• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Régi magyar fajták élednek újra: csókaszőlő, gohér, juhfark, sárfehér

Szerző: Valló László
Csókaszőlő, gohér, juhfark, sárfehér – a múltat idéző szőlőfajták, melyek nagyapáink, még inkább dédapáink korában voltak közkedveltek, és a szüret, a borászkodás nagyrészt róluk szólt. E régi magyar fajták kutatóintézetek génbankjaiban vészelték át a feledés, a mellőzöttség évtizedeit, ám napjainkban már – legalább néhány tőke erejéig – szőlősgazdák, sőt nevesebb borászatok is őrzik, illetve szaporítják ezeket, borukat pedig kuriózumként kínálják.

Sárfehérszüret Kunbaján a 60-as években - Fotó: Kozák Albert, MTI
Fotó:
MTI

A juhfark nemhogy túljutott az „életveszélyen”, de a legnagyobb arányban termesztik a régi fajták közül. Nevét a juh farkára emlékeztető, hosszú, hengeres fürtjéről kapta. Újkori népszerűsége nem véletlen, mert noha későn érik és érzékeny a rothadásra, bora különleges savakban gazdag, „férfias” ital, ráadásul jó pezsgőalapanyag is. (Legfontosabb termőhelye a Somló-hegy, ahol jelentős arányban létesültek új ültetvényei.) Amíg a juhfarkot megmentették különleges tulajdonságai, addig a balafánt, úgy tetszik, elveszett: minden betegségre érzékeny, bora pedig rossz. Hasonló sorsra juthat a lisztes is, ami hiába ad illatos, finom savú bort, nagyon keveset terem. Jobban áll viszont a bakator szénája (amely annyiban kivétel, hogy valószínűleg olasz eredetű): a filoxéravész előtt étkezési szőlőként volt népszerű. Noha sok a baj vele (későn érik, keveset terem és még fagyérzékeny is), bora azonban illatos, zamatos, tüzes.

A csókaszőlő az egyik legígéretesebb a régi magyar fajták között. Kúpos kicsi fürtjei apró, gömbölyű kék bogyókból állnak, feltűnően hamvasak, s – ami a fő – töppedésre hajlamosak. Eléggé igénytelen, edzett fajta, viszonylag ellenáll a betegségeknek, hibája, hogy csak keveset terem. Bora ellenben elég testes, illatos, zamatos. A gohér több változatban is fennmaradt: piros, fehér és változó. Közös jellemzőjük, hogy szeptember végén már érnek, viszonylag ellenállnak a betegségeknek, jól tűrik a szárazságot. Lágy boruk finoman illatos, zamatos.

A sárfehér valaha a Somló fő fajtája volt (a juhfark mellett). Nővirágú fajta, közepes termőképességgel, bora harmonikus összetételű, illatos, zamatos.

A szerémi zöldet egykor az Alföldön és Dél-Magyarországon termesztették nagy arányban. A talajra ugyan nem igényes, de szellős, meleg fekvésbe való, mert érzékeny a fagyra és a betegségekre. Rendszeresen és jól terem, zöldesfehér bora karakteres, kellemesen savas, zamatos.