• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Tét a természet

Szerző: Hardi Péter
DOMBTETŐN ÁLLUNK, alattunk fával benőtt meredély. Nem túl nagy, hamar elvágja egy zöld csík. A Dráva. A túlparton falu, a horvátországi Légrád. Még távolabb hegyek. Idilli kép, a csapadék errefelé is bőséges, pezseg a természet. Csupán egyvalami nem illik a tájba, egy hosszú-hosszú egyenes vonal. A dubravai erőmű alvízcsatornája.

Ereszkedjünk alá, és szemléljük meg közelebbről azt az egyenes vonalat. Gyékényesről indulunk Toldi Miklós, a 2003-ban három civil szervezet társulásából létrejött Dráva Szövetség elnökének társaságában és kalauzolásával. Mielőtt üdvözlésünkre kilépne a házából, már tudjuk, jó helyen járunk: udvarában parkoló régimódi, ám a hullámtér majdani felfedezésére kiválóan alkalmas terepjáróján nagy betűkkel hirdeti: „Hagyd a Drávát szabadon folyni!” 

Egyelőre azonban aszfaltúton közelítjük a túlparti erőművet. A szűk egyórás út alatt van időnk ismerkedni a Drávára és a Murára leselkedő veszélyekkel. 

– Ha megépülne a tervezett öt erőmű a Dráván, és ugyanannyi a Murán, az a két folyó halálát jelentené – egyértelműsíti a természetvédő.

Mert ilyen terveket dédelget a horvát és a szlovén állam. De kezdjük a horvátországi elképzelésekkel, elsőként úgyis oda tartunk. A Dráva belépcsőzése még a rendszerváltás előtti idők technokratáinak – a természetvédelem szempontjait figyelmen kívül hagyó – fejében született meg, a két érintett állam, Jugoszlávia és Magyarország teljes egyetértésében. A horvát gazdák tiltakoztak földjeik elvétele ellen, ám államérdekre hivatkozva ilyesminek a viszonylag szabadabb Jugoszláviában sem volt foganatja.

A történet kísértetiesen hasonlít a Bős–nagymarosi Vízlépcsőéhez, csak kicsiben. A történet ott a Duna hegyvidéki szakaszának ausztriai belépcsőzésével kezdődött, majd folytatódott volna a Kisalföldön, nem törődve azzal, hogy a síkvidéki erőművek nemcsak gazdaságtalanok és a természetet is tönkreteszik, ám egy idő után a fenntartásuk is többe kerül, mint az általuk megtermelt elektromos energia haszna. Miközben a természetvédőt hallgatom, eszembe jut egy régi tudományos vita a vízügyesek és a természetvédők között. Eszerint a Volgán és a Mississippin megépített erőművek már régóta csak a veszteséget termelik a műtárgyak mögött felhalmozódott hordalék miatt.

De térjünk vissza egy sokkal kisebb léptékű, ám a környéken élők számára annál nagyobb jelentőségű tervhez, a Dráva mentére. A folyó osztrák és jugoszláviai részének belépcsőzését követően a munkát annak idején Dubravánál folytatták. Az 1980-as években elkészült erőmű a próbát nem állta ki, 1995 nyarán a felvízcsatorna töltése átszakadt, magyar falvakat is veszélyeztetve. A nagyobb katasztrófát végül csak úgy tudták elkerülni, hogy a vizet a Dráva régi medrébe engedték. Ha az olvasó nem hallott volna a katasztrófáról, ne magát okolja tájékozatlanságáért, a horvátok ugyanis hivatalosan azóta sem számoltak be róla. A felvételek azonban megmaradtak, később ezeket Miklós átküldte nekem.

A vízlépcsőzési tervek a rendszerváltás időszakában süllyesztőbe kerültek. No, nem a politikai fordulat miatt, a technokraták ugyanis nincsenek rezsimekhez kötve. A zágrábi kormány még 1992-ben is erőmű építését vizionálta a folyó Novo Virje-i szakaszánál. A terv akkor a horvát, osztrák és magyar természetvédők tiltakozása nyomán lekerült a napirendről, de véleményezési lehetőségét kihasználva nemet mondott rá a magyar állam is, ráadásként pedig akkor tört ki a délszláv háború. A magyar–horvát különösen két jó barát volt, némi, a nyilvánosság számára máig kellőképpen ki nem tárgyalt fegyverszállítás okán… 

Úgy tűnik azonban, Jugoszlávia két érintett utódállama – Horvátország és Szlovénia – az utóbbi években felmelegítette a régi vízlépcsőzési álmait. Becsületükre legyen mondva, hogy erről értesítették hazánkat is – bár erre az espooi egyezmény amúgy is kötelezi őket. Eszerint ha egy beruházás környezeti szempontból más államot is érint, akkor az megismerheti annak részleteit, sőt véleményezheti is, ha pedig ezt nem veszik az elvárásainak megfelelően figyelembe, akkor jogorvoslatért nemzetközi bírósághoz fordulhat. 

Itt persze még nem tart a történet, csupán a terveknél: a horvátok egyenként ötven megawattos erőmű építését vizionálják a Drávára. Az első Gyékényesnél épülne Molve I., a második Somogyudvarhelynél Molve II. néven. A tervet a horvát Kapronca-Kőrös megye önkormányzata már jóváhagyta és felterjesztette Zágrábnak. Az érintett magyarországi megyék – Baranya és Somogy – közgyűlései azonban tiltakoztak. 

Időközben megérkezünk a dubravai erőműhöz, ahol két horvát természetvédő, a bájos Kristina Pongrac és Goran Cizmesija vár bennünket. Mindkettőjüknek oroszlánrésze van a tiltakozások szervezésében. Jó okuk van rá, hiszen a környék lakóiként saját bőrükön érzik a már meglévő erőmű káros hatását a természet szegényedésétől kezdve a kutak kiszáradásán át a gátszakadás már említett, egyáltalán nem irreális veszélyeiig. 

A töltésre már együtt kapaszkodunk fel. Mindkét irányban hatalmas vízfelület fogad, végeláthatatlan hosszúságban. A síkvidéki erőmű sajátossága, hogy az eredeti folyómederből mesterséges tóba gyűjtik a vizet – ez Dubrava esetében körülbelül 25 hektárnyi vízfelület –, ahonnan felvízcsatornába kormányozzák, és kellő mennyiség esetén ráeresztik a turbinákra, amelyek meghajtva elektromosságot termelnek. Innen az alvízcsatornán keresztül kerül vissza a víz a folyóba.

Az eredeti vízmennyiségtől megfosztott folyómeder pedig? Nos, abban átalakul a természet, és ezzel együtt alakítja a környezetet is, ami a társadalom változásával jár. Horvátországban még korántsem sikerült az oligarcháknak a földeket olyan mértékben a tulajdonukba csatornázniuk, mint Magyarországon, így a falvak is sokkal életképesebbek, sokkal többen élnek a mezőgazdaságból. Illetve élnének a Dráva síkvidéki szakasza mentén az erőmű körül, ha az nem változott volna meg. 

A két természetvédő azonban nemcsak az aláírásokat gyűjti, hanem a természet szépségeit is bemutatja az érdeklődőknek a Zeus nevű civil szervezetük élén. Táborokat, vízi túrákat szerveznek. Egyrészt, hogy mindenki láthassa, milyen értékek forognak veszélyben, másrészt, mert szeretik és élvezik a természetet. Céljaik elérését illetően amúgy mindketten bizakodók. Bár az aláírások sokaságának nagy ereje van, realistán érzékelnek egy másik komoly visszatartó erőt is: a szükséges pénz hiányát. Banki kölcsönben pedig nem reménykedhet a horvát állam egy eleve veszteségre ítélt beruházás megvalósítása érdekében.

VÍZIMALOM VAGY ERŐMŰ 

Akkor üljünk ismét autóba, és térjünk át a határ túloldalára, a szlovén Verzejbe. Amíg Stojan Habjanicra, a Murára tervezett erőművek elleni tiltakozás motorjára várunk, van időnk megcsodálni a vízimalmot.

Ilyent ugyanis korábban még nem láttam. Egy működő vízimalom! Hogy egészen pontosan fogalmazzak, láttam már többet is, skanzenben, turisztikai célból felújítottat. Az operett vízimalmok azonban nem is említhetők egy lapon azzal, amilyen most előttem zakatol a sebes folyású Mura partján. Ez ugyanis nemcsak működik, de betölti minden vízimalmok rendeltetését is. Vagyis őrli a környékbeli gazdák gabonáját. A szűk fél órában, ameddig várunk, több autó is odagördül elé, csomagtartójukból veszik ki a gabonával teli zsákokat vagy éppen pakolják be a különböző minőségűre őrölt lisztet kenyérnek, tésztának. Nem azért, mert nem vehetnék meg a boltban, bizonyára kényelmesebb is lenne számukra, hanem mert szeretik a jót. 

A malom 1912-ben épült, azóta van a Babic család birtokában. Asszony kerül elő, aki megengedi, hogy bejárjuk a malom zegzugait, benne a különböző erőátviteli rendszereket. Mire végigtanulmányoztuk az építményt, megérkezik Stojan is, aki bólogatva hallgatja élménybeszámolónkat. Ez is egy olyan érték, amely eltűnne az erőművek megépítése esetén. És nemcsak a Mura szabályozása miatt, hanem mert a mezőgazdaság errefelé is átalakulna. 

A férfi amúgy építészmérnökként keresi kenyerét. Felkészültségét bizonyítandó számadatokra, tényekre alapozott elvi és gyakorlati ellenérveket sorol a Murára tervezett erőművek megvalósítása ellen. Meggyőződése, hogy sem gazdasági, sem energetikai szempontból nincs rájuk szükség, és akkor a környezet- és természetvédelmi érveket nem is említettem. 

Legkörnyezetkímélőbb az az energia, amelyet el sem használunk, említi az ismert tételt, és hogy nem csak a levegőbe beszél, azt az épületek optimális energetikai igényeivel bizonyítja. Ő maga ugyanis elsősorban passzív házakat tervez, vagyis olyanokat, amelyek nem szorulnak külső energiaforrásra. Ezekre az igény Szlovéniában is rohamosan terjed. 

A korszerű ipar takarékoskodik az energiával, annál is inkább, mert a konkurencia is ezt teszi, tehát a folyamatos versenyhelyzetben ez magától értetődik. És ezt részesíti előnyben az unió is, amelynek pontos menetrendje van az energia termelésének kordában tartására, egyebek mellett az ember számára életbevágóan fontos természeti sokféleség megőrzése és az üvegházhatás mérséklése érdekében. Amennyi energiára pedig mégis szükség van, az Szlovéniában is bőven megtermelhető lesz a megújulók – ám nem a víz, hanem a nap és a szél által. 

Hogy akkor merre tovább? Stojan véleménye határozott: a turizmus felé. A táj nagyszerű, szlovén Amazonasnak is nevezik. Kár volna lerombolni. 

NEKI BÚJNAK A JÓ HALAK 

Az élménydús nap ezzel azonban nem ért véget, Miklós még néhány természeti szépséggel kápráztat el bennünket a Dráva magyarországi részén. Így jutottunk el a már bemutatott panorámához Őrtilos külterületén a Szentmihályhegynek földicsért domb tetején, ahonnan a távoli, igazi hegyekig ellátunk. Mellettünk, a dombtetőn a műemlék templomot valamikor a szemközti Légrád híveinek lelki épülésére emelték. A falu és az Isten háza közé száz évvel ezelőtt államhatárt ékeltek. A Dráva egészen a rendszerváltásig választóvonal volt, az országosan ismert őrtilosi vízmérce – adatai naponta hallhatók – közelében található emlékkő is erre utal: csak hosszú évtizedek múltán, a rendszerváltás utáni években nyitották meg ismét a határt. Szerves kapcsolat azonban nem alakult ki a Dráva két partja között, a magyarországi rész sorvad, Szentmihályhegy lakói rohamosan fogynak, iskoláját is rég bezárták már. 

Ami viszont továbbra is él és virul, az a természet. Nem búcsúzhatunk el a Drávától úgy, hogy ne ülnénk át Miklós terepjárójába, aki a hullámtér buja növényzete között menőzik vele. Nem öncélúan teszi, merész vezetési stílusa nélkül vélhetően még mindig a víztócsák valamelyikéből igyekeznénk kiásni a járművét… 

Az egyik zugban a folyó partján halász emelgeti a hálóját, Légár József. Belépő a bizalma megnyeréséhez egy korty a direkttermő szőlejéből készült borából. Ezt követően már abba is beavat, hogy apró gyermekkorából emelőzik a Dráván. Egy idő óta ugyan nagyüzemi módszerekkel tilos az efféle tevékenység, de miután nem kevés pénzért Győrben papírt kapott tudásáról azoktól, akiknek egyébként tapasztalatai szerint inkább ő taníthatná a fortélyait, folytathatja a kedvtelését. 

Ezzel a módszerrel tehát már semmiképpen nem fog annyi halat, amennyinek a hiánya felborítaná a Dráva élővilágának egyensúlyát. Megtette ezt már sokkal korábban az ember, az egykor halban gazdag folyó mentén élők nagy bánatára. A dubravai erőmű által okozott napi kétszeri, méteres vízszintingadozás miatt ugyanis a vízinövényzeten megtapadó halikrák szárazra kerülnek, ami a pusztulásukkal jár. Így a halbölcsők valójában halkoporsók rendeltetését töltik be. 

– A tét tehát a természet, vagy ha tudományosak akarunk lenni, az ökológiai egyensúly megőrzése – mászik ki Miklós utunk végállomásán, Zákányban a terepjárója alól, miután a járművet megszabadította a beragadt növényzettől –, vagy az erőművek által okozott sivárság. Mindenki eldöntheti, melyik a kedvesebb számára. 

Címkék: erőmű