• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Mikor még ingyen likőr járt a kávéhoz

Szerző: Palágyi Edit
Hajdan Budapest viselte a „Kávéházak Városa” címet. Gundel Imre, aki remek könyvet írt a hazai vendéglátás emlékeiről, állítja: a századfordulón félezer kávéházat számolt a főváros, a fénykor az első világháborúig tartott. A dupla mellé hitel, aszpirin és ihlet járt.

A felújított Centrál kávéház 2000-ben nyitott újra
Fotó:
Kállai Márton

Egykor az a mondás járta: ha a németek gyarmatosítanak egy országot, elsőként iskolát építenek, az angolok templomot, a franciák pedig színházzal kezdik. Míg mi, magyarok legelőször is kávéházat nyitnánk... Lássuk, miért is?

Az első ismert pesti kávés egy Bázsó névre hallgató rác ember volt, aki úgy kezdte az ipart, hogy az utcán járkálva, sípolva és kántálva hirdette a „fekete levest”, míg végül saját üzletet nyithatott az 1700-as évek elején. Pest 1830-ban több mint kéttucat kávéházat számlált. Ehhez jöttek a „zugkifőzők”, akik a máshol lefőtt zaccból készült, „fickó” nevű löttyöt árulták fillérekért a kapualjakban.

Jó száz esztendővel azután, hogy megnyílt az első bécsi kávézó, már fővárosunk dicsekedhetett a korabeli Európa legpazarabb helyével. Ez volt a Márványos kávéház, melyet egy módos tímármester, Kemnitzer János épített. Egy angol utazó úgy látta: ez a kávéház tágas, elegáns és igen demokratikus, ugyanis: „a púderes kabátos fodrász és a vén kofa éppúgy eljön ide kávézni, mint a báró vagy a gróf likőrözni”. Egy német utas szerint „A kávéházak nemcsak, hogy jelesen fűttetnek, hanem hajnaltól éjfélig nyitva vannak mindenki számára, még azok számára is, akik rézgarasra valót sem költenek ott...” Később is így volt. Az egyikbe például a belvárosi aggastyánok jártak, a másikban a dorbézoló joghallgatók vívtak vérre menő kártyacsatákat. A mai Astoria helyén állt a Zrínyi kávéház, melyet az ott vigadó kétes figurák tettek hírhedtté. Amikor végre kifestették a lepusztult helyiségeket, egy hírlapíró csalódottan konstatálta, hogy a Zrínyi elkorcsosult. Így sírta vissza a régi hangulatot: „Nem verekednek benn többé, nem játszanak éjenként hazlit a tekeasztalon többé, s nem alszanak reggelenként alatta, nem választanak többé korhelykirályt, minden szomorúan megváltozott.”

Óbudán, a Philadelphiában néha Ady Endre aludt a kártyaszoba összetolt székein, a Central kényelmes bőr karosszékeit és kerek márványasztalait Babits örökítette meg regényében. Munkahely, börtön, bölcső, háló és ebédlő – a művészek számára mindezt jelentette a világ legszebb kávéházának tartott New York, melyet velencei csillárokkal, márványoszlopokkal és freskókkal díszítettek. Gárdonyi, Mikszáth, Kosztolányi, Móricz mind a híres vendégek sorába tartozott. Itt szürcsölte langyos kávéját sok habbal Karinthy Frigyes, itt kortyolta sörét Krúdy Gyula, míg Molnár Ferenc ragaszkodott a francia konyakhoz. A karzaton állították fel a Nyugat folyóirat szerkesztőségi asztalát. A művészetpártoló tulajdonostól a korgó gyomrú tollforgatók „írótálat” kaptak, ezen sajtot, sonkát és szalámit kínált nekik. A másnapos művészeknek az aszpirint tálcán szervírozták, s persze hitelt is kérhettek. Csoda-e, hogy ez a hely hozta meg az ihletet?! Füst Milán írja: „Mi van odahaza? Gondok és gondok, számlák, gyereksírás, s ha belépek a kávéházba, a fénybe, a zsongásba, minden eloszlik. Itt egy kis nyugalom van legalább. Iszom a feketémet, rágyújtok egy szivarra, és tűnődöm.”

A Bucsinszky kávéház Rejtő Jenő törzshelye volt – tulajdonosát, Vanek urat regényalakká is tette. Itt falatozta az olcsó reggelit József Attila is, akinek többnyire ebédre sem telt, és jó napnak számított, ha írótársával, Nagy Lajossal megoszthatott egy adag bablevest. A Japán kávéházban gyakorta ücsörgött és szivarozott a színész Újházi Ede, de a főpincér csak egyszer tudta rábeszélni, hogy a róla elnevezett tyúkhúslevest rendelje. Készséggel bekanalazta, de a dicsérő szóval fukarul bánt…

Az 1920-as években az infláció miatt megcsappant a kávéházak forgalma, így trükkökkel csalogattak: a kávéhoz ingyen likőrt adtak, a fánkba ötpengőst sütöttek. A 30-as évek végén aztán egy megszorult özvegyasszony Quick néven megnyitotta az első eszpresszót, s ezek az üzletek, ahol bárki sietősen felhajthatott egy szimplát, gyorsan divatba jöttek. A kávéházaknak bealkonyult. Hogy mit jelentett mindez, azt Mikszáth korábbi szavai fejezik ki: „Ismét egy darab régi Pest pusztult el.”