben elköltöztek a faluból, hisz helyben örökké rajtuk maradt volna a stigma. A fiatalok pedig talán nem is hallottak a mérgezésekről.

A nagyrévi temető üzemeltetője ajánlotta, hogy feltétlenül érdeklődjünk a cibakházi papnál. Szarvas András plébános eleinte nem túl közlékeny, de amikor megemlíti, hogy néhai kántora részt vett a temetéseken, már nincs visszaút.

– Hogyan zajlott a mérgezettek temetése?
– Úgy, mint a többi halotté. Csak később derült ki, hogy megmérgezhették őket. Akiknél felmerült ennek gyanúja, exhumálták a holttestüket. Több asszonyt elítéltek. Egyik hívem édesanyja is köztük volt. A börtönben halt meg, senki nem tudja, hol van eltemetve. A lánya árván nőtt fel.

– Cibakházán is történtek hasonló esetek?
– Nem, itt nem.

Nagyréven kívül a Tiszazug több falujában is elterjedt módszer volt, hogy légyölő papírról leáztatott arzénnel oltottak ki emberéleteket. Mégis Nagyrév lett az „arzénes falu”, és ez nagy igazságtalanság. Nem csoda hát, hogy nyolcvan év után is kísért az egykori bűnügy. Legszívesebben kitörölnék a település históriájából.

Címkék: Történelem | Bűnügy